Felvidéki Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1892-01-01 / 1. szám
XIV. évfolyam, .J Kassa, 1692. péntek január 1. 1-ső szám. . . — — I VM^>X ! Szerkesztőség és kiadóhivatal malorintoza. 14 hová Megjelen minden szerdán es szombaton előfizetési ! Szerkesztő Dr Hohenauer IgnáCZ, lapot illető minden közlemény czimzendő. dij : egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 ti negyed ] Xt-U X- Hirdetések * legjtányosabb árak mellett vétetnek félévre 1 frt 25 kr Egy szám 6 kr. j Laptulajdonos Hedry Bertalan. X^Bern0ThB 0u»táv 12Sn8^AbttM?a,0m*"tm 16 iAriska. Mária jagdolna. A modern művészet, mely egy ideig a keresztény szenteket mellőzte, s kizárólag a pogány istenek felé fordult, újabban, úgy a festészet és a zene mint a költészet terén ismét a kereszténység szentjeit kezdi felölelni. Oda fordult tehát ismét azokhoz a kimeríthetetlen művészi típusokhoz, amelyek évszázadokkal ezelőtt a költészet szegény világába barátságosabb színt hoztak. Egy szellemes olasz,Ticola Misazi, Mária Magdolnából körülbelül ugyanazt alkotta, amit Lamartine Stuart Máriából. A nő szépségét művésziesen mutatta be, de megtartotta benne a nemes vonást is. A szerző a sokat festett és sokat idézett Mária Magdolnát a következő kép fogta fel: Atyám egyik nénjének kis szobácskájában a sok szentkép között, mellyel a szoba fel volt ékesítve, egy időbarnitotta, megfakult, elszaggatott vízfestményü kép lógott. Nagynéném rendkívül szeretett, s úgy ragaszkodott hozzám, mint a haldoklók szoktak hozzátartozóikhoz. A kép, melyet előbb említettem egy méhlepte barlang üregét tárta elő, melyben egy meztelen karú és vállú női alak volt látható. Szomorúan feküdt a köves földön, s a ruha, mely termetére borult, látta rá gyönyörű idomait. Fejét egy könyvre hajtotta. Mellette kereszt és egy emberi koponya feküdt, s úgy tűnt fel, mintha e nő áhitatosságát végezte volna. Feje, melyet kezére hajtott, igen Magyarosodunk-e ? II. A mi csekély siker az iskola és közélet terén felmutatható, nem fajunk élelmessége, de a kormány erélyes intézkedéseinek róható fel. Ebből — s nemzetünk ama tulajdonságából, mely mindent felülről vár — indulnak ki optimistáink ; midőn elismerik ugyan hogy eddig tótosodott a felvidék, de hozzáteszik : majd másként lesz ezután, mert a kormány igy meg amúgy . . . . Hiú ábránd, mert a viszonyok, melyek ezen szomorú eredményt előidézték, ma is azok. — Hasonló okok hasonló következményeket szülnek. — A nép nyelvére sem a kormány erélye, sem a hozott és hozandó törvények és §-sok, de egyedül a társadalmi érintkezés az irányadó ; a nép nem Bécs- vagy Budapesttel, de a szolgabíró, körjegyző s alantas hatóságokkal van közvetlen összeköttetésben, ez pedig ma is tótul beszél vele, ép úgy mint 300 évvel ezelőtt. Az alap kétségkívül az iskola, de sikere ennek is csak úgy lehet, ha később az életben is mód és alkalom nyujtatik arra, hogy a mit tanult el ne felejtse, s a magyar nyelvet elsajátítsa ; szóval bizonyos erkölcsi kényszer alatt álljon. Mit ér az iskola, ha később a földbirtokos, kereskedő, ügyvéd és munkaadója tótul beszél vele, s ahelyett, hogy ő tanulna magyarul, mi tanulunk tótul. Itt nem üres frázisok és teória, de egyedül a szükség határoz, a nélkül hiábavaló a törvény és §. Ha a tét nem kénytelen magyarul beszélni, nem is fog soha, ez 2X2=4. S hogy mennyire nem kénytelen vele, arról Kassa, Eperjes, S.-A.-Ujhely főterén s az üzletekben mindenki meggyőződhetik. Ez érthetetlen s oly jelenség, melyet még a teljes paritás elve sem indokol. — Hogy mire mentünk vele, mutatja az, hogy -Újfalu,Jenes és Sebespatak, Sáros megyében pedig felső és alsó Tarczavölgyben hajdan magy. faluk voltak, mit a Csapó, Molnár, Gonosz, Újházi, Dobos és a többi nevek is igazolnak ; ma nem azok többé. Valóban — tisztelet a csekély kivételeknek — a magyar embernek nincs meg nyelvének azon szeretete, nincs jogérzet és nemzeti büszkeség, hogy a tóttali érintkezésben saját országában, saját fészkében, saját tűzhelyénél a maga nyelvét érvényesítse. De megköveteli a kormánytól, hogy a tótot oláhot visszamagyarítsa. Ez régi bűnünk. Valósággal