Figyelő, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-20 / 42. szám

■"A MEGALAPOZOTT IPARPOLITIKÁVAL A népgazdasági terv megalapozottsága elsősor­ban a népgazdaság belső arányainak összhang­­jától függ, attól, hogy mennyire veszik figyelembe az újratermelési folyamat objektív összefüggéseit. Köztudomású, hogy az első ötéves tervben a je­lentős volumenű iparfejlesztést — és ezen belül a feldolgozóipari kapacitások növelését — nem ala­poztuk meg az ehhez szükséges alapanyag- és energiabázis kiszélesítésével. Ez volt az egyik fő oka, hogy a gazdaságveze­tésben sok volt az esetlegesség (hiszen az operatív intézkedések elsősorban attól függtek, hogy hol és milyen mérvű anyag- és energiahiány lépett fel­, az alapanyag- és energiahiány lényegében lehe­tetlenné tette a javakkal való ésszerű gazdálko­dást. A fő szempont az volt, hogy a gyorsan fej­lődő feldolgozóipar kapacitását le tudjuk kötni, el tudjuk látni a szükséges anyagokkal és ener­giával. Jelentős mértékben ez határozta meg gaz­daságpolitikai intézkedéseink irányát és jellegét. Mivel pedig az ország gyorsan fejlődő ipari ka­pacitásának lekötéséhez jelentős anyagimportra vo­lt szükség, és mivel az állandóan „szorító” anyaghelyzet miatt egyáltalán nem tudtuk export­­lehetőségeink közül a legkedvezőbbeket kihasz­nálni , évről évre romlott fizetési mérlegünk, nőt­tek az ország külkereskedelmi adósságai. Az MSZMP és a munkás-paraszt kormány, fel­ismerve az elkövetett gazdaságpolitikai hibák, és különösen az iparpolitikában elkövetett hibák for­rását és lényegét, már eddig is olyan iparfejlesz­tési politikát alakított ki, amely messzemenően figyelembe veszi és biztosítja az újratermelés belső arányait. M­ásodik ötéves tervünk tézisei pedig még to­vábbi előrehaladást jelentenek ezen az úton. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának a II. ötéves terv irányelveiről folytatott tanácskozásán Apró Antal elvtárs, a Minisztertanács első elnök­­helyettese bevezető beszédében érdekesen és igen meggyőzően bizonyította az irányelvek megalapo­zottságát, realitását. Az elmúlt hibákból okulva, már az irányelvek a legnagyobb körültekintéssel biztosítják az ipari ter­melés anyag- és energiaigényét. Hosszúlejáratú szerződésekkel biztosítjuk az alapanyagok legna­gyobb részét, és a Szovjetuniótól vásárolt nagy tel­jesítményű erőműve­kkel a szükséges energiatöbb­letet. Ezenkívül a legfontosabb energiahordozók közül megkétszerezzük a kőolaj- és megháromszo­rozzuk a földgáztermelésünket. Az iparfejlesztés belső arányainak további javí­tása érdek­ében a második ötéves tervidőszakban épülő új ipari létesítmények jelentős részét az alapanyagok s a villamosenergia előállításának nö­velésére fordítjuk. Ezzel egyidejűleg — iparunk szerkezeti átalakí­tása és a technológiai folyamatok korszerűsítése eredményeképpen — jelentősen csökkentjük ipa­runk anyagigényét. A szénfelhasználás hatásfoká­nak növelésével pl. 11 százalékkal csökkentjük a fajlagos szénfelhasználást; az építőiparban 28 szá­zalékos acélmegtakarítást eredményez a minőségi acélok felhasználása stb. Szilárdítani fogja anyaghelyzetünket, hogy vál­tozatlanul érvényes iparpolitikánkban az az elv, hogy a termelés mennyiségének fokozására és a ter­melési tervek túlteljesítésére ott törekedjünk, ahol a termeléshez szükséges anyag és energia biztosítva van. Második ötéves tervünk irányelveiről, a terv-­ előirányzatok megalapozottságáról és a gyorsabb előrehaladásról szólva Apró Antal elvtárs rámu­tatott arra, hogy ez „... jelentős mértékben a ba­ráti országok nemzetközi együttműködésében­ rej­lő nagy erőből fakad ’. „ . .. olyan munkamegosz­tás alakul ki, amelyben minden ország számára a legelőnyösebben, leggazdaságosabban gyártható termékeket állítja elő." Mivel hazánk gazdasági életében különösen nagy szerepe van a külkereskedelemnek, terveink meg­­alapozottsága jelentős mértékben attól függ, hogyan alakulnak árucserekapcsolataink más országokkal. Első ötéves tervünk időszakában árucsereforgal­munk jelentős részét még a tőkés országokkal bo­nyolítottuk le. Még 1955-ben is összes importunk­nak 45 százalékát tőkés országokból voltunk kény­telenek fedezni, márpedig a tőkés országokkal folytatott külkereskedelemben igen sok a bizony­talansági tényező. 