Figyelő, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-25 / 52. szám

AZ OPTIMÁLIS ÜZEMNAGYSÁGRÓL Az iparilag fejlett országokban a ter­melés különböző területein különbözőek a meglevő és a létesülő új üzemek át­lagos méretei. Ha ezeket az iparágakat átlagos üzemnagyságaiknak megfelelően sorba rendezzük, azt az eredményt kap­juk, hogy a fejlett országokban a sor­rend nagyon hasonló. Nálunk a népgazdaság minden terüle­tén lényegében egyforma nagy üzemek vannak. Bizonyos mértékig ez kedvező, mivel ilyen jellegű eltérés a tőkés üzemekhez viszonyítva indokolt. Az eltérés nagy­sága azonban véleményem szerint túl­zott. Nem az objektív gazdasági törvé­nyek érvényesülésének következménye, hogy nálunk az átlagos üzemnagyság a termelés jóformán minden területén azonos. .. közvélemény bizonyít Mit mutat a közvélemény? Az el­múlt tíz évben a legtöbb panasz a ma­gasépítőiparra, a nagyüzemi állatte­nyésztésre, a zöldség- és gyümölcs­felvásárlásra és értékesítésre, a javító és szolgáltató tevékenységre, az apró köz­szükségleti tárgyak termelésére hang­zott el. Az energiatermelő, az olajfino­mító, a műtrágyagyártó ipar, az állami áruházak, a közértek, a gabonafelvá­sárló vállalat tevékenységének bírálatá­val nemcsak azért nem foglalkozott a közvélemény, mert ezek közül egyi­k­­másik többé-kevésbé távolabb áll hoz­zá, hanem elsősorban azért, mert itt nem talált panaszra annyi okot, mert látja, hogy ezek a tőkésüzemetek el is állják az összehasonlítást. Figyelemre méltó, hogy az olyan területek nagy­üzemeit kevesebbet vagy egyáltalában nem bírálja a közvélemény, ahol tő­kés viszonyok között is nagyüzemek vannak. Melyek a közvélemény által gyakran bírált területek? A magasépítőipar. Előrebocsátom, hogy itt nem azt tartom hibának, hogy nagy­üzemek vannak, hanem azt, hogy arra is nagyüzemeket hoztunk létre, amire ma ez még nem gazdaságos, illetve azt, hogy a nagyüzem belső szervezeti formája a reábízott különböző feladatokra való te­kintet nélkül egyforma. Például Nyugat- Németországban jelenleg mintegy 60 ezer építési vállalat van, ami a mi gaz­daságunk nagyságára vetítve mintegy 12 000 vállalatot reprezentálna. Ezen be­lül 4—5 nagy vállalat adja a termelés 30 százalékát — elsősorban a mély­­építőiparban —, de az átlagos üzem 15 fővel dolgozik. Az átlagos üzemnagyság a mélyépítőiparban háromszor akkora, mint a magasépítőiparban, és ott is a legkisebb a szerelőiparban. Ugyanezt, a nagyságrendet tükrözi az is, hogy a gépi berendezések költsége a mélyépítő­­iparban az összes költség 18, a magas­­építőiparban 6, a szerelőiparban 2 szá­zaléka. Ezek a számok is világosan ta­núsítják, hogy a gépi felszereltség, a technikai színvonal és az üzemnagyság között viszonylag szoros (egyenes ará­nyú) összefüggés van. A nagyságrendi különbségek azzal is indokolhatók, hogy az építőiparban — és a termelés még néhány más területén, például a javítóiparban — a technoló­gia nem diktálja a munkatempót, nem ellenőrizhető szinte automatikusan sem a munka minősége, sem az anyagfel­használás. Ez az oka annak, hogy pél­dául egy konfekciógyári szalag mellett talán még többet, intenzívebben és ta­karékosabban dolgozik a munkás, mint az önálló kisiparos. Ezzel szemben — elnézést a kivételtől — ma az építő­iparban a munkaidő-kihasználás, a mi­nőség és az anyagtakarékosság sokkal alacsonyabb színvonalon van, mint a kis­iparosnál volt. Kétségtelen, hogy a nagyüzemnek még ebben az ágazatban is vannak előnyei. 