Figyelő, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-25 / 52. szám
AZ OPTIMÁLIS ÜZEMNAGYSÁGRÓL Az iparilag fejlett országokban a termelés különböző területein különbözőek a meglevő és a létesülő új üzemek átlagos méretei. Ha ezeket az iparágakat átlagos üzemnagyságaiknak megfelelően sorba rendezzük, azt az eredményt kapjuk, hogy a fejlett országokban a sorrend nagyon hasonló. Nálunk a népgazdaság minden területén lényegében egyforma nagy üzemek vannak. Bizonyos mértékig ez kedvező, mivel ilyen jellegű eltérés a tőkés üzemekhez viszonyítva indokolt. Az eltérés nagysága azonban véleményem szerint túlzott. Nem az objektív gazdasági törvények érvényesülésének következménye, hogy nálunk az átlagos üzemnagyság a termelés jóformán minden területén azonos. .. közvélemény bizonyít Mit mutat a közvélemény? Az elmúlt tíz évben a legtöbb panasz a magasépítőiparra, a nagyüzemi állattenyésztésre, a zöldség- és gyümölcsfelvásárlásra és értékesítésre, a javító és szolgáltató tevékenységre, az apró közszükségleti tárgyak termelésére hangzott el. Az energiatermelő, az olajfinomító, a műtrágyagyártó ipar, az állami áruházak, a közértek, a gabonafelvásárló vállalat tevékenységének bírálatával nemcsak azért nem foglalkozott a közvélemény, mert ezek közül egyikmásik többé-kevésbé távolabb áll hozzá, hanem elsősorban azért, mert itt nem talált panaszra annyi okot, mert látja, hogy ezek a tőkésüzemetek el is állják az összehasonlítást. Figyelemre méltó, hogy az olyan területek nagyüzemeit kevesebbet vagy egyáltalában nem bírálja a közvélemény, ahol tőkés viszonyok között is nagyüzemek vannak. Melyek a közvélemény által gyakran bírált területek? A magasépítőipar. Előrebocsátom, hogy itt nem azt tartom hibának, hogy nagyüzemek vannak, hanem azt, hogy arra is nagyüzemeket hoztunk létre, amire ma ez még nem gazdaságos, illetve azt, hogy a nagyüzem belső szervezeti formája a reábízott különböző feladatokra való tekintet nélkül egyforma. Például Nyugat- Németországban jelenleg mintegy 60 ezer építési vállalat van, ami a mi gazdaságunk nagyságára vetítve mintegy 12 000 vállalatot reprezentálna. Ezen belül 4—5 nagy vállalat adja a termelés 30 százalékát — elsősorban a mélyépítőiparban —, de az átlagos üzem 15 fővel dolgozik. Az átlagos üzemnagyság a mélyépítőiparban háromszor akkora, mint a magasépítőiparban, és ott is a legkisebb a szerelőiparban. Ugyanezt, a nagyságrendet tükrözi az is, hogy a gépi berendezések költsége a mélyépítőiparban az összes költség 18, a magasépítőiparban 6, a szerelőiparban 2 százaléka. Ezek a számok is világosan tanúsítják, hogy a gépi felszereltség, a technikai színvonal és az üzemnagyság között viszonylag szoros (egyenes arányú) összefüggés van. A nagyságrendi különbségek azzal is indokolhatók, hogy az építőiparban — és a termelés még néhány más területén, például a javítóiparban — a technológia nem diktálja a munkatempót, nem ellenőrizhető szinte automatikusan sem a munka minősége, sem az anyagfelhasználás. Ez az oka annak, hogy például egy konfekciógyári szalag mellett talán még többet, intenzívebben és takarékosabban dolgozik a munkás, mint az önálló kisiparos. Ezzel szemben — elnézést a kivételtől — ma az építőiparban a munkaidő-kihasználás, a minőség és az anyagtakarékosság sokkal alacsonyabb színvonalon van, mint a kisiparosnál volt. Kétségtelen, hogy a nagyüzemnek még ebben az ágazatban is vannak előnyei. 