Fejér Megyei Hírlap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-02 / 180. szám

Kedd, 1977. augusztus 2. Számítástechnika a mezőgazdaságban BEHOZHATÓ-E A LEMARADÁS? A számítógépet még azok is misztifikálják, akik népsze­rűsíteni szeretnék. Amikor el­hangzik, hogy mi mindenre képes az „okos” gép, akárcsak annyi ezekből, hogy megfe­lelő formában feltett kérdé­seinkre válaszolni tud, már idegen, már megfoghatatlan az eszköz, már nem szeretjük azt, ami tán még nálunk is okosabb. S ha nem szeretjük az ipar­ban, ha előítéleteink vannak az élettelen munkadarabok termelésben való alkalmazá­si lehetőségeivel szemben, ho­gyan ne lennének fenntartá­saink a mezőgazdaságban, ahol csak az ember állhat ki a természet ellen? Ahol a nö­vény is, az állat is él, vagy ha éppen aszály, jégeső, beteg­ség sújt, hát pusztul. Ebbe még az ember is nehezen avatkozik bele, hát még a gép! Pedig az embernek be kell avatkoznia! Sokszor gyorsan, olykor megfontoltan, számba kell vennie a helyzetet, szá­molnia a lehetőségekkel, s döntenie kell! S a számbavételnek a me­zőgazdaságban ugyanolyan jó eszköze a számítógép, mint az iparban, szolgáltatásban vagy bárhol, ahol ma alkalmazzák, vagy ahol kerülik. Mert a számítógép nem ké­pes semmiféle csodára. Tu­dása nevében van: számolni tud. S ami a számolással ösz­­szefügg, hasonlítani. Csodála­tos csak az, hogy számítga­­tásokból, hasonlításokból fel­építhető az ember legbonyo­lultabb döntése is, és ezeket a számítgatásokat a gép ember­­feletti sebességgel elvégzi. Csak a sebessége emberfelet­ti. A gép, és amit „tud”, az nem. S ha több, mint tízezer hektárt kell számba venni, ha egymilliárd feletti termelési értékről kell dönteni, ha hat­százmilliós állóeszköz-állo­mányt kell termelésre fogni, bizony, nemegyszer elkél a gyorsaság, kevés rá az ember. Magyarországon a számító­­gépesítés — s emiatt a techni­kai oldal, vagyis a gépek te­lepítése értendő — a negyedik ötéves tervben felgyorsult, de még így se tartunk lépést a hasonló fejlettségű országok­kal, köztük a szocialista or­szágok egyikével-másikával sem. A lemaradást súlyos­bítja, hogy a meglevő gépek sincsenek kihasználva, s bár készülnek látványos statiszti­kák a több műszakos feldolgo­zásokról, ezek közel sem ilyen mértékben tükröződnek az adott vállalat gazdálkodási eredményeiben. S ha a mező­gazdaságot vizsgáljuk, még el­keserítőbb a kép: gép se na­gyon van, tapasztalat és ered­mény pedig még kevesebb. Nemrégiben rendezte szak­mai tanácskozását a MÉM Számítástechnikai Alkalmazá­si Bizottsága, a Statisztikai és Gazdaságelemző Központja, az Állami Gazdaságok Orszá­gos Központja és a Mezőgaz­dasági Ügyvitelszervezési Iro­da, amelyen dr. Kovács Imre miniszterhelyettes is csak a számítástechnika alkalmazá­sának szükségességéről tudott beszélni megnyitójában, ered­ményekről annál kevésbé. Pe­dig a szükség ma már nem ki­elégíthetetlen; a gödöllői ope­rációkutatási konferencián ki­derült, hogy azok a módsze­rek, amelyek segítségével az egyszerű műveletekből össze­állítható a döntés, a mező­­gazdaságban is adottak, s a gép is elérhető, amely ezeket az elemi műveleteket kellő gyorsasággal elvégezné. Az egyetlen, ami hiányzik, az a számítógépes tapasztalat, vagyis