Figyelő, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-10-20 / 42. szám
■"A MEGALAPOZOTT IPARPOLITIKÁVAL A népgazdasági terv megalapozottsága elsősorban a népgazdaság belső arányainak összhangjától függ, attól, hogy mennyire veszik figyelembe az újratermelési folyamat objektív összefüggéseit. Köztudomású, hogy az első ötéves tervben a jelentős volumenű iparfejlesztést — és ezen belül a feldolgozóipari kapacitások növelését — nem alapoztuk meg az ehhez szükséges alapanyag- és energiabázis kiszélesítésével. Ez volt az egyik fő oka, hogy a gazdaságvezetésben sok volt az esetlegesség (hiszen az operatív intézkedések elsősorban attól függtek, hogy hol és milyen mérvű anyag- és energiahiány lépett fel, az alapanyag- és energiahiány lényegében lehetetlenné tette a javakkal való ésszerű gazdálkodást. A fő szempont az volt, hogy a gyorsan fejlődő feldolgozóipar kapacitását le tudjuk kötni, el tudjuk látni a szükséges anyagokkal és energiával. Jelentős mértékben ez határozta meg gazdaságpolitikai intézkedéseink irányát és jellegét. Mivel pedig az ország gyorsan fejlődő ipari kapacitásának lekötéséhez jelentős anyagimportra volt szükség, és mivel az állandóan „szorító” anyaghelyzet miatt egyáltalán nem tudtuk exportlehetőségeink közül a legkedvezőbbeket kihasználni , évről évre romlott fizetési mérlegünk, nőttek az ország külkereskedelmi adósságai. Az MSZMP és a munkás-paraszt kormány, felismerve az elkövetett gazdaságpolitikai hibák, és különösen az iparpolitikában elkövetett hibák forrását és lényegét, már eddig is olyan iparfejlesztési politikát alakított ki, amely messzemenően figyelembe veszi és biztosítja az újratermelés belső arányait. Második ötéves tervünk tézisei pedig még további előrehaladást jelentenek ezen az úton. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának a II. ötéves terv irányelveiről folytatott tanácskozásán Apró Antal elvtárs, a Minisztertanács első elnökhelyettese bevezető beszédében érdekesen és igen meggyőzően bizonyította az irányelvek megalapozottságát, realitását. Az elmúlt hibákból okulva, már az irányelvek a legnagyobb körültekintéssel biztosítják az ipari termelés anyag- és energiaigényét. Hosszúlejáratú szerződésekkel biztosítjuk az alapanyagok legnagyobb részét, és a Szovjetuniótól vásárolt nagy teljesítményű erőművekkel a szükséges energiatöbbletet. Ezenkívül a legfontosabb energiahordozók közül megkétszerezzük a kőolaj- és megháromszorozzuk a földgáztermelésünket. Az iparfejlesztés belső arányainak további javítása érdekében a második ötéves tervidőszakban épülő új ipari létesítmények jelentős részét az alapanyagok s a villamosenergia előállításának növelésére fordítjuk. Ezzel egyidejűleg — iparunk szerkezeti átalakítása és a technológiai folyamatok korszerűsítése eredményeképpen — jelentősen csökkentjük iparunk anyagigényét. A szénfelhasználás hatásfokának növelésével pl. 11 százalékkal csökkentjük a fajlagos szénfelhasználást; az építőiparban 28 százalékos acélmegtakarítást eredményez a minőségi acélok felhasználása stb. Szilárdítani fogja anyaghelyzetünket, hogy változatlanul érvényes iparpolitikánkban az az elv, hogy a termelés mennyiségének fokozására és a termelési tervek túlteljesítésére ott törekedjünk, ahol a termeléshez szükséges anyag és energia biztosítva van. Második ötéves tervünk irányelveiről, a terv- előirányzatok megalapozottságáról és a gyorsabb előrehaladásról szólva Apró Antal elvtárs rámutatott arra, hogy ez „... jelentős mértékben a baráti országok nemzetközi együttműködésében rejlő nagy erőből fakad ’. „ . .. olyan munkamegosztás alakul ki, amelyben minden ország számára a legelőnyösebben, leggazdaságosabban gyártható termékeket állítja elő." Mivel hazánk gazdasági életében különösen nagy szerepe van a külkereskedelemnek, terveink megalapozottsága jelentős mértékben attól függ, hogyan alakulnak árucserekapcsolataink más országokkal. Első ötéves tervünk időszakában árucsereforgalmunk jelentős részét még a tőkés országokkal bonyolítottuk le. Még 1955-ben is összes importunknak 45 százalékát tőkés országokból voltunk kénytelenek fedezni, márpedig a tőkés országokkal folytatott külkereskedelemben igen sok a bizonytalansági tényező. 