1958-ban már csak 31 százalékot tett ki a kapitalista országokból behozott alapanya­gok és gépek aránya, s egész külkereskedelmi for­galmunk háromnegyed részét a szocialista orszá­gokkal bonyolítjuk le. Ez pedig megteremti a le­hetőségét annak (sőt szükségessé is teszi), hogy e kapcsolatainkat tervszerűsítsük. A tervszerű áru­­kapcsolatok természetesen egész népgazdaságunk fejlesztésére kedvező hatást gyakorolnak. E­lmondhatjuk, hogy most különösen gyümölcsö­zőnek ígérkezik ez az együttműködés, hiszen az ötéves terv végleges elkészítése előtt egy esztendő­vel már arról számolhatunk be, hogy a tervegyez­tető tárgyalások eredményeképpen a KGST-orszá­­gokkal lebonyolítandó várható forgalomnak három­negyed része már nemzetközi megállapodásokkal rögzítve van. Gépipari exportkapacitásunk 75—80 százalékát már az eddigi tárgyalásokon lekötöttük a baráti országokkal. Az eredményes együttműködésnek­­fontos felté­tele azonban, — s ennyiben ez második ötéves tervünk realitásának is fontos tényezője —, hogy állandóan fokozzuk termékeink korszerűségét és minőségét. Hiába a terv, ha kiviteli cikkeink nem felelnek meg a követelményeknek — ez veszé­lyezteti célkitűzéseink elérését. Tervcél­kitűzéseinkről tehát elmondhatjuk, hogy alapvető összefüggéseiben megalapozottak. A fel­adatok nagyok. „A legnehezebb feladatokat is meg tudjuk oldani, ha összpontosítjuk erőinket, tudá­sunkat, figyelmünket, anyagi lehetőségeinket és szervezetten dolgozunk valamilyen cél eléréséért” — mondotta Apró Antal, a Hazafias Népfront ta­nácskozásának zárszavában. % - _ - - /33 Q.f " Hogyan fokozhatjuk a beruházók anyagi érdekeltségét A beruházási eszközök 1958. évben történő központosításának egyik jelen­tős eredménye, hogy növekedett a beru­házásokkal foglalkozó dolgozók felelős­sége, tudatosabban foglalkoznak a beru­házások gazdasági hatékonyságával. Az elért eredményeket azonban távol­ról sem tarthatjuk kielégítőnek. Sok tennivalónk van még a távlati tervek kialakítása során a beruházások jobb előkészítésében, az eszközök további koncentrálásában, az építkezések gyors befejezésében és költségeinek csökken­tésében. Ezért további intézkedésekre van szükség. Különösen fontos, hogy fokozzuk a beruházásokkal foglalkozók és az önálló elszámoló gazdasági egysé­gek anyagi érdekeltségét a központi célkitűzések teljesítésére. Az ötéves terv elkészítésére vonatkozó irányelvek is kimondják: „Az anyagi érdekeltség elvét a mainál hatékonyabban alkal­mazni kell... a beruházások kivitelezé­sének olcsóbbítására és meggyorsítá­sára." 1958-ban és 1959-ben több intézkedés történt, a beruházási munkában részt ve­vők anyagi érdekeltségének fokozására: a felújítási hányad jelentős része a vállalat hatáskörébe került, eltörölték a felújítás és a kisebb beruházás fogalomkörének határait és ezáltal a beruházó saját for­rásból végezhet kisebb beruházásokat. (Ezeknek az anyagi eszközöknek gazdasá­gos felhasználásában, inkább érdekelt a vállalat, mint a költségvetési juttatások esetén). 