Felvidéki Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 1-104. szám)
1881-05-04 / 36. szám
III. évfolyam. Kassa, szerda, 1881. május 4. 36. szám. TEm Train FfizT rillY "?■ 1 JuijV lilDIll ÜULIiUll 1 ■ Egesz évre 6 frt a legjutányosabb ár Fél évre 3 ,, mellett vétetnek fel a Negyedévre 1 „ fiókr. Pannónia könyvnyomda-részvénytári:?jel számára 8 kr. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. suu.níi. I----------------------*■ V.................. ......I A bodogságról. Az élet legnagyobb része a boldogság keresésében telik el. Ámde a boldogság eszméje nagyon viszonylagos és ép úgy függ a vérmérséklettől, mint a jellemtől és az életmódtól. Innét van, hogy a boldogságot mindenki másként képzeli magának, s ha a boldogság ugyanazon faja jutna osztályrészül mindenkinek kivétel nélkül, amit saját részökre az egyesek óhajtanak, az ember talán még elégedetlenebb lenne, mint a minő az jelenleg. Pedig ha nincs is módunkban mindenkor megszerezni magunknak az óhajtott boldogságot, módunkban van legalább eltávolítani magunktól a szerencsétlenséget, s így elérni annyit, hogy ne legyünk boldogtalanok Ki kell magyaráznunk magunkat. Igazi szerencsétlenség, ami miatt valaki méltán panaszolkodhatik, csak kettő érheti az embert, — s e kettő a nyomor és a betegség. Érdemetlenül s már születésekor sújthatnak: e bajok valakit, akin azután nemcsak szánakozni, de lehetőleg segíteni is, a társadalom elengedhetetlen kötelessége. E bajokon kívül azonban mindaz, amit közönségesen szerencsétlenségnek nevezünk, saját művünk. Az élet nem valósítja meg minden reményünket, s íme boldogtalanoknak tartjuk magunkat. Gyönyört, gazdagságot, szerelmet, dicsőséget, családot akarunk ! De eljön az idő, s a gyönyör elenyészik, a gazdagság elröppen, a szerelem megcsal, a dicsőség cserben hagy, s a családot a hálátlanság vagy a halál szétrobbantja és mi átkozzuk sorsunkat, igazságtalanságról panaszkodunk Lényegében a legtöbb szerencsétlenség csakis abban áll, hogy az illető nem olyan boldog, mint a minőnek lenni óhajtana, vagy a minőnek lenni magát jogosítva képzeli. Ha az ilyen ember, aki tele van panasszal, önmagának mondaná el, mindazon bölcs igazságot, amelyet másoknak, akiket nyögni és sírni hall, nem egyszer vigaszképen mond, hogy a gyönyör múlandó, a szerencse változékony, a szerelem örökké nem tart, a dicsőség csalfa, a gyermek halandó és gyakran hálátlan, — önmagát nem tartaná földig sújtott szerencsétlennek, midőn nem találja fel azon boldogságot, a mit remélt, a családban, a dicsőségben, a szerelemben, a gazdagságban és gyönyörben; hanem meggondolná, hogy játszott a nyerés reményében, de vesztett és így fizetnie kell Miért játszott? Aki meg nem nősül, az biztosítva van a házas élet kötelezettségei, bajai és kellemetlenségei ellen ; akinek nincsen gyermeke az nem félhet, hogy azt elveszti, vagy hogy az valaha irányában hálátlan lesz, az olyan ember a kinek van miből élnie, s aki megelégszik azzal a mije van és nem kíván minden áron milliomos lenni, ritkán vesziti el birtokát ; a kinek nincs kedvese, azt nem is csalják meg ; s a kiben nincs meg a nagyravágyás bárminő után is a magasba jutni, az nincs kitéve azon veszélynek, hogy onnét alázuhanjon. Az emberi szerencsétlenségek fő fő oka mindig csak abban keresendő, hogy boldogságunkat múlandó és ezer esélynek kitett, sőt már a természet szerint változó dolgokban igyekszünk feltalálni, s a mint a vallás és a philosophia egyhangúlag tanítják, csak is az van biztosítva a sors csapásai ellen, a ki boldogságát olyanokba helyezi, a mik el nem múlhatnak, a miket a tolvaj el nem orozhat, s az idő foga meg nem emészthet. Bene vivit, qui bene latét. Boldogul él a ki fel nem tűnik, s nem veszít az a kinek nincs mit veszítenie. Ámde hol az ilyen ember ? Hiszen ha a mai korban is úgy akarna valaki élni, mint éltek a kereszténység első századainak remetéi és szerzetesei, akik önkényesen fosztották meg magukat mindentől, nehogy az ideiglenes vagyon esetleges elvesztése zavarja boldogságukat — mondjuk, ha mainapság is úgy akarna valaki élni, az a legjobb esetben a kortársak szánakozó — de még gyakrabban gúnymosolyának tenné ki magát, s legalább is csendes őrültnek nyilváníttatnék. Pedig van ám ilyen ember ma is, anélkül. Erre kaczéran emelé fel Zsófika szemeit, s oly tekintetet vetett rám, mely alatt majdnem összeroskadok ; s szólt a kislány : — Sohasem!! Érzem, hogy szivem szorulni kezd ; vérem majd arczomba szökell, majd elsápadok ; s midőn szóhoz juthattam, ezeket mondám legudvariasabban s ily körülmények között lehető hidegen : — Bocsánat, nagysám, hogy önnek oly soká alkalmatlankodtam ; mert képzelem, mily kín volt kegyednek oly férfiúval találkozni, kit gyűlöl ; de kárpótolva leend ; mert biztosítom, hogy többé soha sem leszek terhére. Igaz, hogy tönkre tett egy szivet, s egy lelket megölt, de — de azért csak isten önnel, örökre.! — Ezzel eltávozom. Érzem, hogy tovább egy pillanatig sem maradhatok e városban, azért egyenesen a vasút felé vevem utamat, hogy azonnal haza utazzam. Otthon megérkezve, anyámnak, kit mindig forrón szerettem, mindent elbeszélek. Forró könyek között hallgató végig keservemet, de az anyai szív belátta, hogy itt nincs vigasztalásnak helye és nem használ orvosság. Azért azt tanácsoló, menjek tanyánkra, s költözzem azon magányos házba, mely a Tisza partján, erdőnk közepén áll. — Nem a zajos élet, csak a magány segíthet ily bajon; foglalkozzál erős, fárasztó munkával, s a hűtlen emléke lassankint elmosódik szivedben. — Köszönöm, — mondám sóhajjal , s kedves anyámat megcsókolva, elbucsuzom a szülői háztól. Csak egy kis parasztfiut rendeltem magam mellé, ki egy igás fogattal, megterhelve mindennemű gazdasági szerszámokkal, hajtott előre , magam pedig kedvencz házasparipámat megnyergelve, ballagok uj otthonomba, hogy remete lenne ; van, habár nem sok. Példákat lehetne idézni, de legyen elég csak a haza elhunyt bölcsére utalnunk. Azonban még az sem szükséges, hogy valaki ne vágyjék gyönyörre, gazdagságra, hitre, dicsőségre, szerelemre és családra. Vágyjék kedve szerint, hiszen ez emberi dolog, csakhogy azért, mert az egyiket vagy a másikat el nem éri, még ne tartsa magát szerencsétlennek ; s ha elérte, de aztán el is vesztette, ne essék kétségbe, s ne gondolja magát mindenek felett boldogtalannak, mert hát ez is emberi dolog. Dr. L Hirek. SAÄOUA» Boldog álom! Elbeszélés. Irta: Halászi S. Lajos. Ifjú valók és szerelmes. Szerettem egy kékszemű, barna fürtü, karcsú termetű, bájos kis leányt; érzelmem hő és őszinte vala, s teljes boldogságomhoz csak azon tudat kelle még, hogy imádottam is osztja érzelmeimet. De erről nem lehettem bizonyos ; mert ahányszor vele összejövék, mindannyiszor másképen mutatkozott előttem. Hogy a mardosó kétségtől megszabaduljak, föltevém, miként legközelebb kitárom előtte szivemet: — ítéljen fölöttem ! Ily szándékkal térek be kedvesemhez, ki ma különös nyájassággal fogadott. Szivem erősen lüktetett, mint, minden ifjúnak, ki először akar szerelmet vallani. Szokatlan lang éghetett szemeimben, mert alig, hogy kissé társalgánk, észrevevem, miként imádott angyalom mindig fürkészőbben néz reám, s mindig elfogultabb—elfogultabb lesz, mintha csak kitalálta volna szándékomat, s mintha a kitörendő veszélytől tartana. Érzem, hogy itt a pillanat,• most, vagy soha ; — dagadó kebellel, fölindulva, közeledtem feléje ; szenvedélyes hévvel ragadom meg kezeit . . . s megvallom neki azt, mi már régóta egyedül foglalkoztatja szivemet. Megvallom neki, hogy szeretem, forrón, kimondhatatlanul, ifjú