miképp lehet helyben, a földek szélén, s nem az egye­temen vagy a minisztérium­ban élni a lehetőséggel. S mert tapasztalat sincs, hiány­o­zik a kedv is hozzá. Megyénkben — még mindig elsők között az országban — megkezdődött valami. A ter­melőszövetkezetek területi szövetségének elnöksége egy esztendeje megvizsgálta a megye termelőszövetkezetei­ben az ügyvitelgépesítés hely­zetét, és ezzel lendületet adott a szövetkezetek üzemi kezde­ményezéseihez, a folyamatos szervező munka beindulásá­hoz, számviteli nyilvántartási egységesítési törekvésekhez, ezeknek gépi megoldásához. A kezdő lépések igazán kis­­léptűek, anyagi kihatásuk — még ha egyszerű könyvelőgé­pek beszerzéséről van is szó — mégis nagy. Ezen 11 szö­vetkezet együttműködési meg­állapodással segített, így a szervezési kölségeknek a felét sikerült megtakarítaniuk. Az Ercsi—Dunaújváros térségé­ben közép- és számítógépes együttműködésben dolgozó öt szövetkezetben a középgépes munkák megkezdődtek, a szá­mítógépes információs rend­szer kifejlesztésére szerződést kötöttek a dunaújvárosi főis­kola rendszerszervezési szak­csoportjával. Most amikor a területi szö­vetség egy esztendő után elemezte a végzett munkát, a kialakult helyzetet, az együttműködés további széle­sítését jelölte meg közvetlen feladatként. Az Agárdi Mezőgazdasági Kombinátnak már komolyabb berendezéssel, egy R20-as számítógép rendszerrel kell megbirkóznia. A mezőgazdaságban — Bá­bolna után — talán második Agárd, ahol helyben van a számítógép, s helyben is kell majd gondoskodni annak ki­használásáról. A kezdeti ta­pasztalatlanságon a MÉM Statisztikai és Gazdaságelem­ző Központja úgy segített, hogy az üzemeltetés beindítá­sát, programozását maga vé­gezte. Az április óta üzemelő rendszert azonban egy jó fél­év elteltével átadják az agár­diaknak, hogy maguk halad­janak tovább a megkezdett úton, s a beindított anyag­gazdálkodási rendszer mellett kiépítsék a gazdaság teljes in­formáció rendszerét. Megyénkben tehát — ha jól nem is — az átlagnál jobban áll a számítógépek ügye. A jó közelébe csak akkor kerül­hetünk, ha majd döntések so­ra születik a számítógépes információk elemzése nyo­mán, s ez nemcsak a gépen, nemcsak a gép mellett dolgo­zó (vagy nem dolgozó, hi­szen mindenütt szakember­­hiánnyal küszködnek) szerve­zőkön, programozókon, üze­meltetőkön múlik, hanem a gazdaságok, szövetkezetek egészén, elsősorban vezetősé­gén. Az is dicséretes, hogy a kezdeményezők nem akarják rögtön megváltani a világot, egyszerű megoldásokra, mi­előbbi gyakorlati eredmé­nyekre törekednek. A mező­­gazdaság későn lépett erre az útra, gyorsan kell pótolni a lemaradást, s konkrét infor­mációkkal gyorsan kell hoz­zászoktatni a vezetőket a gé­pi háttérhez. A lemaradást semmiféle számítgatás, mérlegelés nem képes pótolni. Állítólag (ha nem igaz, az sem baj) egyszer egy szakmai küldöttség járt Angliában, hogy ellessék a gyönyörű fű titkát. S mivel laboratóriumi elemzéssel nem jutottak semmire, rákérdez­tek egy öreg emberre, mitől ilyen a fű? „Mi kérem nyírjuk a fü­vet.” „Csak ennyi lenne az egész, csodálkoztak. — Egy­szerűen nyírják és attól szép?” „Igen kérem, nyírjuk. 