Fejér Megyei Hírlap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-01 / 179. szám

2 f1 VIT eseményeiből A világbékéért, az enyhülésért Magyar vitaindító felszó­lalással kezdte meg munkáját a havannai VIT egyes számú vitaközpontja, amely a fia­taloknak és diákoknak a vi­lágbékéért, az enyhülésért, a biztonságért, a nemzetközi együttműködésért, a fegyver­kezési hajsza megszüntetésé­ért, az általános és teljes le­szerelésért folyó harcával foglalkozik. A legfontosabb havannai vitafórum megalakulását kö­vetően, akárcsak a többi négy vitaközpontban, a rész­vevők bizottságokban foly­tatták a munkát. A megnyitón Rak­sányi Pé­ter a magyar VIT-delegáció politikai csoportjának tagja hangsúlyozta: az emberiség­ előtt a fegyverkezési hajsza megfékezésének, vagy egy új világégés fellobbantásának lehetőségei állnak. Javasolta: az­ európai enyhülés és a bé­kéért folyó harc szolgálatára hozzanak létre össz-európai ifúsági tömörülést. Felszólí­totta az európai kontinens fiatalságát, hogy tevőlegesen vállaljon részt a reakciós fiú a háborút szító erők elleni küzdelemben. A részvevők hangoztatták: akkor, amikor világszerte mintegy ötszázmillió ember soha nem lakik jól, évi négy és fél milliárd dollárt — a fejlődő országoknak nyújtod anyagi támogatás huszonöt­szörösét — fordítják az impe­rialista hatalmak fegyverke­zésére. Támogatták a felszólalók a neutronbomba elleni világ­méretű kampányt. Elítélték a pekingi kormánynak az im­perialista hatalmakkal szö­vetkező politikáját és állást foglaltak a leszerelési vitag­­értekezlet összehívása mel­lett. A világifjúsági találkozón tudvalevőleg különböző tár­sadalmi berendezkedésű or­szágok, különböző ideológiát képviselő szervezetek tagjai vesznek részt. Az egyes szá­mú politikai bizottság első ülésén az angol és svéd ja­­vaslattevők az emberi jogok­ra való hivatkozással a napi­rendre akartak erőszakolni olyan kérdéseket, amelyek nem tartoznak sem a VIT sem a bizottság politika munkájához, és egyébként is durva beavatkozási kísérle­tek a Szovjetunió és más szo­cialista országok belügyeibe Ezeket a javaslatokat az el­nökség elvetette. Vendégségben Hazai idő s­zerint már va­sárnap volt, amikor a magyar VIT-delegáció tagjai ismét kedves vendéget köszöntöttek a havannai nemzeti klub­ban: a chilei VIT-kül­döttsé­­get. Ezek a fiatalok nem Chi­léből érkeztek a fesztivál fővárosba, valamennyien emigrációban élnek. Odahaza — mint Maróthy László, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja, a KISZ KB első titkára is hangsúlyozta — Pinochet börtönei fenyeget­nék őket. A találkozón az emigráció­­ra kényszerített fiatalok ,Manuel Gerreronak, a chile KISZ-titkárának vezetésével, a szemtanú hitelességével számoltak be a fasiszta junta gaztetteiről. Aztán a vendéglátók lettek vendégek, a magyar autóbu­szok a szovjet nemzeti klub­ba indultak. Borisz Pasztu­­hov, az SZKP KB tagja, a K­omszomol KB első titkára fogadta a magyar fiúkat, leá­nyokat. Szavaira Maróthy László válaszolt. Hangsúlyozta, a két ifjúsági szövetséget ösz­­szefűző testvéri kapcsolato­kat. Az összejövetelen régi ba­rátok is felfedezték egymást A leningrádi szovjet—ma­gyar ifjúsági fesztiválon kö­tött ismeretségek újultak fel,­­ a Szovjetunióban tanult magyar ösztöndíjasok is lel­tek az egyetemről, főiskoláról megjegyzett arcokat. Így az­tán nem csoda, hogy a talál­kozó a délutánba nyúlt, bő­ven akadt beszédtéma. Küldöttségünk sportolói közül Tordasi Ildikó olimpiai és világbajnok tőrözőnk, Né­­bald György junior egyéni világbajnok kardvívónk, a felnőtt csapat-világbajnokság hőse, a nemzetközi sport­klubban rendezett beszámo­lón vett részt. A „Budapesti klubban” bemutatkozott a KISZ Központi Művészegyüt­tesének tánckara, a magyar nemzeti klubban a Sebő­­együttes, illetve a Tolcsvay­­együttes adott kitűnő műsort. (MTI) Portugália Jobboldali veszélyek Eanes tábornok, portugál köztársasági elnök elmozdí­totta miniszterelnöki tisztsé­géből