1958-ban már csak 31 százalékot tett ki a kapitalista országokból behozott alapanyagok és gépek aránya, s egész külkereskedelmi forgalmunk háromnegyed részét a szocialista országokkal bonyolítjuk le. Ez pedig megteremti a lehetőségét annak (sőt szükségessé is teszi), hogy e kapcsolatainkat tervszerűsítsük. A tervszerű árukapcsolatok természetesen egész népgazdaságunk fejlesztésére kedvező hatást gyakorolnak. Elmondhatjuk, hogy most különösen gyümölcsözőnek ígérkezik ez az együttműködés, hiszen az ötéves terv végleges elkészítése előtt egy esztendővel már arról számolhatunk be, hogy a tervegyeztető tárgyalások eredményeképpen a KGST-országokkal lebonyolítandó várható forgalomnak háromnegyed része már nemzetközi megállapodásokkal rögzítve van. Gépipari exportkapacitásunk 75—80 százalékát már az eddigi tárgyalásokon lekötöttük a baráti országokkal. Az eredményes együttműködésnekfontos feltétele azonban, — s ennyiben ez második ötéves tervünk realitásának is fontos tényezője —, hogy állandóan fokozzuk termékeink korszerűségét és minőségét. Hiába a terv, ha kiviteli cikkeink nem felelnek meg a követelményeknek — ez veszélyezteti célkitűzéseink elérését. Tervcélkitűzéseinkről tehát elmondhatjuk, hogy alapvető összefüggéseiben megalapozottak. A feladatok nagyok. „A legnehezebb feladatokat is meg tudjuk oldani, ha összpontosítjuk erőinket, tudásunkat, figyelmünket, anyagi lehetőségeinket és szervezetten dolgozunk valamilyen cél eléréséért” — mondotta Apró Antal, a Hazafias Népfront tanácskozásának zárszavában. % - _ - - /33 Q.f " Hogyan fokozhatjuk a beruházók anyagi érdekeltségét A beruházási eszközök 1958. évben történő központosításának egyik jelentős eredménye, hogy növekedett a beruházásokkal foglalkozó dolgozók felelőssége, tudatosabban foglalkoznak a beruházások gazdasági hatékonyságával. Az elért eredményeket azonban távolról sem tarthatjuk kielégítőnek. Sok tennivalónk van még a távlati tervek kialakítása során a beruházások jobb előkészítésében, az eszközök további koncentrálásában, az építkezések gyors befejezésében és költségeinek csökkentésében. Ezért további intézkedésekre van szükség. Különösen fontos, hogy fokozzuk a beruházásokkal foglalkozók és az önálló elszámoló gazdasági egységek anyagi érdekeltségét a központi célkitűzések teljesítésére. Az ötéves terv elkészítésére vonatkozó irányelvek is kimondják: „Az anyagi érdekeltség elvét a mainál hatékonyabban alkalmazni kell... a beruházások kivitelezésének olcsóbbítására és meggyorsítására." 1958-ban és 1959-ben több intézkedés történt, a beruházási munkában részt vevők anyagi érdekeltségének fokozására: a felújítási hányad jelentős része a vállalat hatáskörébe került, eltörölték a felújítás és a kisebb beruházás fogalomkörének határait és ezáltal a beruházó saját forrásból végezhet kisebb beruházásokat. (Ezeknek az anyagi eszközöknek gazdaságos felhasználásában, inkább érdekelt a vállalat, mint a költségvetési juttatások esetén). 