1. mód nyílik a korszerű munkaelőkészítésre; 2. racionalizálni lehet az üzemet és az igazgatást; 3. a nagyüzem nagy mennyiségben vásárolhat és szállíthat anyagokat; 4. csökken a rezsiköltségek viszonylagos súlya; 5. nagyobb a megrendelő biztonsága; 6. jobb hatásfokú a szellemi kapacitások kihasználása; 7. egyenletesebb a munkaerő-szükséglet; 8. magasabb színvonalon lehet kielégíteni a dolgozók szociális igényeit. Indokolt eltérés ? Ezeket az előnyöket viszont sokszor leronthatja, ha a munkaidőt nem használják ki, ha a munka minősége rossz, ha pazarolják az anyagot. E területeken tagadhatatlan előnyei vannak a kisebb üzemnek. A feladat tehát az optimális üzemnagyság kialakítása. Az építőiparban az optimális üzemnagyság kisebb, az átlagon belüli szóródás pedig nagyobb a jelenleginél. A tőkésüzemekkel való összehasonlítás éppen ennek a fordítottját mutatja: nálunk az átlagos üzemnagyság lényegesen nagyobb, az átlagon belüli szóródás pedig lényegesen kisebb, mint náluk. A zöldség- és gyümölcsfelvásárlás és értékesítés ugyancsak gyakran bírálat tárgya. A zöldség- és gyümölcsikereskedelem számos ágában a nagyüzem ismeretlen a fejlett tőkés országokban, az üzem nagysága nem haladja meg az egyetlen személy, legfeljebb szorosabb értelemben vett család által közvetlenül átfogható mértéket. De még a zöldség- és gyümölcsfelvásárlás sem tekinthető egységes egésznek ebből a szempontból, mert, míg például a citromfelvásárlás és az ezzel foglalkozó elosztó nagykereskedelem viszonylag koncentrált, a forgalom jelentős hányadát néhány nagy vállalat bonyolítja le, addig például a földieper felvásárlása, elosztása teljesen szétaprózódott. Hozzátehetjük, hogy nem ok nékül. A citrom viszonylag kevéssé romló, minőségét már a szüret előtt hetekkel meg lehet állapítani. Ezzel szemben a földieper gyorsan romlik, nehezen szállítható stb. Az elsőnél a nagyobb tőkeerő, a szervezettség, az egyöntetűség nyújt nagyobb előnyt, a másodiknál a szinte állandó személyes jelenlét, a rugalmasság a fontosabb. Még könnyebben belátható a rugalmasság minden mást megelőző fontossága egy sor zöldség- és gyümölcsféle ér-k tőkésítésében Az időjárás nyári ingadozása naponta változtatja a gyümölcsfelhozatalt, a kereslet és kínálat viszonyát. Társadalmi érdek lehet, hogy például az eper még ma elfogyjon, mégpedig azon a legmagasabb áron, amelyen az még lehetséges. 15 forint helyett esetleg 10 Ft-ért kg-onként. Ehhez az szükséges, hogy a bolt vezetője saját hatáskörben dönthessen. Ez nagyüzemben elképzelhetetlen, mert vagy szükségszerűen óriási bürokráciával jár, amelyre ilyenkor nincs idő, s esetleg többe kerül, mint amennyit az eper ér, vagy a visszaéléseknek nyitunk ajtót, s kaput. Az elmondottakból természetesen nem az következik, hogy az adott esetben visszakanyarodunk egy magasabb fokú kereskedelmi formáról egy alacsonyabbra. A szocializmusban is az az alacsonyabb kereskedelmi forma, amely az államnak kevesebb akkumulációt, a fogyasztóknak rosszabb ellátást, az ott dolgozóknak pedig kisebb jövedelmet ad. Az üzemnagyság optimalizálásának szükségességét bizonyítja — az elmondottak mellett — a tejtermelés gazdaságossága. A nagyüzemi tejtermelés a mezőgazdasági termelés azon ága, amelybe eddig a legtöbbet invesztáltunk — hiába! Nincs példa arra külföldön, hogy a miénkhez hasonló éghajlati viszonyok között a nagyüzemi tejtermelés jelentős szerepet játszana sőt például az USA hasonló éghajlatú területein az utóbbi két évtizedben mennyiségileg is számottevően csökkent. Üzemegység és rugalmasság Az általános tendencia természetesen az, hogy minél fejlettebb a technika, annál nagyobb az optimális üzem. A kommunizmus termékbőségét óriási nagyüzemek fogják biztosítani. Mint második, feltétlenül általános tényezőt kell ezért megemlíteni, hogy minél nagyobb a belső piac és minél fejlettebb a nemzetközi munkamegosztás, annál nagyobb üzemek jelentik az optimumot. Az is vitathatatlan, hogy szocialista tulajdonviszonyok között tervgazdálkodásban ugyanolyan technikai bázison is nagyobbak az optimális üzemnagyságok, mint tőkés viszonyok között. Az egységes tulajdonviszonyok, a tervgazdálkodás ugyan lehetővé teszik, hogy az üzemnagyságot a technikai színvonal és a piac nagyságától függetlenül, esetleg szubjektív módon határozzuk meg. Ez azonban okvetlenül megbosszulja magát. Kétségtelenül jó ugyan, ha az üzemnagyság kissé „megelőzi"’ azt, amit a technika és a piac pillanatnyilag megkíván, mert a nagyobb üzem