Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1900-01-14 / 1. szám

“V­­érfolyóLixi. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felső­bányán. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és elő­fizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára : Egész évre 2 írt. — Fél évre 1 frt. — Egyes számok 10 krért kaphatók. Nyilttér soronkint 10 kr. 1_ szám. Levél a szerkesztőhöz Kedves Barátom! Engedd meg, kérlek, hogy becses la­podban a városi tisztviselők fizetésének ren­dezésére vonatkozólag hadd adjak én is nézetemnek egypár szóban kifejezést. Nyisztor István városi tanácsosnak adott válaszod egyik szakaszában azt mondod: »Tartsuk felszínen e kérdést egy évig, addig bizonyára megérik a kérdés.« Bocsáss meg, kedves barátom, az őszin­teségért, nem helyeslem ebbeli állásponto­dat. Megmondom, miért? Te szerkesztő vagy s mint ilyen, a közvélemény ütőerén tartod a kezedet. A közérzületnek és közvéleménynek te vagy hivatva őszinte kifejezést adni. Te kell hogy a közérdek előmozdítása czéljából sza­vadat felemeld. Te adsz eszmét és annak irányt és tartalmat. Te beszélsz a közvé­lemény nevében és viszont belőled szól a közvélemény, így állván a dolog, ha te, mint a köz­­érzü­let fokmérője és a közvélemény kifeje­zője, arra az álláspontra helyezkedel, hogy a jelzett kérdés »még pihenjen”, hát ez — mert hang- és irányadó tényező mondja — visszhangra talál; pihenni fog addig, míg végre elszendereg — és meghal és ráborul a feledés fátyola. Nem, kedves barátom, ne pihenjen to­vább e kérdés ; pihent már eleget. Elő kell ezt venni és megoldani, ha lehet, kettévágni, ha kell. Érett gyümölcs ez már és leszakítható. Annyira érett, hogy ha jövőig is a fán ma­rad, tartok tőle, hogy keserű, élvezhetlen lesz. A gyümölcs is csak a maga idejében élvezhető igazán. A halogatás csak a halálra­ítéltnek jó. Azon alternatíva előtt állunk: van-e szükség a tisztviselők fizetésének rendezé­sére, vagy nincs ? Ha van, akkor halaszthatatlanul ren­dezni kell, mert lehet. Ha nincs szükség rá, akkor legyünk elég nyíltak, őszinték és mondjuk ki ezt határozottan minden teke­tória nélkül. De kevés tápértékű­ mézes madzaggal, a jövő zenéjével ne tápláljuk a tisztviselőket, ne főképpen azokat, a­kik terjedelmes, szigorú felelősséggel teljes, több oldalról zaklatott munkakörrel (egyik­másik dupla hivatallal, szimpla fizetéssel) fel­ruházva, az anyagi megélhetés hova­tovább mindinkább fokozódó gondjaival küzdenek és aggódó lélekkel néznek a maguk és szá­mos tagból álló családjuk bizonytalan jö­vőjébe. Gondoljuk meg, hogy a kenyéradó nem lehet zsarnok, a kenyérkereső nem lehet rabszolga. Gondoljuk meg, hogy az a szivet, lel­ket egyaránt nyomasztó, leszerelő, leigázó gond, a­mely a tisztviselők lelkére ólom­súlyként nehezül, elvégre is elviselhetlenné válik. Megzsibbasztja, megbénítja a munka­erőt, lelohasztja a munkakedvet, a becsvá­gyat s előbb vagy utóbb, de okvetetlen oda fog bennünket juttatni, hogy nemcsak hivatásos munkakörünk feladatát nem le­szünk képesek betölteni — hátrányára a városi szolgálatnak, — de a felpanaszolt mellékfoglalkozásnak sem fogunk bírni meg­felelhetni, a­mit elvégre is a család, mely­nek jólléte­ és megelégedéséért küzdünk, fog érzékenyen megsínyleni. Ha komolyan akarunk a tisztviselők nyomasztó anyagi helyzetén segíteni, hát segítsünk azon mennél előbb. Mert a kérdés megoldása égetően szükséges. Ne várjuk be azon időpontot, a­midőn egyik-másik tisztviselő, kiket a hitelezőnek csupán az illető szigorú takarékos életmódjára, hogy ne mondjam: nélkülözésére való tekintete és kímélete tart felszínen, a teljes eladósodás örvényébe­ jut; ne várjuk be, a mig annak forgatagában egészen elmerül és a feje fö­lött összecsapnak a hullámok — és a mig háza előtt (ha ugyan van) megszólal a min­dent kiegyenlítő dob. Egy képviselő tavaly egy alkalommal oda nyilatkozott, hogy — ha a városnak van pénze, a maga részéről nem zárkózik el a tisztviselők fizetésfelemelése elől. Ez a képviselő úr mai nap is él s talán ma is szavát állja és ismételten kérdezheti: hát van-e a városnak pénze? Ezen első és fő kérdésre én, mint a város vagyona kezelésének ellenőrzésére hivatott tényező, a következőkben adom meg a feleletet: A városnak van is pénze, nincs is pénze. Ezen, paradoxonnak látszó állításom magyarázatául pedig azt mondom, hogy Felső­bánya városa, melynek ez idő szerint (csak a minimális értékítést veszem) közel 800 ezer koronának megfelelő leltári cselekvő vagyona van, szenvedő tartozása pedig csak az, a­mit