'Nyírjuk vagy ötszáz éve!” Hát ezért jó, ha elkezdjük a számítástechnikát mihama­rabb. Vértes J. Andor HÍRLAP Bölcsődék és bölcsődések Még tart az óvodai felleb­bezések elbírálása s ezért késlekedik a bölcsődei felvé­telek tárgyalása. Ugyanis az óvodai helyzetnek függvénye a kisebb gyermekek intézmé­nyes ellátása. Ám ahogy a prognózis jelzi, a megyeszék­helyen aligha számolhat a társadalmi bizottság a jelen­leg bölcsődében levő két és fél éves korú gyermekek óvo­dai elhelyezésének lehetősé­gével (a­ gondon ugyanis az enyhítene). Az óvodákban a helyfeltöltés jóval meghalad­ja a rendtartásban engedé­lyezett 120 százalékot. Székesfehérváron kilenc tanácsi és egy üzemi (Video­ton) bölcsőde van, 559 férő­hellyel. A kihasználás 150 százalékos. Nyolcszázhar­­mincnyolc gyermeket mint­egy kétszázan gondoznak az intézményekben. Ezzel szem­ben a bölcsődés korúak szá­ma 4785. Szerencsére igen sokan igénybe veszik a gyer­mekgondozási segélyt, vagy munkába állás esetén más megoldást keresnek gyerme­kük gondozására. De az is előfordul, hogy éppen az el­helyezés gondja miatt élnek a GYES lehetőségével a gyer­mek hároméves koráig. Mert jó néhányan két-k­ét és fél év után szívesebben mennének vissza munkahelyükre, ha biztonságban tudnák gyer­meküket. Az óvodákba természetesen az idén is átvették a három­éveseket, de az ennél kiseb­beket csak elvétve. És évköz­ben arra nincsen lehetőség, hogy aki bölcsődében eléri az óvodáskort, az továbbléphet­ne. Mindenesetre az lenne a kívánatos, ha a bölcsődés korúak 20 százaléka — ez országos normatíva — gyer­mekintézményben kaphatna ellátást. Jelenleg ez az arányszám a megyeszékhelyen csupán 17,5 százalék. Voltaképpen annyi új igényt tudnak kielégíteni, ahány gyermek átkerül az óvodákba. A felvételt kérel­mezők száma pedig több en­nél. Előreláthatóan mintegy 60 bölcsődés korú gyermek elhelyezésére nem lesz lehe­tőség. A felvételi ügyekben döntő társadalmi bizottság, amelynek munkájában a Vi­deoton képviselője is részt vesz, hogy az üzemi bölcsőde kapuja esetleg szélesebbre tá­rulhasson, nehéz helyzetben van. Bármennyire körülte­kintően mérlegel is a bizott­ság, a szülők egy részénél megmarad az elhelyezés gondja. A 150 százalékos fel­­töltöttség mellett talán lesz olyan lehetőség év közben, hogy a hosszabb ideig hiány­zó kisgyermekek helyére má­sokat vegyenek fel. Éppen a társadalmi bizottság kezde­ményezhetné, hogy két hó­napnál hosszabb hiányzás esetén — ha nem betegségről van szó — a bölcsődei elhe­lyezés jogosultsága megszűn­jön. Ezzel egy-egy új felvétel lehetősége teremtődne meg. Várható-e a bölcsődei elhe­lyezés javulása? Tervek sze­rint jövő év nyarára 50 hely­­lyel bővül a József Attila ut­cai gyermekintézmény. 1979- ben a Vorosilovgrád város­részben 80 személyes bölcső­de készül el, majd nem sok­kal később az Ybl lakótele­pen is egy hasonló nagyságú intézményt adnak át. Terv szerint 40 hellyel bővítik a Szeder úti lakótelepi bölcső­dét is, de ennek átadási ide­je is csak 1979 vége. 3 SZERZŐDÉSEK Több mint száz eltartási szerződést tartanak számon a Székesfehérvári Városi Ta­nács igazgatási osztályán. Szerződést, amelyet olyanok kötnek, akiket évtizedek vá­lasztanak el egymástól. De akiket összeköt jövőjük. Az eltartottak hátralévő évei és az eltartók előtt álló évtize­dek. Sírig tartó szerződések. Havonta átlagosan két el­tartási szerződés jóváhagyá­sát kérik a tanácstól. 