1960 januárjától a beruházó büntető kamatot köteles fizetni, ha a beruházás nem lép üzembe a kitűzött határidőre. A budapesti lakásépítkezésekre bevezették az ún. „fix áras” szerződések rendszerét. Rövid idő óta rendelet szabályozza a beruházási munkát jól végző vállalati dolgozó premizálását stb. Miért van szükség újabb ösztönzőkre Jogosan vetődhet tehát fel a kérdés: az anyagi ösztönzés már meglevő rendszere mellett szükség van-e a gazdasági ösztönzők további fejlesztésére? Erre csak igennel válaszolhatunk. Néhány adat ugyanis arra mutat, hogy a fejlődés ellenére a beruházások területén még sok a feltáratlan tartalék. Erre utal többek között az, hogy 1959. január—június hónapokban a tervezett beruházásoknak csak mintegy 50 %-a lépett valóban a termelő beruházások sorába. Nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy már ebből a számból megállapítsuk: mennyi az ennek folytán elmaradt termelés, jövedelemkiesés, az aránytalanságok keletkezésének milyen lehetőségei állanak fenn a tervezett befejezési idők eltolódása miatt. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az elkészült beruházások jelentős része lényegesen többe került, mint ahogy azt az alaptervekben megtervezték. Az üzembe helyezés után számos beruházásról kiderült, hogy a tervezett műszaki—gazdasági mutatóknál rosszabb eredményt nyújtanak. Több ilyen eset győz meg bennünket arról, hogy a beruházások területén is tovább kell fejleszteni az anyagi ösztönzés rendszerét. Két javaslat A beruházások anyagi ösztönzésére alkalmas módszer lenne az, ha a beruházások egy részterületén a beruházási juttatások ingyenes jellegét megszüntetnénk és az ilyen beruházásokra visszafizetési kötelezettséget írnánk elő. A visszafizetéses hitelmódszer egymagában természetesen nem alkalmas arra, hogy a beruházások területén található valamennyi problémát megoldják. Ez a rendszer pl. nem ösztönzi műszaki tervezőinket a legkorszerűbb technikai és technológiai módszerek alkalmazására, önmagában a kivitelezőt sem sarkallja a gyorsan, jól végzett munkára. Mindenképpen elérhetőnek tartom ezzel a módszerrel azonban azt, hogy a beruházó az állam megbízásából felelős gazdája legyen a beruházásnak és vállalati, sőt személyes érdeke fűződjék ahhoz, hogy új beruházási létesítménye a lehető leghatékonyabban működjék. A Magyar Beruházási Bank kutatásokat végzett, hogy milyen lehetőségei vannak a beruházások területén alkalmazható anyagi ösztönzők tökéletesítésének. Megállapították, hogy bizonyos feltételek előzetes megteremtése esetén a hitelvisszafizetéses módszer a beruházások egy bizonyos körében bevezethető, s ezzel elérhető, hogy mindazok a vállalatok, amelyek ilyen módon végzik el beruházási feladataikat, jó munkájuk esetén anyagi előnyöket élvezzenek, roszszul végzett munka esetén pedig érezzék annak hátrányos következményeit. Véleményünk szerint a hitelvisszafizetéses rendszer minden eddiginél jobban fokozza a vállalat anyagi érdekeltségét a beruházás határidőre történő, gazdaságos megvalósításában és üzemeltetésében. A kutatások arra a további megállapításra vezettek, hogy a beruházások alapterveiben, pontosabban az ún. „tervfeladat”-ban lerögzített kivitelezési költséget, az üzembehelyezési időt és a beruházások várható hatását célszerű a nyereségrészesedés jól bevált rendszerével összefüggésbe hozni. A visszafizetéses hitelrendszer bevezetése azonban szükségessé teszi a nyereségrészesedési rendszernek a beruházási hitelrendszer szerinti átalakítását és pedig úgy, hogy a vállalatonként meghatározott nyereségrészesedési feltételeket hosszabb időszakra előre, esetleg az 5 éves tervperiódus egész tartamára stabilizálni kellene. Ha a megvalósult beruházás eredményessége (akár a beruházási költségekben, akár a befejezés időtartamában, vagy az elért termelési hatásokban, műszaki, gazdaságossági mutatókban) jobb a tervezettnél, legyen a terven felüli nyereség a vállalaté; a tervezettnél rosszabb eredményt viszont a vállalati