Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-06 / 1. szám

TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI,­­ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP.­­ MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona, Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldova­n Ferenc helyett FARKAS JENŐ * A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére I Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá­­­ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté­­zendők. — Nyik­tér garmond sora 40 fillér. T­ÁRCA. Harcztéri-éj. — Molnár Károly. — A lengyel égen süt a teli­hold, Körötte égnek milliom csillagok, A véres tarlón szerteszét pihen Töméntelen sok hangtalan halott. Egy gyönge sóhaj — mint az álmodás - A táj feleli titokban átoson. Egy vén huszár — orcája, csupa vér — Megmozdul a kemény gyepvánkoson. Elébe rajzolódik boldogan Egy messze táj, egy ismerős falu, Egy ideavégi, nádtetős tanya­, Egy sápadt asszony és egy kis fia, A vén huszár kitárja részI­etőn Erőtlenül két elfáradt kezét . . . Az árnyak lopva ellebegnek­­ és Két ujj lefogja könnytelen szemét . . . S valahol egy vézna kis fiú Álmában felsír, nyugtalankodik, A sáppadt asszony átkarolva szól: ,,Szegény gyerek, tán rosszat álmodik“. _L Jelen és jövő. Ezt a háborút Anglia irigysége, Orosz­ország hiúsága, Franciaország bosszúvá­gya, Itália becstelensége, Szerbia nagy­zási tébolya és Belgium feneketlen osto­basága duzzasztotta akkora tűzvés­szé, a­mekkora még soha el nem borította Eu­rópát. Semmi elháríthatatlan akadálya nem volt annak, hogy a szerajevói gaztett meg­torlása és a gaztett szülő okának a szerb nagyzási tébolynak gyökeres kioperálása a maga menetének zárt medrében legyen lefolytatható. Minket semmiféle fölforgató szándéknak még a gyanúja se érhetett. Európa legbékésebb hatalma voltunk és egyetlen kívánságunk, hogy határaink kö­zött nyugodtan és bátorságban élhessünk. Ha az ántant diplomáciája becsületes be­látásával annak, hogy ezt minden erkölcs, igazság és okosság parancsolja nem avat­kozik bele Szerbia ezerszeresen megér­demelt észretérítésébe, nemcsak az em­beriség ügye és nemcsak az ántánt min­­denik hatalma, de maga a bűnös Szerbia is sokkal jobban járt volna. A bűnhődése csekélység lett volna ahhoz a végzethez képest, a­mely így elérte. De az ántant nem igazságot és nem békét akart, hanem­­ ürügyet homály­ban érlelt ádáz tervei megvalósítására. Itt az alkalom, gondolta Oroszország, a mo­narchia összezúzására, a Balkán orosz gyarmattá tevésére és Konstantinápoly el­foglalására. Itt a nagyszerű alkalom, gon­dolta Itália, a zavarosban való halászásra, a szövetségeseim elárulására, hátbatáma­dására és megrablására. Ez volt a nemes lelkek gondolata és ezek a kegyes célok gyűjtötték a finom társaságot díszes koszorúba. Anglia ör­döge, a jámbor Edward Grey éjjel-nappal fáradozott, csalt és hazudott, hogy vala­hogy meg ne lehesse­n menteni a békét és a fáradozásait valóban teljes siker ko­ronázta. Pasics dugta a csóvát a födél alá és Grey fújta egész tüdejével, hogy minél nagyobb lángtenger legyen belőle. Meglett. Közel másfél esztendeje lo­bog a veszedelem, de ti nem mi vagyunk azok, a­kik leégtek. Belgium és Szerbia már csak füstölgő omladék, királyaik és kormányaik földönfutó koldusok, Orosz­ország és Franciaország reményei is füstbe mentek már. Az orosz hadak nem jutottak el Konstantináfpolyba, se a fran­ciák Strassburgba , de német zászlók len­genek Liljében, Varsóban és a mieink Lublinban, Ivangorodban, Belgrádban. Fél­millió katonája vérzett el az olasz király­nak és nem övé se T#reszt, se Trient Ir­tózatos veréseket kaptak a cselszövők mindenütt, a­hol megjelentek, akár egyen­ként, akár közösen. Kikaptak Lengyelor­szágban, Flandriában, kikaptak a Balká­non, kikaptak a Dardanelláknál, sőt ki­kaptak Mezopotámiában is, a­hol négy kis nap alatt száznegyven kilométert sza­ladt a megvert angol sereg a diadalmas törökök előtt.