Figyelmező, 1838. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)
1838-05-29 / 22. szám
343 344 foktól, ’s más foglalatosságtól is elvonó eszközt rajzolja. Igen is helyes szerző’ észrevétele akkor, ha értetlen leczke adatik fel, mert az kétségkül sem beszéd-, sem emlékezőtehetséget nem gyakorol; azonban az érdeklett erénytelenségeket könnyen meggyökereztetheti, ’s a’ tanítás’ óráin kuli pihenést nem csak meg nem engedi, hanem a’ szegény gyermeket puszta szavakkal gyötri. De a’ fő elv állván, még pedig igen erősen állván, hogy a’ tanító értelmet fejtsen, rec. nem csak fölöslegesnek nem látja az értelemmel meghatott, és teljesen fölfogott tárgyat leczke gyanánt további elmélkedés végett, ’s különböző alakban feladni p. o. hogy a’ megértett tárgyat a’ tanulók tegyék rövidebben vagy hosszabban papírosra, vagy beszéljék elő stb, sőt inkább, a’ tárgy’ minden oldalú fölfoghatása végett igen szükségesnek találja. Az illyen, értelem által meghatott leczkét soha sem tartamija a’ tanuló nyűgnek, következőleg az elől alattomosan bujkálni nem fog, sőt inkább, nemes és értelmes versenyre buzdítatni. A’ leczke’ szükségtelen és veszedelmes lédből következteti szerző a’ könyvből tanultatás’ szükségtelenségét, ’s ebből ismét az iskolakönyveket. De itt úgy látszik több van a’ következetben mint szorosan a’ fő elvből következnék. Igaz, hogy a’ meg nem értett tanulmányt könyvnélkűlöztetni vétek; azonban a’ fölfogatott tárgyat miért ne lehetne könyvből is, nem könyvnélkülözés, hanem további gondolkozás, és fejtegetés végett a’ tanulóknak feladni, így miért lennének szükségtelenek az iskolakönyvek? de a’ tudománynyal folyvást előhaladó iskolakönyvek, nem pedig azok , mellyeket a’ tanulóknak fertály századon keresztül is tanítóiktól vásárnam kell a’ nélkül, hogy azokhoz pótolólag az előhaladó tudományból csak egy betű is adatnék. Minden iskolakönyvnek, értem a’ felsőbb tudományokat, pótlék-lapjait várnám. A’ tudományban előhaladt iskolakönyvek nem zárják ki azt, mit szerző olly helyesen követel, hogy a’ tanítók jelölnék ki hallgatóik’ számára a’ legszükségesebb könyveket, melylyeket ez vagy amaz különös tudomány’ bővebb ismerése végett használnának. Nagyon méltán kel ki szerző a’ tudományok’ akár otthoni írása, akár különösen a’ tanító’ gyenge önállását vagy korhelységét leginkább kitüntető tanításom dictálás ellen. Legczélirányosb lenne véleményem szerint, kézikönyv’ hiányában , ha a’ hallgatók a’ tanító által fejtegetett tanulmányok’ főbb vonatait jegyezgetnék (tapiálnák) ’s ebből magok alkotnának egy általok készítendő egészet. Ez történhetnék akkor is, ha iskolakönyv volna, de mellynek hosszúnak soha nem kellene lenni. A’ fő elvnél fogva igen helyesen rosszalja szerző a’ nyilvános vizsgálatok előtti, a’ jókat hátráltató, a’ rosszakat soha elő nem halasztó hosszas ismétlését a’ tanulmányoknak. Igen helyesek szerzőnek a’ sorozás és osztályozás ellen fölhozott okai, úgy mint a’ mit, ha igen szorosan veszszük a’ dolgot, csakugyan nehéz jól elrendezni; azonban ott főleg, hol az osztályozáshoz jótétemény is van kötve, alattomos áskálódásnak teheti le elemét. Igen helyes, szabadságra és érdemméltánylásra szoktató nézete a’szerzőnek, mi szerint a’ tanulók választanák ki magok közűl a’ jelesbeket. Az illy sorozás a’ jótétemények’ vételében is szabályul szolgálhatna. Szép nézete a’ szerzőnek, mi szerint minden tanítók, tanítókat nevelő intézetekben képeztetnének; a’ miilyen szép, olly messze nézet pedig az, hogy a’ tanítóhivatalra is azon sorsú növendékek által választatnának ki, ’s még e’ mellett utazást tennének. Misokviszszaélések ’s magános érdekek hárulnának így el a’ tanítók’ választásában? Mi sok ifjakat gyötrő, magok iránt tiszteletlenséget ébresztő,így erkölcstelenséget tenyésztő tanítók nem léteznének így! Melly kívánatéhoz a’ tanító-választásnak, recensens még azt tenné, hogy a’ tanítótársi szabad választás mellett még nyilvános munkálat által is mutatná meg a’ tanító ügyességét, mielőtt tanítószékét elfoglalná. A’ tanításmódnak második szakaszában szól szerző a’ bánásmódról, hol először helyes szabályokat ad a’ testi nevelésre, még helyesbeket az erköltsiség’ képezésére, ’s itt leghatósabb eszköznek találja a’ tanító iránti bizodalmat és tiszteletet. Méltán ismert hol a’ tanító és tanítvány közti bizodalom és tisztelet megszűnt, ott a’ tanítás sikertelen , a’ nevelés minden pillanatban erénytelenséggé fajul. És ezt a’ bizodalmat, ’s tiszteletet , magából kell a’ tanítóból kifejteni, magának kell ezt megérdemleni, nem pedig mások által tanítatni; mert a’ tanított tisztelet a’ tanító iránt is utóbb tiszteletlenséggé válik. Megnyeri pedig a’ tanító a’ bizodal-