Felsőoktatási Szemle, 1980 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Kelemen László: A pedagógusképzés rendszere, lehetséges modelljei
A nemzetközi fejlődési tendenciákkal összhangban nálunk is egyre inkább igény a pedagógusképző intézmények közelítése egymáshoz, valamiféle integrálásra, egységesítésre való törekvés. Ennek konkrét jele pl. a nyíregyházi és a szombathelyi főiskolán a tanárképzés és a tanítóképzés, Budapesten és Sárospatakon a tanító- és óvónőképzés egy intézményben való működtetése. Mindez azonban még szerény és elég formális lépés az egységesítés felé. Jelen vizsgálódásnak a célja éppen annak kutatása, hogy a lazán kapcsolódó 4 féle pedagógusképzést miként lehetne összehangolt egységes rendszerbe foglalni. Miben lehet egységet, integrációt létrehozni, s hol kell szükségszerűen differenciálni? A probléma megoldásának egyik kézenfekvő módja lehetne: sorra venni a különböző országok pedagógusképzési rendszerét, és összehasonlító módszerekkel kiszűrni, ill. kiemelni a legmegfelelőbb mintát, ill. mintákat. Bár az összehasonlító pedagógiai vizsgálat önmagában is sok ötletet adhat a pedagógusképzés modelljeinek megalkotásához, ez az induktív megközelítési mód két okból sem elégséges. Egyrészt az elénk táruló kép rendkívül színes ugyan, de kusza és ellentmondó. Az egymástól eltérő és ellentmondó megoldások egyaránt tudnak nemcsak elveket, de bizonyító tényeket is felsorolni saját képzési módjuk beválása, illetve hatékonysága mellett. Tekintve a számbajöhető tényezők igen nagy számát, tapasztalatilag ellenőrizhetetlen, hogy az esetleges jó vagy gyenge eredmények mely képzési tényezők következményei. Másrészt ez a megközelítési mód empirikus, prakticista, s így elméletileg nem elég meggyőző. Kétségtelen, hogy az eddigi képzési megoldásokban is több kevesebb mértékben találhatók tudatos elméleti elvek és jó megoldások (a történeti tapasztalatokat hiba lenne lebecsülni), de egyrészt nincs biztosíték arra, hogy nincs-e az összes eddiginél jobb képzési mód, másrészt csak az olyan megoldás az igazán megnyugtató, amely elméletileg is átgondolt és igazolt. Éppen ezért célszerűnek látjuk az egész problémakör elméleti elemzését és végiggondolását — számolva természetesen a magyar és a nemzetközi tapasztalatokkal és az eddigi megoldási módokkal. A pedagógusképzés intézményei viszonylag lazán kapcsolódó rendszeregyüttest alkotnak. E rendszer alapvető külső meghatározói a társadalmi igények az illető pedagógusképző intézménnyel szemben. Az intézmény belső struktúráját viszont az egyes képzési területek és formák sajátos kapcsolódása, belső rendje adja. A 4 féle magyar pedagógusképző intézmény struktúrája mutat közös és eltérő elemeket. A cél az optimalizálás lenne, a társadalmi igénynek megfelelően kialakítani az optimális intézménystruktúrát. Egyrészt a pedagógusképzés ma még széteső intézményrendszeréből egységes, nagy rendszert alkotni, másrészt pontosan meghatározni e rendszeren belül az egyes intézmények (mint alrendszerek) integrációs felületeit és a speciális feladatoknak megfelelő differenciálást. Először a pedagógusképző intézmények közös strukturális részeit (elemeit) kell összegyűjteni és rendezni. A pedagógusképző intézményekben változó arányban, de jól felismerhetők a társadalmi igényekből fakadó képzési feladatok, a képzési struktúra alapvető elemei. Egyre világosabbá és tudatosabbá válik az a felismerés, hogy a pedagógus ma már nem elsősorban vagy kizárólagosan tanító és tanár, tehát ismeretközvetítő, hanem mindenekelőtt nevelő. Bár az iskolában az ismeretszerzés időben jelentős és központi feladat, maga az oktatás is nevelés, azaz személyiségformálás és a társadalmi feladatokra való felkészítés eszköze. A pedagógus feladata tehát nem korlátozódhat a tan ú