1. mód nyílik a korszerű munkaelő­készítésre; 2. racionalizálni lehet az üzemet és az igazgatást; 3. a nagyüzem nagy mennyiségben vá­sárolhat és szállíthat anyagokat; 4. csökken a rezsiköltségek viszonyla­gos súlya; 5. nagyobb a megrendelő biztonsága; 6. jobb hatásfokú a szellemi kapacitá­sok kihasználása; 7. egyenletesebb a munkaerő-szükség­let; 8. magasabb színvonalon lehet kielégí­teni a dolgozók szociális igényeit. Indokolt eltérés ? Ezeket az előnyöket viszont sokszor leronthatja, ha a munkaidőt nem hasz­nálják ki, ha a munka minősége rossz, ha pazarolják az anyagot. E területeken tagadhatatlan előnyei vannak a kisebb üzemnek. A feladat tehát az optimális üzem­nagyság kialakítása. Az építőiparban az optimális üzem­nagyság kisebb, az átlagon belüli szóró­dás pedig nagyobb a jelenleginél. A tő­késüzemekkel való összehasonlítás ép­pen ennek a fordítottját mutatja: ná­lunk az átlagos üzemnagyság lényegesen nagyobb, az átlagon belüli szóródás pe­dig lényegesen kisebb, mint náluk. A zöldség- és gyümölcsfelvásárlás és értékesítés ugyancsak gyakran bírálat tárgya. A zöldség- és gyümölcsikereske­­delem számos ágában a nagyüzem is­meretlen a fejlett tőkés országokban, az üzem nagysága nem haladja meg az egyetlen személy, legfeljebb szorosabb értelemben vett család által közvetlenül átfogható mértéket. De még a zöldség- és gyümölcsfelvásárlás sem tekinthető egységes egésznek ebből a szempontból, mert, míg például a citromfelvásárlás és az ezzel foglalkozó elosztó nagykeres­kedelem viszonylag koncentrált, a for­galom jelentős hányadát néhány nagy vállalat bonyolítja le, addig például a földieper felvásárlása, elosztása teljesen szétaprózódott. Hozzátehetjük, hogy nem ok nékül. A citrom viszonylag kevéssé romló, minőségét már a szüret előtt he­tekkel meg lehet állapítani. Ezzel szem­ben a földieper gyorsan romlik, nehe­zen szállítható stb. Az elsőnél a nagyobb tőkeerő, a szervezettség, az egyöntetű­ség nyújt nagyobb előnyt, a másodiknál a szinte állandó személyes jelenlét, a rugalmasság a fontosabb. Még könnyebben belátható a rugal­masság minden mást megelőző fontossá­ga egy sor zöldség- és gyümölcsféle ér-k tőkésítésében Az időjárás nyári ingado­zása naponta változtatja a gyümölcs­­felhozatalt, a kereslet és kínálat viszo­nyát. Társadalmi érdek lehet, hogy pél­dául az eper még ma elfogyjon, mégpe­dig azon a legmagasabb áron, amelyen az még lehetséges. 15 forint helyett eset­leg 10 Ft-ért kg-onként. Ehhez az szük­séges, hogy a bolt vezetője saját hatás­körben dönthessen. Ez nagyüzemben el­képzelhetetlen, mert vagy szükségsze­rűen óriási bürokráciával jár, amelyre ilyenkor nincs idő, s esetleg többe ke­rül, mint amennyit az eper ér, vagy a visszaéléseknek nyitunk ajtót, s kaput. Az elmondottakból természetesen nem az következik, hogy az adott esetben visszakanyarodunk egy magasabb fokú kereskedelmi formáról egy alacsonyabb­ra. A szocializmusban is az az alacso­nyabb kereskedelmi forma, amely az államnak kevesebb akkumulációt, a fo­­­­gyasztóknak rosszabb ellátást, az ott dolgozóknak pedig kisebb jövedelmet ad. Az üzemnagyság optimalizálásának szükségességét bizonyítja — az elmon­dottak mellett — a tejtermelés gazda­ságossága. A nagyüzemi tejtermelés a mezőgazdasági termelés azon ága, amelybe eddig a legtöbbet invesztáltunk — hiába! Nincs példa arra külföldön, hogy a miénkhez hasonló éghajlati vi­szonyok között a nagyüzemi tejtermelés jelentős szerepet játszana sőt például az USA hasonló éghajlatú területein az utóbbi két évtizedben mennyiségileg is számottevően csökkent. Üzemegység és rugalmasság Az általános tendencia természetesen az, hogy minél fejlettebb a technika, annál nagyobb az optimális üzem. A kommunizmus termékbőségét óriási nagyüzemek fogják biztosítani. Mint második, feltétlenül általános tényezőt kell ezért megemlíteni, hogy minél nagyobb a belső piac és minél fejlettebb a nemzetközi munkamegosz­tás, annál nagyobb üzemek jelentik az optimumot. Az is vitathatatlan, hogy szocialista tulajdonviszonyok között tervgazdálko­dásban ugyanolyan technikai bázison is nagyobbak az optimális üzemnagyságok, mint tőkés viszonyok között. Az egységes tulajdonviszonyok, a terv­­gazdálkodás ugyan lehetővé teszik, hogy az üzemnagyságot a technikai színvonal és a piac nagyságától függetlenül, eset­leg szubjektív módon határozzuk meg. Ez azonban okvetlenül megbosszulja magát. Kétségtelenül jó ugyan, ha az üzemnagyság kissé „megelőzi"’ azt, amit a technika és a piac pillanatnyilag meg­kíván, mert a nagyobb üzem maga