elragadtatással és hő szenvedélllyel, úgy mint férfi szív csak szerethet. De a kétség mardossa szivemet, térdeimen esedezem, oszlassa el azt, mondja meg őszintén, remélhetek-e tengernyi szerelmemért csak egy parányi vonzódást is részéről. Szóljon, — egy szavától függ, hogy boldog legyek, — egy szavától, hogy meghaljad ... Ami ezután történt, valóban csak álomba való Parasztnak öltözködve, szántottam vetettem ,kaszáltam, gyűjtöttem és éjjel is alig pihenek. Hangverseny: Rössler Ernesztin kisasszony hangversenyén, mely f. hó 2-án tartatott a kassai casino nagytermében, szép számú és válogatott közönség jelent meg. Kiki kiváncsi volt a kisasszonyra, kinek szülei itt laknak, s ki jelenleg szász udvari opera énekesnő, s kinek erős alt hangját nem tudják eléggé dicsérni a drezdai lapok. A hangversenyek nálunk rendesen trióval nyittatnak meg. Ez oly szükséges kelléknek tekintetik, mint finom dinénél a potage á la tortue. Ez azonban nem akar gonosz szójáték lenni abban az értelemben hogy tortúra, — nem, legfeljebb a teknyőczre czélozhatnánk lassú, unalmas természetével. Ami azonban a közreműködőket illeti, Hazslinszky, Staudy és Elischer urakat, azok feladatuknak tökéletesen megfeleltek. Kissé nehéz próbára lévén téve türelmünk, annál villanyosabban hatott kedélyünkre Rössler kisasszony megjelenése, ki mindjárt első dalával, Schubert „Tartózkodásával“ mindenkit meghódított és frenetikus tapsot aratott. Nevezetesen megnyerő ő oly dalokban, melyekben bámulatosan erős alt hangját tudja értékesíteni, így a nevezettben, továbbá Esser „válástavaszkor“, végre lelkes közkívánatra énekelt Lucretia „bordalában“. Általános elismerést arattak Elischer (gordonka) és Staudy (zongora) együtt előadott darabjaikkal, valamint Hazslinszky Wieniawszky féle gyönyörű „legendájával“ hegedűn Rablógyilkosság. Már annyira jutottunk, hogy hetenkint jelezhetünk környékünkről valamely gyilkosságot. Szombaton, ápril hó utolsó napján kivett egy horváti asszony a szepsi takarékpénztárból 300 frtol s miután nem volt bátorsága, ennyi pénzzel egyedül Ha a mezőn dolgom nem vala, egész napokon át vadászgatok , s magam készitém eledelemet. Ha olykor, lóháton ülve, el-elmélázék a múltakon, s oly gondolatok tolultak emlékezetembe, melyek elfacsarák szivemet, — megsarkantyuzám paripámat, s neki eresztvén a végtelen nyílt mezőknek, tova szágultam messzire —messzire , mig csak mindketten kimerülve, a dolgot meg nem elégelők. S igy nemsokára a természet szabad, mondhatni szilaj gyermeke lettem. Hajamat megnövesztém, úgy, hogy a szabolcsi puszták fiának szokása szerint, fürteim vállamat verdesék. Patyolat ing, feszes dolmány, rojtos négyszélü gatya, pörge kalap és sarkantyus csizma képezték ruházatomat. Az egész idő alatt, mit így tettek, lehetőleg mindenkit kerültem , különösen az oly alkalmat, ahol nővel találkozhatnám ; csak néha-néha váltottam szót kis szolgámmal, kit magammal hozok. Az említettem foglalkozásaim mellett, előszeretettel foglalatoskodom a rajzolással. De ahányszor ehhez fogtam, mindig rosszul ütött ki a siker. Előveszem a rajzoló ónt, hogy majd lerajzolom a tájat, melyen lakom, s midőn az egész készen van, észre veszem, hogy az nem egyéb, — mint a hűtlen — hű arczképe. Eltéptem és rajzoltam mást, és e másikon még jobban el volt találva. Rajzoltam más tájat, más képet, tizet, húszat, százat, s csak midőn készek valónak, vevem észre, hogy ezek mind csak — ő, a kit ki szeretnék tépni szivemből, — ő, ki azt mondá hogy — Sohasem! Nem győzőm már széttépni mind e képeket, hanem azokat, második szobámban a falra ragasztom, mint azt a köznép az ujságképekkel teszi. így folytak napjaim majdnem egy teljes évig, nyugalmamat semmi sem háborító, s szivem kissé csendesedni kezde. Épen szép őszi nap vala, midőn a vadászatról