1972 óta számuk nem csökken, évente több mint húszat nyújtanak be. Ügyvéd előtt köttetett, jogi szempontból mindenképpen megfelelő szerződések ezek, amelyekről azonban a helyszíni szemlék után gyakran kiderül, kellő megfontoltság nélkül jöttek létre és teljesítésükhöz hiá­­nyoznak az emberi, tárgyi feltételek. A tanács mindig az eltar­tott érdekeit veszi figyelem­be, és ezek alapján a szerző­déseknek csak felét lehet jó­váhagyni. Módosításokra pe­dig majd minden esetben szükség van. Hogy a szerződéssel össze­kötött sorsok a valóságban miként kapcsolódnak egy­máshoz, azt az igazgatási osztály dolgozóinak évente kétszer kell ellenőrizni. Az elmúlt két évben a felül­vizsgálatok, látogatások nem voltak rendszeresek. Az ügy­intézők gyakori változásai miatt nem alakulhatott ki egységes kép az eltartási szerződésben élők helyzeté­ről. 1977 márciusában átfogó­­ ellenőrzés kezdődött és eddig több mint nyolcvan eltartási szerződést kötött családnál jártak. A vizsgálatok ered­ményeként megállapíthatták, hogy a meglátogatottak ki­lencven százalékánál teljesí­tik a szerződésben vállalta­kat, tíz százaléknál azonban nem. Ezekben az esetekben sem kérték az eltartottak a szer­ződés felbontását, csak gya­koribb ellenőrzést várnak. Bár nem kapják meg mindig a szerződésben meghatározott ellátást — napi háromszori étkezés, rendszeres takarítás, mosás, fürdetés, betegség ese­tén ápolás — mégis ragasz­kodnak az eltartókhoz. Fél­nek, hogy egyedül maradnak és sorsuk még rosszabbra fordul. Dr. Gelencsér József, az ál­talános igazgatási csoport vezetője maga is résztvevője jó néhány ellenőrzésnek. Is­meri a szerződéseket, ame­lyeknek egyik része, tétje a ház és a telek öröklése, vagy a lakásbérleti jog folytatása, a másik oldalon pedig az egyedül élő, idős emberek támaszra találása. S bár az esetek túlnyomó többségében teljesülnek, a szerződők egymástól várt kí­vánságai — ha nem is olyan könnyen, mint a mesében — néha nem teljesen érthetők az elhatározások, így amikor szülő, egyetlen gyermekével lép szerződésre, mert más­képpen nem lehet biztos ab­ban, hogy öregségére gyámo­­lítója marad. Ugyanakkor ellenpárja le­het e példának, amikor ro­koni kapcsolat nélkül is szinte családtagként élnek a szerződők, és a fiatal házas­pár gyermekeire nagymama­ként ügyel az idős asszony, sőt fizetésük beosztásába is van beleszólása. Az eltartási szerződések megkötése után gyakori a rég nem látott rokonság megje­lenése, akik kérik a szerződés felbontását, mondván, ők is viselnék gondját az idős em­bernek. Azért az ingatlanért, lakásért, amelyből ily módon már nem részesülhetnek. De szeretnének. A belvárosban és környé­kén, valamint a lakótelepi lakások bérleti jogának foly­tatására kötött szerződéseket vizsgálva az ellátást, a gon­doskodást nagyobbrészt rend­ben találták. A szerződésben vállaltak elmulasztását in­kább a külterületi házakban élőknél tapasztalták. És ebben két erő munkál, az idős emberek addigi — néha az időtől nagyon elma­radt — életmódjukhoz, szo­kásaikhoz való ragaszkodá­sa, és a fiatal eltartók fizikai fölénye. Az idős