dédülszép, nyaka oly szép, aminőt egy húszéves költő képzeletének álmában csak láthatott. A ruganyos test, mely teher volt, akár csak a tenger hadja, művésziesen volt kidolgozva. A fehér idomokon itt-ott olyan rózsaszínű festék terült el, amilyent csak a fölkelő nap kölcsönözhet. Szóval, e test egyike volt azon életerőtől és kéjtől duzzadó női testeknek, melyek az ifjúság virágjában lévő nézőt elandalítják, elbájolják. Mikor nagynéném meghalt, rám hagyta, — nem tudom szándékosan-e vagy csak véletlenül, — ezt a képet. Azóta gondosan őriztem dolgozószobámban s mindig megtekintettem, ha gyermekkorom ideáljaira és illúzióira gondoltam. És e csodás szép termet, mely idomainak duzzadt volta miatt pogány, szellemének igéző volta miatt keresztény jellegű, még most is nagy befolyást gyakorol képzelmemre. Gyakran, a világ zajában, égő vággyal gondolok a modern nő ez előharczosára, akiben megvan minden erény és minden hiba, minden gyönyör és minden szégyen, minden szépség és minden fogyatkozás, ami csak Éva leányait jellemzi, s egy értelemben kifejezésre juttatja szivének összes érzését, örömében egész fájdalmát s a jutalomban a büntetést. És ez az egy, amiben mindez kifejezésre jut: a szerelem. Mária Magdolna úgy áll előttünk, mint igen jól megtermett, igen szép nő, úgy, mint önmagának istennője és oltára. Fel van ruházva a gyönyörűség minden fegyverével; bíborruháit drága olajok és illatszerek hatják át, s termetét ékszerek borítják. Klasszikus meztelenségben látjuk. Hosszú haja mint getjük a tótot akkor, midőn a legcsekélyebb német szó kihoz türelmünkből. Ez az, mit soha meg nem érthettem, és érteni nem fogok. Sokan azt tartják : hagyjuk a népet tótnak ; a nép jó, csak a vezetői rosszak, a pánszlávok stb. Ez helytelen okoskodás. Sehol a világon nincs állam — de nem is képzelhető — hol más nyelvet beszél a kaputos ember, s mást a nép. Ez tarthatatlan állapot, mert az állam jellegét nem a kisebbség, de a többség adja meg. Ily esetben, mint 48-ban Erdélyben láttuk, a kisebbségnek még léte is fenyegetve van. Az állam nem tűrheti ugyan, hogy ellene izgassanak (de végre is mit árthatna egy két ily nyomorult legyecske, ha izgatásának tere talaja nem volna. A baj oka másban mélyebben gyökeredzik, ez csak symptoma. Nem csak ezt, de magát a betegséget, annak talaját kell megsemmisíteni. Mivel a népnevelés és iskola terén a kormány mindent megtett, mi hatalmában áll, a közművelődési egyletek feladata nem lehet más, mint támogatni őt ebben, s a társadalomban érvényt szerezni a magyar nyelvnek. E nélkül az iskola czéltalan munkát végez, valami királyi palást borul termetére, s önmagát isteníti. Szeme saját fehér termetére téved, tekintete megittasul a saját szépségétől s édes bágyadtságba merül. Ilyen volt az a nő, akit a természet az ember örömére teremtett, ilyen volt az a nő, kinek átöleléséért a Kleopátrák és Messzalinák a világot kormányozták. Magdaléna csókjai hasonlítanak Oirce-éhez. E csókok szúrnak, titkos lázba hozzák a szervezetet, s az embert az édes gyönyör érzetéből a fájdalom keserűségébe andalítják. E nő átöleléséért a szabadszülöttek rabszolgákká, a gyávák hősökké, a hősök pipogyákká váltak. Magdolna volt az ősi típusa azon végzetes nőnek, ki az ész és szépség minden fegyverével felruházva, bacchanáliában csókkal, öleléssel gyilkol. Magdolna boldogul élt, mert csak fiatalságának és szépségének élt. A természet semmit sem tagadott meg tőle. A férfiak még kevésbé. Magdolna boldog volt, megelégedett a világgal és örömeivel. A halál és betegség félelme volt csak képes életének derült egét elhomályosítani, de míg fiatalságának virágjában állt, tagjainak szépségéről visszapattant minden baj, minden fájdalom. Az élet ereje oly hevesen lüktetett ereiben, hogy merészen és bátran csengett csókkal megáldott ajkáról az öröm és boldogság himnusza, — és szemei merészen, kihívóan tekintettek a távolba. De midőn egy nap gondolatokkal tele sétálni ment, eszmélni kezdett. A gyönyör kései nem elégítették ki. Az élvezet kifárasztotta. De azért jóllakni nem tudott tőle. Ekkor egy halvány, szőke férfiú jött vele szembe. Mö