maga után „húzza”, serkenti a technikai fejlődést, segíti a piac bővítését. Ezt a pozitív hatást feltétlenül helyes kihasználni. Minél fejlettebb a technika, annál nagyobb az optimális üzemnagyság. Ez azt is jelenti, hogy ha az üzem nagyságát mesterségesen nagyobbakra növeljük a technikai színvonal által indokolt méreteknél, akkor a termelés gazdaságossága bizonyosan elmarad az egyébként elérhető maximumtól, és a piac igényeihez való alkalmazkodás is nehezebbé válik. Sajnos, ma még nem alakítottuk ki azokat a módszereket, amelyek alapján egzakt módon megállapíthatnánk az üzemek optimális nagyságát. Ez annál inkább problematikus, mert az egyes tényezők — amelyeknek egyikéről-másikáról cikkemben is szóltam — nem is egyértelműen hatnak erre az optimumra. Például az EM Nagyharsányban (Dél- Baranya) mészkőöntő üzemet kíván létesíteni azzal a céllal, hogy ellássa az egész országot a talajjavításhoz szükséges mészkőliszttel. Az ÉM szempontjából valóban ez a legjobb megoldás, mert így kerülne a legkevesebbe egy tonna őrlemény, de a népgazdaság számára mégis gazdaságtalan megoldás, mert a tiszántúli igényeket is innen kellene kielégíteni. A népgazdaság jobban jár, ha a felhasználási helyekhez lehetőleg minél közelebb több kisebb, az elvontan értelmezett optimális nagyságúnál kisebb üzemet létesítenek. Összefoglalva: a technika fejlődésének törvényszerű következménye az üzemnagyság növekedése. Ez a törvényszerű tendencia jut kifejezésre a vállalati összevonásokban. Harcolni kell azonban az e területen is tapasztalható sematizmus, a felületes szemlélet veszélye ellen, amely szerint kivétel nélkül mindig érvényes szabály, hogy minél nagyobb az üzem, annál gazdaságosabb a működése. Dr. Kopátsy Sándor FIGYELŐ, 1963. DECEMBER 25. •Aro • t ■ . - — -------- ■ ■ — .................................................................................. UTÓSZÓ EGY KÖZGAZDASÁGI VITÁHOZ A használati díj megállapításáról Az eszközlekötési járulék bevezetéséről a közelmúltban hozott határozatot a kormány, és ezzel egy több éves vita jelentős szakasza zárult le. A közgazdászok természetesen tovább vitatják az elvi jelentőségű problémákat, már csak azért is, hogy 1964-ben, a használati díj bevezetésének évében lehetőleg egységes és helyes elvi alapokon nyugvó gyakorlati munka folyjék. A Figyelőben legutóbb dr. Kopátsy Sándor (1963. 41. sz.) és dr. Dániel Tamás (1963. 46. sz.), a használati díj kulcsának egységes megállapításáról vitatkozott. Kopátsy és Dániel vitájában az a furcsa, hogy Kopátsy nem utolsósorban gyakorlati szempontokkal támogatja a differenciált használatidíj-kulcsokra irányuló követelését, holott ez elsősorban elvont értékelméleti oldalról volna védhető. És megfordítva: Dániel értékelméleti érveléssel próbál védelmére kelni az egységes kulcsú használati díjnak, pedig az egységes kulcs követelésének alapja nem értékelméleti, , hanem gyakorlati meggondolás. Gyakorlati és elméleti megfontolás Kopátsy lényegében azt állítja, hogy nem követelhetünk egyforma értékű termelőeszközöktől egyforma nagyságú használati díjat, hiszen ezeknek a termelőeszközöknek csak az értékük egyforma, de a velük termelhető tiszta jövedelem különböző, s ez a tény valami módon a használati értékükkel függ össze. Kopátsy cikkéből nem tűnik ki eléggé egyértelműen, vajon a szerző ezen az alapon általában differenciált kulcsú használati díjat tart-e helyesnek, avagy általában helyesli az egységes kulcsot, s az itt kifejtettek alapján csak kivételeket követel, bizonyos kirívó esetekben kíván-e csakeltérni az egységes kulcstól. Dániel viszont határozottan kiáll az egységes kulcsú használati díj mellett. Valóban, egyrészt az ágazatok, az iparágak, a vállalatok, a termékek stb. gazdaságosságának összehasonlíthatósága, másrészt az árakba való bekalkulálhatóság szempontjából nagyon fontos, hogy a használati díj kulcsa egységes legyen. Csakhogy Dániel nem ezekkel a gyakorlati szempontokkal