eredmény terhére kell elszámolni. Amit a hitelfizetéses rendszer megoldana A beruházót ma nem érinti hátrányosan, ha az építési költségek emelkednek. Számára ez nem egyéb, mint ügyviteli és „kijárási" kérdés a magasabb keretek érdekében. E pótkeretet általában megkapja a beruházó — hiszen pénzhiány miatt nem állítanak le beruházást , és különösen építkezést nem. A beruházó tehát semmiképpen nincs érdekelve abban, hogy biztosítsa önmagát a kivitelezési költségek terven felüli emelése ellen. Gyakorlatból tudjuk, hogy a beruházó csak igen ritka esetben száll vitába a kivitelezővel a drágább, a pazarló megoldások ellen. A kivitelezőt ezzel szemben a nyereségrészesedés arra ösztönzi, hogy minél nagyobb termelési értéket számoljon fel. A visszafizetéses hitelrendszer bevezetése esetén az időközben felmerülő terven felüli költségek fedezésére újabb visszafizetendő hitelt kell felvenni, a nagyobb hiteltörlesztés viszont már csökkenti a nyereségrészesedést. Ilyen esetben tehát a beruházónak már érdeke, hogy a kivitelező kívánságait, számvetéseit tüzetesen megvizsgálja. Mindezek következtében a beruházási alaptervek jobbak, pontosabbak lesznek, a beruházó az eddiginél nagyobb figyelmet fordít majd a tervezők és kivitelezők munkájára. Az anyagi ösztönzés általunk javasolt új rendszere a kivitelezési idő csökkentésére is ösztönözné a beruházókat. Ugyanis minden, a beruházáson elért olyan eredmény, amely a hiteltörlesztés kezdési időpontja előtt jelentkezik a vállalatnál, teljes összegében emeli a vállalati nyereséget és a nyereségrészesedést. Nyilvánvaló, hogy ez az építkezések jobb megszervezésére, az építési időnormák tökéletesítésére ösztönzi a beruházókat. Mindezen túlmenően, ha a beruházás műszaki-gazdasági eredménye jobb a tervezettnél , ez is a vállalati nyereséget növeli, mivel a hiteltörlesztés nem a tényleges, hanem a tervezett mutatók alapján történik. A tervezettnél rosszabb eredmények viszont rontják a vállalati nyereséget. A visszafizetendő hitel fontos előfeltétele, hogy valamennyi tervező, beruházó, kivitelező kettő időben megismerje feladatát, hogy — és ez igen fontos — ne kívánjunk egy adott évben többet beruházni, mint amennyire anyagi erőforrásaink lehetőséget adnak. Felmerülhet az a kérdés, hogy abban az esetben, ha a visszafizetéses rendszert a beruházások egy bizonyos területén alkalmazzuk, nem kerülnek-e előnyösebb helyzetbe azok, akik továbbra is költségvetési juttatásból ruháznak be. Ez az aggály természetesen jogos, és tovább kell kutatni azokat a lehetőségeket hogy a költségvetési juttatásból végzett beruházások esetében a beruházók által elért eredményeket a nyereségrészesedés szempontjából minden esetben közömbösítsék. A visszafizetéses hitelrendszer bevezetése mellett szólnak azok a tapasztalatok, amelyeket az önköltségcsökkentési hitelek felhasználásáról szereztünk. A beruházók többsége ugyanis körültekintéssel és gondossággal készítette elő a kölcsön felvételét és a beruházások kivitelezési határidőit is — kevés kivétellel — betartották. A beruházások mintegy kétharmad része 15%-kal kevesebbe került és csak a beruházások egyharmad részénél érte el a költségszint a tervezettnek 105%-át. A visszafizetéses hitelrendszert viszonylag kisebb, közgazdaságilag jól elhatárolható területeken javasoljuk bevezetni, pl.: értékhatár alatti beruházásoknál, vagy műszaki fejlesztést célzó beruházásoknál, rekonstrukcióknál stb. Ismételten hangsúlyozzuk azonban, hogy az új rendszer sem tölti be a komplex ösztönző funkciókat és éppen ezért a közgazdászoknak, a minisztériumi és vállalati dolgozóknak folytatniuk kell a kutató munkát e rendszer továbbfejlesztésére. Neményi István, a Beruházási Bank vezérigazgatója