asszony, aki nem enged szobájában taka­rítani, a macskával egy tál­ból eszik, és ruhát csak leg­végső esetben vált, ezzel a helyzettel tökéletesen elége­dett. Úgy érzi, panaszra nincs oka. Egy másik, nyolcvan évé­hez közeledő asszony azon­ban, akinek egyik héten csak egyszer hoztak meleg ételt, s nem mosdatják rendszeresen, elégedetlen. Lenne mód a változtatásra, ha a bíróságon keresné igazát, de a perleke­déshez már nincs ereje, kü­lönösen, ha életében eddig nem is volt dolga a bírósá­gon. Így inkább a nagyobbik rossz, a magányosság helyett a kisebbiket választja. Hely­zetén a tanács csak gyako­ribb ellenőrzéssel segíthet. Az igazgatási osztály dol­gozójának a látogatásokra a vizsgálódásokra negyedórái vannak. Néhány mondat az eltartottal, az eltartóval, a szomszédokkal. Ennek alap­ján készül azután a jegyző­könyv és lehet intézkedni. Az intézkedés azt jelenti, hogy legvégső, tarthatatlan helyzetben a tanács az ügyészségnek jelzi a tapasz­taltakat. Egyébként egyetlen lehetőség a békítés. Az egyetlen lehetőség a bé­kítés, amely meglehetősen nehéz dolog akkor, ha olyas­valakiről van szó, aki magá­val, lelkiismeretével békes­ségben tud élni, emberi, szer­ződésbeli kötelességeinek el­hanyagolása mellett. Mihók Lenke A farmer kálváriája Jön a magyar farmert — ré­misztgetik már lassan egy éve a fiatalokat. Az, hogy az utcán csaknem mindenki jeanst hord, nem újdonság. Hogy ki honnan szerzi, az magánügy. Viszont tény: az ország lakóit immáron két nagy csoportba lehet osztani. Az elsőbe azok tartoznak, akik újonnan, kopottan, rongyosan, de viselik, a másikba pedig azok, akik szeretnék viselni az „egyen­ruhát”. Az illetékes szerv, illetékes ve­zetői megtették az első lépéseket a hiány felszámolására. A „Két­­út van előttem” problémát Nagy Sándor módjára oldották meg. Hozunk is be farmert, meg gyár­tunk is. Ahhoz nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek: a közszájon csak a „made in Kaposvár” titulussal il­letett farmerek nem hozták meg a várt sikert. Miért? Ki tudja! Az viszont bizonyos, hogy a jó jeans két alapvető tulajdonsággal rendelkezik, amiért tulajdonkép­pen vásárolják, jó anyagból jól szabják! Namármost, ha ez a semmiségnek tűnő dolog hiány­zik, akkor az illető nadrág úgy jár, hogy a kutya sem vásárolja. Miután ez a felismerés más utakra irányította kereskedőink figyelmét, megszületett az elhatá­­tározás: licensz alapján kell meg­kezdenünk a gyártást. A behoza­tal természetesen marad. És azóta várunk. Várok én is arra a napra, amikor megérkezik a boltokba az első szállítmány igazi jeans. Valami mégis azt súgja, hogy nem lehet részem ab­ban, hogy a torta első szeletébe belekóstolhassak. Azt beszélik ugyanis, hogy van, aki már lá­tott ilyen farmert. Másokon. Mert ha valóban érkezett is va­lamikor valahova, akkor olyan mennyiségben, hogy az még az elárusítóknak sem volt elég. Ezért aztán nem tudom, bele kell-e nyugodnom abba, hogy az orrom előtt szolgálnak ki valakit pult alól, majd közlik, hogy ren­delést nem vesznek fel. Ez talán csak akkor szűnik meg, ha a farmert is úgy kell majd reklámozni, mint manapság a rágógumit, amelyről pár éve ugyanezeket a sorokat leírhattam volna, kis módosítással. ,­­ NAGY CSABA

Next