érvel, hanem értékelméletileg akarja igazolni az egységes használati díj kulcsát; azt állítja, hogy a használati díj formát öltő tiszta jövedelem éppúgy közvetlen függvénye az állóeszközök értékének, mint az amortizáció. Úgy véli, hogy két egyenlő értékű állóeszközzel egyenlő nagyságú tiszta jövedelmet termelünk, mint ahogyan — azonos leírási idő esetén — egyenlő nagyságú amortizációt viszünk át az új termék értékébe. * Érték és hatékonyság Ez elméletileg nem így van és gyakorlatilag is csak abban az egyetlen esetben valósul meg így, ha olyan árakat képezünk, amelyek csak a lekötött eszközök értékének arányában tartalmaznak egyforma rátájú tiszta jövedelmet. Az érték keletkezése szempontjából azonban az amortizáció és a használati díj két ellentétes oldalra tartozik. Mindkettő az emberi munka révén kerül be az új értékbe, de az amortizáció úgy, hogy az emberi munka (a konkrét munka) átviszi az állóeszközök értékének egy részét az új termék értékébe. Ez az átvitt, más szóval régi érték tehát része az állóeszközök értékének, abból válik ki a munka nyomán. Nagysága közvetlenül összefügg az állóeszközök értékével. Ellenben a használati díjnak megfelelő értékrész úgy kerül be az új termék értékébe, hogy az emberi munka egyúttal (mint absztrakt munka) új értéket is termel, a használati díj ennek az új értéknek a része. De az emberi munka ezt nem az állóeszközök értékének a felhasználásával, hanem az állóeszközöknek mint épületeknek, gépeknek, berendezéseknek a használatával hozza létre. A keletkező új érték (benne a tiszta jövedelem, a használati díj stb.) nagysága függ egyebek közt ezeknek az állóeszközöknek a hatékonyságától és felhasználásuk hatékonyságától. De a hatékonyság inkább tekinthető annak, aminek Kopátsy is tekinti, ti. az állóeszközök használati értékének, mint értékük valamilyen közvetlen megnyilvánulásának. Az állóeszközök értéke és hatékonysága közt csak közvetve lehet kapcsolatot felfedezni: a nagy általánosságban igaz, hogy a nagyobb értékű állóeszközök egyúttal hatékonyabbak is és megfordítva De sohasem pontosan annyiszor nagyobb vagy kisebb hatékonyságúak, ahányszor nagyobb vagy kisebb az értékük. Még ha minden átrendezés alkalmával felülvizsgálnánk is az állóeszközök értékét és a nyilvántartásba olyan bruttó értéket vennénk be, amely igazodik a hatékonysághoz, röviden: ha az „arányosított bruttó” értékre számítanánk a használati díjat, akkor is csak az árrendezés pillanatában lenne hozzávetőleg arányos a tiszta jövedelem ezzel a korrigált bruttó értékkel. Később a két árrendezés közti időszakban már utat törnek maguknak az érték keletkezésének objektív összefüggései. A két árrendezés közti időben a kétszer akkora értékű (arányosított bruttóértékű) állóeszköz-park után nem azért követelünk kétszer annyi használati díjat mert azt gondoljuk, hogy vele éppen kétszer annyi tiszta jövedelmet lehet termelni. „ Röviden: nem lehet szó az állóeszközök értéke és a tiszta jövedelem közt közvetlen összefüggésről, még kevésbé egyenes arányosságról. És a legkevésbé sem lehet szó arról, hogy az értéktermelő folyamatban a tiszta jövedelmet megtestesítő értékrész (benne a használati díj) bevitelét az új termék értékébe egy kalap alá vonjuk az amortizáció bevitelével — ahogyan Dániel teszi. Egyetértek Kopátsyval, hogy az új érték és benne a tiszta jövedelem nagysága sem függ össze közvetlenül a termelésben részt vevő állóeszközök értékével (különösen, ha figyelembe vesszük az állóeszköz-értékelés mai közismert hibáit). Mégis azt tartom célszerűnek, amit Dániel — nem szerencsésen — védelmez,ti, hogy az állóeszközök értékének azonos százalékát szakítsuk ki használati díj címén a tiszta jövedelemből. De abban a tudatban, hogy az új értéknek és benne a tiszta jövedelemnek az egységes kulcsú használati díjon felüli része, egyszerűség kedvéért a vállalati nyereség, egyik helyen kisebb, másik helyen nagyobb lesz (Folytatás a 4. oldalon) 3