1960 januárjától a beruházó büntető kamatot köteles fizetni, ha a be­ruházás nem lép üzembe a kitűzött ha­táridőre. A budapesti lakásépítkezésekre bevezették az ún. „fix áras” szerződések rendszerét. Rövid idő óta rendelet sza­bályozza a beruházási munkát jól végző vállalati dolgozó premizálását stb. Miért van szükség újabb ösztönzőkre Jogosan vetődhet tehát fel a kérdés: az anyagi ösztönzés már meglevő rend­szere mellett szükség van-e a gazdasági ösztönzők további fejlesztésére? Erre csak igennel válaszolhatunk. Néhány adat ugyanis arra mutat, hogy a fejlődés ellenére a beruházások területén még sok a feltáratlan tartalék. Erre utal többek között az, hogy 1959. január—jú­nius hónapokban a tervezett beruházá­soknak csak mintegy 50 %-a lépett va­lóban a termelő beruházások sorába. Nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy már ebből a számból megállapítsuk: mennyi az ennek folytán elmaradt ter­melés, jövedelemkiesés, az aránytalan­ságok keletkezésének milyen lehetősé­gei állanak fenn a tervezett befejezési idők eltolódása miatt. Ehhez még hoz­zá kell tenni, hogy az elkészült beruhá­zások jelentős része lényegesen többe került, mint ahogy azt az alaptervekben megtervezték. Az üzembe helyezés után számos beruházásról kiderült, hogy a tervezett műszaki—gazdasági mutatók­nál rosszabb eredményt nyújtanak. Több ilyen eset győz meg bennün­ket arról, hogy a beruházások területén is tovább kell fejleszteni az anyagi ösz­tönzés rendszerét. Két javaslat A beruházások anyagi ösztönzésére al­kalmas módszer lenne az, ha a beruhá­zások egy részterületén a beruházási jut­tatások ingyenes jellegét megszüntet­nénk és az ilyen beruházásokra vissza­fizetési kötelezettséget­­ írnánk elő. A visszafizetéses hitelmódszer egy­magában természetesen nem alkalmas arra, hogy a beruházások területén talál­ható valamennyi problémát megoldják. Ez a rendszer pl. nem ösztönzi műszaki tervezőinket a legkorszerűbb technikai és technológiai módszerek alkalmazásá­ra, önmagában a kivitelezőt sem sar­kallja a gyorsan, jól végzett munkára. Mindenképpen elérhetőnek tartom ezzel a módszerrel azonban azt, hogy a be­ruházó az állam megbízásából felelős gazdája legyen a beruházásnak és válla­lati, sőt személyes érdeke fűződjék ah­hoz, hogy új beruházási létesítménye a lehető leghatékonyabban működjék. A Magyar Beruházási Bank kuta­tásokat végzett, hog­y milyen lehetősé­gei vannak a beruházások területén al­kalmazható anyagi ösztönzők tökéletesí­tésének. Megállapították, hogy bizonyos feltételek előzetes megteremtése esetén a hitelvisszafizetéses módszer a beruhá­zások egy bizonyos körében bevezethe­tő, s ezzel elérhető, hogy mindazok a vállalatok, amelyek ilyen módon végzik el beruházási feladataikat, jó munkájuk esetén anyagi előnyöket élvezzenek, rosz­­szul végzett munka esetén pedig érezzék annak hátrányos következményeit. Véleményünk szerint a hitelvissza­fizetéses rendszer minden eddiginél jobban fokozza a vállalat anyagi érde­keltségét a beruházás határidőre törté­nő, gazdaságos megvalósításában és üze­meltetésében. A kutatások arra a további megálla­pításra vezettek, hogy a beruházások alapterveiben, pontosabban az ún. „terv­feladat”-ban lerögzített kivitelezési költ­séget, az üzembehelyezési időt és a be­ruházások várható hatását célszerű a nyereségrészesedés jól bevált rendsze­rével összefüggésbe hozni. A visszafize­téses hitelrendszer bevezetése azonban szükségessé teszi a nyereségrészesedési rendszernek a beruházási hitelrendszer szerinti átalakítását és pedig úgy, hogy a vállalatonként meghatározott nyere­ségrészesedési feltételeket hosszabb idő­­sza­kra előre, esetleg az 5 éves terv­periódus egész tartamára stabilizálni kellene. Ha a megvalósult beruházás eredmé­nyessége (akár a beruházási költségek­ben, akár a befejezés időtartamában, vagy az elért termelési hatásokban, mű­szaki, gazdaságossági mutatókban) jobb a tervezettnél, legyen a terven felüli nyereség a vállalaté; a tervezettnél rosszabb eredményt viszont a vállalati eredmény