Soarest, a Portugál Szo­cialista Párt vezetőjét. Ez a döntés azt jelenti, hogy össze kell hívni a parlament rend­kívüli időszakát, majd idő előtti választásokat kell ki­írni. Az alkotmányos előírá­sok szerint ilyen választások­ra csak fél év múlva kerül­hetne sor. Elképzelhető azon­ban, hogy a parament rendkí­vüli ülésszaka ezt a folyama­tot meggyorsíthatja. Addig ügyvivő miniszterelnök ve­zetné tovább az ügyeket. Az a Soares-kormány, amely most megbukott egy meglehetősen természetelle­nes politikai házasság termé­keként februárban született meg. A portugál parlament 263 mandátumából a legutóbbi választási eredmények alap­ján a szocialisták (PSP) 102 hellyel rendelkeznek. Nagy­ságrendben a második párt egy önmagát szociáldemok­rata pártnak nevező, de való­jában konzervatív polgári kö­zéppártnak tekinthető alaku­lat. A harmadik helyen áll 41 mandátummal a Demokrata Szociális Centrum (CDS). Ezt követi 40 mandátummal a Portugál KP. Portugáliában az osztály­erőviszonyok rendkívül kiéle­zettek. A sok évtizedes fa­sizmus örökségeképpen, va­lamint a befolyásos portugál egyház magatartása és a gyarmatokról visszaáramlott volt telepesek akciói követ­keztében igen erős a reakciós jobboldal dinamikája. A jobb­oldali nyomást természetsze­rűen fokozza, hogy Portugá­lia NATO-tagállam, gazdasági szempontból pedig egyértel­műen a nyugati (bármikor megtagadható) kölcsönöktől függ. A Soares vezette szocialista párt egymaga próbált kor­mányozni. Abszolút többség hiányában azonban ez a kí­sérlet nem tarthatott sokáig, így történt, hogy februárban a PSP kénytelen volt koalíció­ra lépni egy konzervatív, ke­reszténydemokrata jellegű párttal, a nagyságrendben harmadik CDS-sel. Ez a ko­alíció borult most fel. Még­pedig azért, mert a CDS bo­rított : három miniszterét visszahívta a kormányból. A visszahívás körülményei némi fényt vetnek arra, hogy valójában milyen erők tar­tották hatalmon a Soares kormányt. Portugália déli részén, a Kommunista Párt legfonto­sabb befolyási területén, a szegényparaszti és agrárpro­letár Alentejo­ tartomány­ban a forradalom első szakaszá­ban radikális földreformot hajtottak végre, és szövetke­zetek alakultak. Soares és pártjának centruma ezt a földreformot túlságosan ha­tározottnak ítélte, s a földre­form feletti vitában a szocia­lista párt baloldala is szald­ótt a Soaressel. Ezt követően törvényt hoztak, amelynek értelmében a földesuraktól elfoglalt földek egy részét vissza kell adni a tulajdono­soknak. Ezt a lépést a Portu­gál KP természetesen elle­nezte. A földreform módosítá­sa azonban a koalíciós kor­mány egyik alapvető prog­rampontja lett, hiszen a CDS a maga konzervatív választói bázisa miatt ezt egyértelmű­en követelte. A koalíció hónapjai alatt azonban kiderült: a szocia­listák csak vonakodva hajt­ják végre a földreform álta­lános felülvizsgálását. Ennek alapvető magyarázata az volt, hogy a szakszervezeti központ határozott baloldali álláspontot foglal el. A je­lenlegi katasztrofális gazda­sági helyzetben Soares szá­mára életbevágóan fontos, volt, hogy sztrájkok ne ne­hezítsék az egyébként is aka­dozó termelést, ne súlyos­­bítsák a pénzügyi helyzetet. Ehhez arra volt szükség, hogy az Intersindical­­ ma­ga is rendkívüli politikai ál­dozatokat hozva — türelemre és mértéktartásra intse az egyre nehezebben élő tömege­ket. Hivatalosan ki nem mondva — de voltaképpen hallgatólagos kompromisz­­szum jött létre. E kompro­misszum egyik ága az Inter­sindical tartózkodása volt — a másik pedig az, hogy Soa­res nem erőszakolja a föld­reform felülvizsgálását. Miközben tehát a szocia­listák kormányszinten egy polgári konzervatív erővel szövetkeztek — kormányon kívül, társadalmi szinten egé­szen más erők mértéktartó magatartásától függtek­ . A CDS sokáig nem tudta elviselni ezt az állapotot. Szembe kellett néznie azzal a veszéllyel, hogy jobboldali polgári bázisát elveszti a r­á-­­ sik, eredetileg is jóval na­gyobb ellenzéki párttal, a „szociáldemokrata” nevet vi­selő polgári középpárttal szemben. A válság ezzel teljesen nyílttá lett. Ami nem vilá­gos és egyben döntő , az Eanes elnök és általában a hadsereg magatartása. Ebben a vonatkozásban szinte óránként hangzottak el ellentmondásos kijelentések. Soares eredetileg arról be­szélt, hogy a koalíció felbom­lása után is miniszterelnök marad és mint a legnagyobb párt vezetője ismét egyedül kormányoz. Eanes elnök azonban elmozdította tiszt­ségéből. Ebből arra lehet kö­vetkeztetni, hogy a hadse­regben uralkodó helyzetet tükröző „forradalmi tanács” ülése a centrista és jobbolda­­li katonák befolyása Soares ellen döntött. Ebből a külö­nös helyzetből adódott, hogy a köztársasági elnök szerint a választásokig Soaresnek kellene vezetnie az ügyvivő kormányt. A szocialista párt vezetője azonban csak vonat­o­­­kodva, a huzavona után f­o­gadta el ezt a szerepet. Függetlenül attól, hogy a portugál válság mérlegének óráról órára ingadozó muta­tója milyen irányba lendül, — az új krízis megerősíti a belpolitikai helyzet további jobbracsúszásának lehet­ősé­gét. , — i­ e — HÍRLAP Kedd, 1978. augusztus 1. Helsinki három éve Éppen három esztendeje írták alá a nevezetes Fin­­hindia-palotában, Helsinki ékkövében harmincöt állam legmagasabb rangú képvise­lői az európai biztonsági konferencia emlékezetes zá­róokmányát. Az ember — sajnos — könnyen fejelt. Három­­év történelmi mércé­vel egyetlen pilanattöredék, de még emberi mércével sem igazán tekintélyes idő. ■ Sajátos módon már a résztvevők száma utal az ok­mány „kemény magjára” legfontosabb részére. Az a harmincöt ugyanis a „har­minchárom plusz kettő” kép­letből állt össze. Harminchá­rom európai ország, vala­mint az amerikai kontinens két országa, az Egyesült Ál­lamok és Kanada állam- és­ kormányfői ülték körül azt az immár történelmi kerek­asztalt. Hogy kerültek az európai biztonsági konferenciára a távoli földrész képviselői? Úgy, hogy az események ala­kulása folytán e hatalmak (persze mindenekelőtt­ az USA) több szempontból is érdekeltek Európa történé­seiben, sorsában. Lehet-e kétséges, hogy ez a tény nem a részvevők mindegyi­kének tetszik? Aligha. De attól a térig tény marad és ez volt Helsinki lényege: a valóság, a második világhá­ború következményeinek, az azóta eltelt időszak fejlemé­nyeinek messzemenő figye­lembevételével, két lábbal állva a realitások talaján to­­­­vábbépíteni kontinensünk jövőjét. Ez Helsinki legfőbb örök­sége — a záróokmány szel­leme és betűje nem egyik vagy, p másik csoport álmavn­­vágyain, hanem a tömény földrajzi-politikai — és tár­sadalmi! — valóságon ala­pult, ezen a létező alapon tette meg megvalósítandó és megvalósítható ajánlásait. Ha Helsinki segített — márpedig sokat segített — az enyhülési folyamat kitel­jesedésében, az mindenek­előtt ennek a realista meg­közelítésnek köszönhető. És ha most bizonyos körök ma­gatartása komoly aggoda­lomra ad okot — márpedig sajnos, ad! —, akkor annak éppen az az oka, hogy ezek a körök a valóság helyett saját, különbejáratú vágya­ikból indulnak ki. Helsinki lényege annak elismerése volt, hogy a vi­lágon is, Európában is kü­lönböző társadalmi berende­zésű országoknak kell béké­­­­sen, sőt barátian egym­ás mellett élniök, hogy vannak és erősödnek szocialista­ or­szágok. A záróokmány alá­írása után mindössze három évvel nincs groteszkebb, szomorúbb színjáték, mint­ az a mostanában nem ritka nyugati kísérletsorozat, amely rendszerük, jellegük miatt támadja a szocialista országokat, vagy egyszerűen azért, mert — mint minden más állam a világon — el­járnak azokkal szemben, akik megsértik törvényeiket. Pedig Helsinkit „Helsinki nevében” sem lehet megcsú­­folni. Harmat Endre " Az Orenburg­ gázfeldolgozó komplexum távlati képe (Fotó: KS) A Szojuz-gázvezeték nyomában 1. Gáztenger föld alatt Orenburg, az egykori ál­mos kisváros Európa­­ . és Ázsia határán, az Ural déli vidékén ma félmilliós nagy­város. Fejlődését nem