a vendéglő renoválására for­­­­dított, lakosságának számarányához képest nem mondható szegénynek, habár pénztára nem duzzad is a bankóktól annyira, hogy a városházát fölvesse. Megengedem, hogy a lakosság túl­nyomó része szegény, de a város, mint er­kölcsi testület, nem szegény. Mert egy ál­landó és fokozható jövedelmi forrással bíró város háztartásában mutatkozó deficit csak ephemer jellegű szokott lenni s így más megítélés alá esik, mint a magán­gazda háztartásában nyilvánuló, nem biztos jöve­delmi forrásból fakadó pénzhiány. Hogy példával illusztráljam állításomat: ma van a város pénztárában pénz, holnap már nincs , de holnapután már ismét van. Ezek az egymást követő vagy felváltó körülmények nem csak nálunk, de határo­ _zVjGA p,méi TARCZA. ft —► sä­gr Modern irányzat a művészetben.­5) Ha eltűnő századunk történetét a művészet és ipar szempontjából tanulmányozzuk, úgy a be­ható vizsgálat arról győz meg bennünket, hogy míg a humanizmus és a szabadelvű eszmék min­den irányban hatalmas tért hódítottak meg s a kor szellemét átalakították, addig a művészet és ipar terén a renaissance óta valóságos stag­­natió állott be, s még a híres mesterek is a régi irányzatok termékeinek csaknem szolgai utánza­tára szorítkoztak. — Napoleon császár uralkodásá­nak lényegét, mint mindenre, úgy a műipar készít­ményeire is reá­sütötte, s az empire bútorain, szövetein st­b. az egész világot meghódító dicső­séges franczia sas volt akkor az uralkodó s jelleg­zetes motívum; később Napoleon egyptomi had­járata után a sas helyét a pharaók kultúrájának titokzatos emlékei foglalják el, s hosszabb időn át a sphynx, ibis, scarabeus stb. alakok díszítették az ipar termékeit.­­ Ez azonban nem sokáig tartott; az ipar­művészet terén megszűnt minden törekvés az önnállóságra, s így szellem és irány­zat létesítésére. Hosszú évtizedek teltek el, s e téren semmi változást nem tapasztalunk, sőt ellenkezőleg azt látjuk, hogy hatás­keltés szem­pontjából főleg az építészet terén megtévesztő hamisításokat követnek el s meghamisítják az épületek díszítésénél téglából és gipszből a követ vagy fát, az olajfestékből a márványt. Az építési anyagnak ezen meghamisítása oly annyira elter­jedt, hogy még évtizedünk első éveiben is sok helyen nyert alkalmazást.­­­ Mint eredeti jelen­séget látjuk a hetvenes évek közepén Bécsben feltűnni Hans Mackartot, az érzéki irányú festé­szet nagy hírnévre kapott, de halála után egye­nesen el is feledett képviselőjét, kinek műterme akkor Bécs egyik elsőrangú látványosságát ké­pezte. — Mackart a műtermét a világ minden tájáról és zugából, s a történet minden­féle korá­­­­ból összeszedett műtárgyakkal s termékekkel igen tetszetősen s ízlésesen rendezte be és díszítette fel. Az ö­nterierje unikum volt a maga nemében, s annak berendezését iparkodtak utánozni úgy a többi művészek, mint a vagyonos nemesi osz­tály képviselői, sőt fejedelmi udvarok is. — így honosodtak meg s terjedtek el a híres Mackart-­­ csokrok, melyek a szalonok valóságos tűzveszé­lyes porfészkei voltak. A Mackart-kultusból fejlődött ki az a sajátságos bécsi ipar, mely szintén olcsó anyagból törekedett meghamisítani úgy a természeti produktumokat, mint a régi műipar készítményeit. — Itt gyártották s fájda­lom, innen terjedtek el a papiros anyagból készült vértezetek, középkori lovagpánczélok, sisakok, a papiros majolika-utánzatok, gyarló olaj szin­­nyomatok stb. melyek valóságos merényletek voltak a solid, jó ízlés ellen. Ezen tárgyak olcsó­ságuknál fogva rohamosan elterjedtek s együtt­véve megalkották az úgynevezett: „Wiener Gsnasst“ fogalmát, mely nem csak Bécs műipará­­nak ártott igen sokat, de megrontotta a solid műipari szellemet s müizlést is, s ezt a helyes, egészséges irányba terelni hosszú évek nehéz s kemény munkája volt. A képző­művészettel foglalkozó egyének közt általános volt az a nézet, hogy egy művész ambíc­ióját mindig sérti, hogy ipari dolgokkal is törődjék, mert szerintük ez lesülyeszti a szellem színvonalát. Ezen felfogás uralkodott az egész világon, s csak­is néhány év óta sikerült érvé­nyesülni azon elvnek, hogy az ipar és képző­művészet egyenrangú faktorok, tulajdonképen testvérek, melyek az életben egymást kölcsönö­sen kiegészítik s a műalkotásokban harmóniát létesitnek. *) A „Pécsi napló“-ban 1899. decz. 24-én közlött ezen igen szép, a kiváló szerző érzület-világára, tanulmányaira fényt vető jeles Tárczát Szmik Antal főmérnök ur volt szives kis lapunk számára beküldeni. Fogadja szives megemlékezé­séért meleg köszönetünket.

Next