után „húzza”, serkenti a technikai fejlődést, segíti a piac bővítését. Ezt a pozitív ha­tást feltétlenül helyes kihasználni. Minél fejlettebb a technika, annál na­gyobb az optimális üzemnagyság. Ez azt is jelenti, hogy ha az üzem nagyságát mesterségesen nagyobbakra növeljük a technikai színvonal által indokolt mé­reteknél, akkor a termelés gazdaságos­sága bizonyosan elmarad az egyébként elérhető maximumtól, és a piac igényei­hez való alkalmazkodás is nehezebbé válik. Sajnos, ma még nem alakítottuk ki azokat a módszereket, amelyek alapján egzakt módon megállapíthatnánk az üzemek optimális nagyságát. Ez annál inkább problematikus, mert az egyes tényezők — amelyeknek egyikéről-mási­­káról cikkemben is szóltam — nem is egyértelműen hatnak erre az optimum­ra. Például az EM Nagyharsányban (Dél- Baranya) mészkőöntő üzemet kíván lé­tesíteni azzal a céllal, hogy ellássa az egész országot a talajjavításhoz szüksé­ges mészkőliszttel. Az ÉM szempontjá­ból valóban ez a legjobb megoldás, mert így kerülne a legkevesebbe egy tonna őrlemény, de a népgazdaság számára mégis gazdaságtalan megoldás, mert a tiszántúli igényeket is innen kellene ki­elégíteni. A népgazdaság jobban jár, ha a felhasználási helyekhez lehetőleg mi­nél közelebb több kisebb, az elvontan értelmezett optimális nagyságúnál kisebb üzemet létesítenek. Összefoglalva: a technika fejlődésének törvényszerű következménye az üzem­nagyság növekedése. Ez a törvényszerű tendencia jut kifejezésre a vállalati összevonásokban. Harcolni kell azonban az e területen is tapasztalható sematiz­mus, a felületes szemlélet veszélye el­len, amely szerint kivétel nélkül min­dig érvényes szabály, hogy minél na­gyobb az üzem, annál gazdaságosabb a működése. Dr. Kopátsy Sándor FIGYELŐ, 1963. DECEMBER 25. •A­ro • t ■ . - — -------- ■ ■ — .................................................................................. UTÓSZÓ EGY KÖZGAZDASÁGI VITÁHOZ A használati díj megállapításáról Az eszközlekötési járulék bevezetésé­ről a közelmúltban hozott határozatot a kormány, és ezzel egy több éves vita jelentős szakasza zárult le. A közgazdá­szok természetesen tovább vitatják az elvi jelentőségű problémákat, már csak azért is, hogy 1964-ben, a használati díj bevezetésének évében lehetőleg egységes és helyes elvi alapokon nyugvó gyakorlati munka folyjék. A Figyelőben legutóbb dr. Kopátsy Sándor (1963. 41. sz.) és dr. Dániel Tamás (1963. 46. sz.), a használati díj kulcsának egységes megállapításáról vitatkozott. Kopátsy és Dániel vitájában az a furcsa, hogy Kopátsy nem utolsósor­ban gyakorlati szempontokkal támogatja a differenciált használatidíj-kulcsokra irányuló követelését, holott ez elsősorban elvont értékelméleti oldalról volna véd­hető. És megfordítva: Dániel értékelmé­leti érveléssel próbál védelmére kelni az egységes kulcsú használati díjnak, pedig az egységes kulcs követelésének alapja nem értékelméleti, , hanem gyakorlati meggondolás. Gyakorlati és elméleti megfontolás Kopátsy lényegében azt állítja, hogy nem követelhetünk egyforma értékű ter­melőeszközöktől egyforma nagyságú hasz­nálati díjat, hiszen ezeknek a termelő­­eszközöknek csak az értékük egyforma, de a velük termelhető tiszta jövedelem különböző, s ez a tény valami módon a használati értékükkel függ össze. Kopátsy cikkéből nem tűnik ki eléggé egyértelműen, vajon a szerző ezen az alapon általában differenciált kulcsú használati díjat tart-e helyesnek, avagy általában helyesli az egységes kulcsot, s az itt kifejtettek alapján csak kivéte­leket követel, bizonyos kirívó esetekben kíván-e csak­­eltérni az egységes kulcs­tól. Dániel viszont határozottan kiáll az egységes kulcsú használati díj mellett. Valóban, egyrészt az ágazatok, az ipar­ágak, a vállalatok, a termékek stb. gaz­daságosságának összehasonlíthatósága, másrészt az árakba való bekalkulálható­­ság szempontjából nagyon fontos, hogy a használati díj kulcsa egységes legyen. Csakhogy Dániel nem ezekkel a gyakor­lati szempontokkal érvel, hanem