­­ Ellenben egy semleges lap kiszámítása szerint a középeurópai hatalmak: Németország, Ausztria-Magyar­­ország és Bulgária által meghódított te­rület 370,000 négyzetkilométer, 35 millió lakossal. Tehát jelentékenyen nagyobb, mint egész Magyarország, a lakossága pe­dig másfélszer annyi. És a­mióta ez a sta­tisztika megjelent, a Balkánon szakadat­lanul előnyomuló hős seregeink ott a hó­dítást még lényegesen szaporították. Hogy mikor lesz vége e rém­séges háborúnak, még bizonytalan, de hogy mi­lyen lesz a vége, az már kétségtelen. Má­jus óta a mi győzelmeinknek nincsen meg­állása, ellenségeink számára a sikernek egy halovány mosolya se jutott, de szinte minden nap uj meg uj diadalok koszorú­ját fonja zászlaink köré. Minekünk más célunk nem volt, mint nyugodt és bátor­­ságos életünknek, tisztességes és jogos érdekeinknek biztosítása. Elmondhatjuk: ezt a célunkat elértük. Ellenségeinknek immár minden törekvése teljesen remény­telen és se okosabbat, se hasznosabbat a maguk részéről nem tehetnek, mintha ezt belátják és őszintén be is vallják. Ab­ban a pillanatban, a­mint magukat erre a lépésre rászánják, már meg van adva a szörnyű tusa befejezésének és a bol­dog béke visszatérésének lehetősége. De mennél későbben szánják rá erre a val­lomásra magukat, annál drágább és ke­servesebb árat kell majd fizetniük ma­kacsságuknak. A helyzet teljes kialakulásához lé­nyegesen hozzájárulhatnak azok az álla­mok is, a­melyeket sorsuk megkímélt a véres tusában való részvételtől. Görög­ország bölcs királya nemcsak a maga or­szágának, de az emberiesség általános és­mindegyre közeledtek Győrhöz. Kétségbeesetten vártuk, mi lesz velünk. Mert már tudtuk, hal­lottuk, hogy ahová az ellenség beteszi a lábát, ott pusztít, sőt az ember élete sem biztos tőle. Hallottuk, hogy az ellenség városunkban akarja megünnepelni a szent ünnepeket. Nem volt tehát ünneplés a családoknál, csupán a templomok tel­tek meg a könyörgő hívekkel. Elmúltak a karácsonyi ünnepek. Az ágyúszó mindinkább közelebb hallatszott, m­ig decem­ber 27-én este Windis-Grätz herceg hadseregével Győrt elfoglalta. Rettegés között, imádkozással töltöttük a napokat. Épen akkor is az asztal körül imád­kozva ültünk amint gyenge „Éljen“ kiáltásokat hallottunk. Első pillanatban megörültünk, mert hiszen éljen­t csak a magyaroknak kiáltanak. De nem úgy volt. Akkor is akadtak „gutge­­sinut“ polgárok, akik éljeneztek, de mások meg ijedtebben éljeneztek, mert rájuk paran­csoltak. Még föl sem ocsúdtunk zavarunkból, mikor megnyílt az ajtó, belépett rajta egy császári strázsamester és a házigazdát kereste. — Nincs, édes fiam. Egy éve, hogy meg­halt. Csak mi maradtunk, meg ez az öt kis árva - beszélt ijjedten nagyanyám és anyám. — Hát adni enni-inni. — Nincs, fiam. Magunknak sincs már he­tek óta. A sok katona kipusztított bennünket mindenből. — Kamara . . . pince . . . padlás látni! — Hát majd megmutatom, jöjjön fiam — Nehéz napok. — Irta: Kárpáti Endre. — Sötétedik. Közeleg az est. Itt ülök meg­szokott, velem megvénült koros székemben. Gyönyörködöm a füstfelhőkben, amelyek évek óta hozzám hűséges pályámból gomolyognak. Csönd van körülöttem. Nem zavarja gondolato­mat semmi. Messze-messze, a régmúlt időkben kalandoznak azok. Mikor még mint kis gyermek oly nyugtalanul, oly óhajtva vártam ezeket az ünnepeket. Egymás után megújulnak előttem az akkori események. Mintha ott térdelnék testvé­reimmel együtt a karácsonyfa előtt, meg az ó­év utolsó estéjén a feszület előtt és a linámiát el­imádkoznám. Szinte hallom, amint az öt árva zengi: Irgalmazz nekünk . . . Könyörögj éret­­tünk ... És e szent esteket megismételtem később is . . . még akkor is, amikor a Gond­viselés kegyelméből családot alapítottam. De már évek óta csak ketten maradtunk. Csak néha hozzák meg az örömöt, boldogságot kis unokáim. Hanem élénken emlékezem arra a kará­csony- és ó-évi estére is, amikor hiányzott a karácsonyfa, nem végezhettük a megszokott ó-évesti ájtatosságunkat se. Hatvanhét esztendeje ennek. Mikor a sza­badságharc fölforgatta az egész országot. A különféle változó szerencsével vivott ütközetek után, december közepén, Görgei had­serege Győrött táborozott. Az osztrákok pedig

Next