Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-01-14 / 1. szám
“VérfolyóLixi. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára : Egész évre 2 írt. — Fél évre 1 frt. — Egyes számok 10 krért kaphatók. Nyilttér soronkint 10 kr. 1_ szám. Levél a szerkesztőhöz Kedves Barátom! Engedd meg, kérlek, hogy becses lapodban a városi tisztviselők fizetésének rendezésére vonatkozólag hadd adjak én is nézetemnek egypár szóban kifejezést. Nyisztor István városi tanácsosnak adott válaszod egyik szakaszában azt mondod: »Tartsuk felszínen e kérdést egy évig, addig bizonyára megérik a kérdés.« Bocsáss meg, kedves barátom, az őszinteségért, nem helyeslem ebbeli álláspontodat. Megmondom, miért? Te szerkesztő vagy s mint ilyen, a közvélemény ütőerén tartod a kezedet. A közérzületnek és közvéleménynek te vagy hivatva őszinte kifejezést adni. Te kell hogy a közérdek előmozdítása czéljából szavadat felemeld. Te adsz eszmét és annak irányt és tartalmat. Te beszélsz a közvélemény nevében és viszont belőled szól a közvélemény, így állván a dolog, ha te, mint a közérzület fokmérője és a közvélemény kifejezője, arra az álláspontra helyezkedel, hogy a jelzett kérdés »még pihenjen”, hát ez — mert hang- és irányadó tényező mondja — visszhangra talál; pihenni fog addig, míg végre elszendereg — és meghal és ráborul a feledés fátyola. Nem, kedves barátom, ne pihenjen tovább e kérdés ; pihent már eleget. Elő kell ezt venni és megoldani, ha lehet, kettévágni, ha kell. Érett gyümölcs ez már és leszakítható. Annyira érett, hogy ha jövőig is a fán marad, tartok tőle, hogy keserű, élvezhetlen lesz. A gyümölcs is csak a maga idejében élvezhető igazán. A halogatás csak a halálraítéltnek jó. Azon alternatíva előtt állunk: van-e szükség a tisztviselők fizetésének rendezésére, vagy nincs ? Ha van, akkor halaszthatatlanul rendezni kell, mert lehet. Ha nincs szükség rá, akkor legyünk elég nyíltak, őszinték és mondjuk ki ezt határozottan minden teketória nélkül. De kevés tápértékű mézes madzaggal, a jövő zenéjével ne tápláljuk a tisztviselőket, ne főképpen azokat, akik terjedelmes, szigorú felelősséggel teljes, több oldalról zaklatott munkakörrel (egyikmásik dupla hivatallal, szimpla fizetéssel) felruházva, az anyagi megélhetés hovatovább mindinkább fokozódó gondjaival küzdenek és aggódó lélekkel néznek a maguk és számos tagból álló családjuk bizonytalan jövőjébe. Gondoljuk meg, hogy a kenyéradó nem lehet zsarnok, a kenyérkereső nem lehet rabszolga. Gondoljuk meg, hogy az a szivet, lelket egyaránt nyomasztó, leszerelő, leigázó gond, amely a tisztviselők lelkére ólomsúlyként nehezül, elvégre is elviselhetlenné válik. Megzsibbasztja, megbénítja a munkaerőt, lelohasztja a munkakedvet, a becsvágyat s előbb vagy utóbb, de okvetetlen oda fog bennünket juttatni, hogy nemcsak hivatásos munkakörünk feladatát nem leszünk képesek betölteni — hátrányára a városi szolgálatnak, — de a felpanaszolt mellékfoglalkozásnak sem fogunk bírni megfelelhetni, amit elvégre is a család, melynek jólléte és megelégedéséért küzdünk, fog érzékenyen megsínyleni. Ha komolyan akarunk a tisztviselők nyomasztó anyagi helyzetén segíteni, hát segítsünk azon mennél előbb. Mert a kérdés megoldása égetően szükséges. Ne várjuk be azon időpontot, amidőn egyik-másik tisztviselő, kiket a hitelezőnek csupán az illető szigorú takarékos életmódjára, hogy ne mondjam: nélkülözésére való tekintete és kímélete tart felszínen, a teljes eladósodás örvényébe jut; ne várjuk be, a mig annak forgatagában egészen elmerül és a feje fölött összecsapnak a hullámok — és a mig háza előtt (ha ugyan van) megszólal a mindent kiegyenlítő dob. Egy képviselő tavaly egy alkalommal oda nyilatkozott, hogy — ha a városnak van pénze, a maga részéről nem zárkózik el a tisztviselők fizetésfelemelése elől. Ez a képviselő úr mai nap is él s talán ma is szavát állja és ismételten kérdezheti: hát van-e a városnak pénze? Ezen első és fő kérdésre én, mint a város vagyona kezelésének ellenőrzésére hivatott tényező, a következőkben adom meg a feleletet: A városnak van is pénze, nincs is pénze. Ezen, paradoxonnak látszó állításom magyarázatául pedig azt mondom, hogy Felsőbánya városa, melynek ez idő szerint (csak a minimális értékítést veszem) közel 800 ezer koronának megfelelő leltári cselekvő vagyona van, szenvedő tartozása pedig csak az, amit a vendéglő renoválására fordított, lakosságának