érték­­elméletileg akarja igazolni az egységes használati díj kulcsát; azt állítja, hogy a használati díj formát öltő tiszta jövede­lem éppúgy közvetlen függvénye az álló­eszközök értékének, mint az amortizáció. Úgy véli, hogy két egyenlő értékű álló­eszközzel egyenlő nagyságú tiszta jöve­delmet termelünk, mint ahogyan — azo­nos leírási idő esetén — egyenlő nagyságú amortizációt viszünk át az új termék ér­tékébe. * Érték és hatékonyság Ez elméletileg nem így van és gya­korlatilag is csak abban az egyetlen eset­ben valósul meg így, ha olyan árakat képezünk, amelyek csak a lekötött eszkö­zök értékének arányában tartalmaznak egyforma rátájú tiszta jövedelmet. Az érték keletkezése szempontjából azonban az amortizáció és a használati díj két ellentétes oldalra tartozik. Mind­kettő az emberi munka révén kerül be az új értékbe, de az amortizáció úgy, hogy az emberi munka (a konkrét mun­ka) átviszi az állóeszközök értékének egy részét az új termék értékébe. Ez az át­vitt, más szóval régi érték tehát része az állóeszközök értékének, abból válik ki a munka nyomán. Nagysága közvetle­nül összefügg az állóeszközök értékével. Ellenben a használati díjnak megfelelő értékrész úgy kerül be az új termék ér­tékébe, hogy az emberi munka egyúttal (mint absztrakt munka) új értéket is ter­mel, a használati díj ennek az új érték­nek a része. De az emberi munka ezt nem az állóeszközök értékének a fel­­használásával, hanem az állóeszközök­nek mint épületeknek, gépeknek, beren­dezéseknek a használatával hozza létre. A keletkező új érték (benne a tiszta jö­vedelem, a használati díj stb.) nagysága függ egyebek közt ezeknek az állóeszkö­zöknek a hatékonyságától és felhaszná­lásuk hatékonyságától. De a hatékony­ság inkább tekinthető annak, aminek Ko­pátsy is tekinti, ti. az állóeszközök hasz­nálati értékének, mint értékük valami­lyen közvetlen megnyilvánulásának. Az állóeszközök értéke és hatékonysá­ga közt csak közvetve lehet kapcsolatot felfedezni: a nagy általánosságban igaz, hogy a nagyobb értékű állóeszközök egy­úttal hatékonyabbak is és megfordítva De sohasem pontosan annyiszor nagyobb vagy kisebb hatékonyságúak, ahányszor nagyobb vagy kisebb az értékük. Még ha minden átrendezés alkalmával felülvizs­gálnánk is az állóeszközök értékét és a nyilvántartásba olyan bruttó értéket ven­nénk be, amely igazodik a hatékonyság­hoz, röviden: ha az „arányosított brut­tó” értékre számítanánk a használati dí­jat, akkor is csak az árrendezés pillanatá­ban lenne hozzávetőleg arányos a tiszta jövedelem ezzel a korrigált bruttó érték­kel. Később a két árrendezés közti idő­szakban már utat törnek maguknak az érték keletkezésének objektív összefüggé­sei. A két árrendezés közti időben a két­szer akkora értékű (arányosított bruttó­­értékű) állóeszköz-park után nem azért követelünk kétszer annyi használati díjat mert azt gondoljuk, hogy vele éppen két­szer annyi tiszta jövedelmet lehet ter­melni. „ Röviden: nem lehet szó az állóeszkö­zök értéke és a tiszta jövedelem közt köz­vetlen összefüggésről,­ még kevésbé egye­nes arányosságról. És a legkevésbé sem lehet szó arról, hogy az értéktermelő fo­lyamatban a tiszta jövedelmet megteste­sítő értékrész (benne a használati díj) be­vitelét az új termék értékébe egy kalap alá vonjuk az amortizáció bevitelével — ahogyan Dániel teszi. Egyetértek Kopátsyval, hogy az új ér­ték és benne a tiszta jövedelem nagy­sága sem függ össze közvetlenül a terme­lésben részt vevő állóeszközök értékével (különösen, ha figyelembe vesszük az ál­lóeszköz-értékelés mai közismert hibáit). Mégis azt tartom célszerűnek, amit Dá­niel — nem szerencsésen — védelmez,­ti­, hogy az állóeszközök értékének azo­nos százalékát szakítsuk ki használati díj címén a tiszta jövedelemből. De abban a tudatban, hogy az új értéknek és benne a tiszta jövedelemnek az egységes kulcsú használati díjon felüli része, egyszerűség kedvéért a vállalati nyereség, egyik he­lyen kisebb, másik helyen nagyobb lesz (Folytatás a 4. oldalon) 3

Next