utolsó­sorban a megye területén fel­tárt hatalmas földgáz- és egyéb ásványkincsnek kö­szönheti, amely aztán magá­val hozta az ipar hallatlan méretű, gyors fejlődését. Ne­ve hallatán mindjárt a 2684 kilométer hosszúságú gázve­zeték jut általában eszünkbe, amelyet a KGST hét tagálla­ma hihetetlenül rövid idő­ — pár év — alatt épített meg és ez év végére gyakorlatilag már üzembe is helyez. A Szovjetunió Újságíró Szövetsége nemrégiben meg­hívott néhány újságírót a ve­zetéket építő országokból. Köztudott, hogy a gázveze­ték építését öt szakaszra bontva egy-egy szocialista ország gondozza. Nem tarta­nám célszerűnek, hogy kü­­lön-külön beszámoljak a nagyjából egyformán lezaj­lott találkozókról, hisz min­denütt ugyanazt láttuk, ha­sonló gondokról, nehézségek­ről és persze, szép munkasi­kerekről számoltak be a gáz­vezeték magyar, NDK-beli, lengyel, csehszlovák, bolgár, szovjet építői. Ismerked­jünk meg e helyett az alap­vető munkafolyamatokkal és azokkal, akik e munkát vég­zik. I Orenburg környéke már a sztyeppe világát idézi. Vége­láthatatlan síkság, vezeté­kekkel keresztül-kasul szelt mezők, fúrótornyok, sürgő­forgó lánctalpasok, anyag­­szállító teherautók. Az Ural folyó keskeny csíkja ma már tulajdonképpen csak eszmei határa a két kontinensnek, mert itt mindent a gáz hatá­roz meg. Szatyirov, az Oren­burg­ építési szakasz vezető­je elmondotta, hogy az­ első kút 1986-ban kezdett termel­ni. Azóta kiderült, hogy ke­let-nyugati irányban a föld­rajzi határokra fittyet hány­va 90 km hosszú, 10—30 km széles földalatti üregben 1,8 trillió köbméter földgáz vár­ja a fúrótornyok csöveit. A rétegnyomás elég magas — 75 atmoszféra, a gáz igen jó minőségű. Tizenegy lelőhely van, Orenburg térségében, ebből kilenc már rendszeresen ad­­­ja a gázt. A helyzettől füg­gően húsz-harminc kút tarto­zik egy lelőhelyhez. A fúró­tornyok legénysége télen mí­nusz harminc, nyáron plusz harmincöt fokos hőmérsék­letben dolgozik. Igen sokat szenvednek a sztyeppi csípős szelek az őszi esőzések és a téli hóakadályok miatt, de azért mégis alacsony a fluk­tuáció. Ehhez persze tudni kell, hogy igen jól keresnek. A lelőhelyeken minden ké­nyelemmel ellátott lakóépü­letek, étkezdék, klubszobák, fürdők várják őket. A fe­gyelem persze kissé katonás. A 24 fős fúróbrigádok a nagy ország minden részéből ver­buválódtak, a közös munka hamar összehozta őket, az­után már jóban-rosszban ki­tartanak egymás mellett. A kutakból a lelőhely központjában épített előlisz­­títóba vezetik a gázt, majd az oren burai komplexumba, amely a maga 3500 munká­sával, szuper automata gép­parkjával Európa, sőt a világ legnagyobb ilyen jellegű üzemóriása. Építése három évig tartott és 1824 millió ru­belbe került. Feladata ket­tős: leválasztja és feldolgozza a gáz melléktermékei­t és szállításra kész állapotba hoz évente 45 milliárd köbméter gázt. Amikor beléptünk az üzem területére, valamennyien men­tőfel­szerelést kaptunk. Kísérőnk, A. Andrejevics mérnök nagy óvatosan még azt is megkérdezte, nincs-e cipőnkön fémből készült sa­rok­védő. — Egyetlen szikra is elég — mondotta, de mi magunk is éreztük, mennyire telített olajgőzöktől a leve­gő. Amikor felpróbáltuk az oxigénes gázmaszkot, még a szűrőn keresztül is érződött a gáz átható szaga. Bent az üzemben alig láttunk embert. Elektronikus vezérléssel mű­ködik minden és bár kísé­rőink lelkesen magyarázták a kén amonium stb. leválasz­tásának folyamatát, alig vár­tuk, hogy újra a szabadban legyünk. A bonyolult vegyi és mechanikai folyamatok után a gázkondenzátumot a­ komp­resszorállomásra­ vezetik, ahonnan elindul a több ezer kilométeres útjára. Orenburg tehát nem múlt­járól híres, hanem arról, hogy az Ural­ környezetének egyik legnagyobb ipari köz­pontja, amint arra a tovaszál­­ló repülőgépből is jól látha­tó gázkomplexum égő gáz­­­f­áklyáinak­­ magasba törő lángoszlopai emlékeztettek bennünket. Vasvári Ferenc (Következik: 2. rész — A titokzatos kék kockák)

Next