számarányához képest nem mondható szegénynek, habár pénztára nem duzzad is a bankóktól annyira, hogy a városházát fölvesse. Megengedem, hogy a lakosság túlnyomó része szegény, de a város, mint erkölcsi testület, nem szegény. Mert egy állandó és fokozható jövedelmi forrással bíró város háztartásában mutatkozó deficit csak ephemer jellegű szokott lenni s így más megítélés alá esik, mint a magángazda háztartásában nyilvánuló, nem biztos jövedelmi forrásból fakadó pénzhiány. Hogy példával illusztráljam állításomat: ma van a város pénztárában pénz, holnap már nincs , de holnapután már ismét van. Ezek az egymást követő vagy felváltó körülmények nem csak nálunk, de határo _zVjGA p,méi TARCZA. ft —► sägr Modern irányzat a művészetben.5) Ha eltűnő századunk történetét a művészet és ipar szempontjából tanulmányozzuk, úgy a beható vizsgálat arról győz meg bennünket, hogy míg a humanizmus és a szabadelvű eszmék minden irányban hatalmas tért hódítottak meg s a kor szellemét átalakították, addig a művészet és ipar terén a renaissance óta valóságos stagnatió állott be, s még a híres mesterek is a régi irányzatok termékeinek csaknem szolgai utánzatára szorítkoztak. — Napoleon császár uralkodásának lényegét, mint mindenre, úgy a műipar készítményeire is reásütötte, s az empire bútorain, szövetein stb. az egész világot meghódító dicsőséges franczia sas volt akkor az uralkodó s jellegzetes motívum; később Napoleon egyptomi hadjárata után a sas helyét a pharaók kultúrájának titokzatos emlékei foglalják el, s hosszabb időn át a sphynx, ibis, scarabeus stb. alakok díszítették az ipar termékeit. Ez azonban nem sokáig tartott; az iparművészet terén megszűnt minden törekvés az önnállóságra, s így szellem és irányzat létesítésére. Hosszú évtizedek teltek el, s e téren semmi változást nem tapasztalunk, sőt ellenkezőleg azt látjuk, hogy hatáskeltés szempontjából főleg az építészet terén megtévesztő hamisításokat követnek el s meghamisítják az épületek díszítésénél téglából és gipszből a követ vagy fát, az olajfestékből a márványt. Az építési anyagnak ezen meghamisítása oly annyira elterjedt, hogy még évtizedünk első éveiben is sok helyen nyert alkalmazást. Mint eredeti jelenséget látjuk a hetvenes évek közepén Bécsben feltűnni Hans Mackartot, az érzéki irányú festészet nagy hírnévre kapott, de halála után egyenesen el is feledett képviselőjét, kinek műterme akkor Bécs egyik elsőrangú látványosságát képezte. — Mackart a műtermét a világ minden tájáról és zugából, s a történet mindenféle korából összeszedett műtárgyakkal s termékekkel igen tetszetősen s ízlésesen rendezte be és díszítette fel. Az önterierje unikum volt a maga nemében, s annak berendezését iparkodtak utánozni úgy a többi művészek, mint a vagyonos nemesi osztály képviselői, sőt fejedelmi udvarok is. — így honosodtak meg s terjedtek el a híres Mackart- csokrok, melyek a szalonok valóságos tűzveszélyes porfészkei voltak. A Mackart-kultusból fejlődött ki az a sajátságos bécsi ipar, mely szintén olcsó anyagból törekedett meghamisítani úgy a természeti produktumokat, mint a régi műipar készítményeit. — Itt gyártották s fájdalom, innen terjedtek el a papiros anyagból készült vértezetek, középkori lovagpánczélok, sisakok, a papiros majolika-utánzatok, gyarló olaj szinnyomatok stb. melyek valóságos merényletek voltak a solid, jó ízlés ellen. Ezen tárgyak olcsóságuknál fogva rohamosan elterjedtek s együttvéve megalkották az úgynevezett: „Wiener Gsnasst“ fogalmát, mely nem csak Bécs műiparának ártott igen sokat, de megrontotta a solid műipari szellemet s müizlést is, s ezt a helyes, egészséges irányba terelni hosszú évek nehéz s kemény munkája volt. A képzőművészettel foglalkozó egyének közt általános volt az a nézet, hogy egy művész ambícióját mindig sérti, hogy ipari dolgokkal is törődjék, mert szerintük ez lesülyeszti a szellem színvonalát. Ezen felfogás uralkodott az egész világon, s csakis néhány év óta sikerült érvényesülni azon elvnek, hogy az ipar és képzőművészet egyenrangú faktorok, tulajdonképen testvérek, melyek az életben egymást kölcsönösen kiegészítik s a műalkotásokban harmóniát létesitnek. *) A „Pécsi napló“-ban 1899. decz. 24-én közlött ezen igen szép, a kiváló szerző érzület-világára, tanulmányaira fényt vető jeles Tárczát Szmik Antal főmérnök ur volt szives kis lapunk számára beküldeni. Fogadja szives megemlékezéséért meleg köszönetünket.