terhére kell elszámolni. Amit a hitelfizetéses rendszer megoldana A beruházót ma nem érinti hátrányo­san, ha az építési költségek emelked­nek. Számára ez nem egyéb, mint ügyvi­teli és „kijárási" kérdés a magasabb keretek érdekében. E pótkeretet általá­ban megkapja a beruházó —­ hiszen pénzhiány miatt nem állítanak le be­ruházást , és különösen építkezést nem. A beruházó tehát semmiképpen nincs érdekelve abban, hogy biztosítsa önmagát a kivitelezési költségek­ ter­ven felüli emelése ellen. Gyakorlatból tudjuk, hogy a beruházó csak igen ritka esetben száll vitába a kivitelezővel a drágább, a pazarló megoldások ellen. A kivitelezőt ezzel szemben a nyereség­­részesedés arra ösztönzi, hogy minél na­gyobb termelési értéket számoljon fel. A visszafizetéses hitelrendszer beveze­tése esetén az időközben felmerülő ter­ven felüli költségek fedezésére újabb visszafizetendő hitelt kell felvenni, a nagyobb­ hiteltörlesztés viszont már csökkenti a nyereségrészesedést. Ilyen esetben tehát a beruházónak már érde­ke, hogy a kivitelező kívánságait, szám­vetéseit tüzetesen megvizsgálja. Mind­ezek következtében a beruházási alap­tervek jobbak, pontosabbak lesznek, a beruházó az eddiginél nagyobb figyelmet fordít majd a tervezők és kivitelezők munkájára. Az anyagi ösztönzés általunk javasolt új rendszere a kivitelezési idő csökken­tésére is ösztönözné a beruházókat. Ugyanis minden, a beruházáson elért olyan eredmény, amely a hiteltörlesz­tés kezdési időpontja előtt jelentkezik a vállalatnál, teljes összegében emeli a vállalati nyereséget és a nyereségrésze­sedést. Nyilvánvaló, hogy ez az építkezé­sek jobb megszervezésére, az építési idő­­normák tökéletesítésére ösztönzi a beru­házókat. Mindezen túlmenően, ha a be­ruházás műszaki-gazdasági eredménye jobb a tervezettnél , ez is a vállalati nyereséget növeli, mivel a hiteltörlesz­tés nem a tényleges, hanem a tervezett mutatók alapján történik. A tervezett­nél rosszabb eredmények viszont ront­ják a vállalati nyereséget. A visszafizetendő hitel fontos előfel­tétele, hogy valamennyi tervező, beru­házó, kivitelező kettő időben megis­merje feladatát, hogy — és ez igen fon­tos — ne kívánjunk egy adott évben többet beruházni, mint amennyire anya­gi erőforrásaink lehetőséget adnak. Felmerülhet az a kérdés, hogy abban az esetben, ha a visszafizetéses rendszert a beruházások egy bizonyos terüle­tén alkalmazzuk, nem kerülnek-e előnyösebb helyzetbe azok, akik tovább­ra is költségvetési juttatásból ruháznak be. Ez az aggály természetesen jogos, és tovább kell kutatni azokat a lehető­ségeket hogy a költségvetési juttatás­ból végzett beruházások esetében a be­ruházók által elért eredményeket a nye­reségrészesedés szempontjából minden esetben közömbösítsék. A visszafizetéses hitelrendszer beve­zetése mellett szólnak azok a tapaszta­latok, amelyeket az önköltségcsökkentési hitelek felhasználásáról szereztünk. A beruházók többsége ugyanis körülte­kintéssel és gondossággal készítette elő a kölcsön felvételét és a beruházások ki­vitelezési határidőit is — kevés kivétel­lel — betartották. A beruházások mint­egy kétharmad része 15%-kal kevesebbe került és csak a beruházások egyhar­­mad részénél érte el a költségszint a tervezettnek 105%-át. A visszafizetéses hitelrendszert vi­szonylag kisebb, közgazdaságilag jól elhatárolható területeken javasoljuk bevezetni, pl.: értékhatár alatti beru­házásoknál, vagy műszaki fejlesztést célzó beruházásoknál, rekonstrukciók­nál stb. Ismételten hangsúlyozzuk azonban, hogy az új rendszer sem tölti be a komplex ösztönző funkciókat és éppen ezért a közgazdászoknak, a minisztériu­mi és vállalati dolgozóknak folytatniuk kell a kutató munkát e rendszer tovább­fejlesztésére. Neményi István, a Beruházási Bank vezérigazgatója

Next