Film Színház Muzsika, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-22 / 38. szám
ROSZTROPOVICS - RICHTER Az előadóművésznek az idővel folytatott küzdelmének reménytelensége eleven cáfolatot kap, ha olyan formátumú művész játékában mélyedhetünk el, mint amilyen Msztyiszlav Rosztropovics. A gordonka művészetének világnagysága zengő anyagát szinte szobrász módjára munkálja meg. Múlásra ítéltet nem is érez hát az ember a művé alakítás, az újraalkotás forró pillanataiban. Minden olyanná válik, mintha kőből faragná ki, hogy ellenálljon az időnek, s hogy a befogadó, a hallgató lelkében ez az ellenállhatatlan szenvedéllyel áradó folyamat az élményt magáéhoz hasonló maradandó formában rögzítse. Rosztropovics Brahmsot, Bachot, Karen Hacsaturjánt és Debussyt játszott, s olyan hatalmas ráadás-sorozattal toldotta meg műsorát, hogy az már önnálló tömbbé állt össze. Nagy és természetes emberi egyensúlyban fogta össze a mestereket, a műveket és mondanivalójukat. Mindegyikről mindvégig fontosat mondott! Robbanásig feszült indulattal közeledett a kavargó-gomolygó brahmsi romantikához. Tartalom és forma teljes egységében, gyönyörű hangon, az újjáteremtés alkotó pillanataival ajándékozta meg hallgatóságát Bach interpretálásában. Érzékenyen, a mű kvalitásait feltárva reagált hazája beli kortársának kompozíciójára. És páratlanul szép, nemes eszközökkel ébresztgette Debussy világát. Rosztropovics éneklő pianói, hatalmas erejű fortéi, dallamvonalának erős, magával ragadó szépsége és hihetetlenül zengő, tartalmas pizzicatoi épp úgy közöttünk időznek, mint nagyszerű vallomása a művekről, amelyekkel kapcsolatba kerültünk — általa. Az idei esztendő kegyes volt hozzánk: rövid időn belül harmadszor részesülhettünk Richter művészetének ajándékában. Ismét az Erkel Színházban találkoztunk vele, ahol legutóbb a feledhetetlen Debussy-tolmácsolással búcsúzott Budapesttől. Most, a Magyar Állami Hangversenyzenekar Ferencsik János által vezényelt estjén Britten D-dúr zongoraversenyének megszólaltatásával kápráztatott el. E versenymű Britten fiatalkori kompozíciója. Kicsit szertelen a stílusban és mondanivalóban nem sokat válogató alkotás. Richter is a játékosságot hangsúlyozta, az érezhető karikatúrát, a stílusnak olykor akrobatika felé kacsingató elemeit, amelyek mind a zongorarészben, mind a zenekari matériában fokozottan jelentkeznek. Egy nagy géniusz új oldalával ismerkedtünk e megszólaltatásban. Richter hihetetlen természetességgel ment bele a zeneszerző által felkínált játékba, sorra felbontotta az idézőjeles tartalmakat s a műre a maga zsenijének fényét vetítve, e kevésbé jelentékeny Britten-művet is felemelte azokba a bizonyos »örök szférákba«, amelyekben a Richter-tolmácsolások élnek és lélegzenek. Pazar fényjáték, csillogás, sziporkázó ötletek kavalkádja lett a Britten-versenymű, amelynek villózó zongoraszólamát a zenekar is elvarázsoltan igyekezett követni. A richteri varázs tehát ezúttal is megtette a magáét! Nagyszerű vendégünk közreműködését két klasszikussá vált magyar mű keretezte: Ferencsik János a Corcertoban Kodály, a Zenében Bartók szellemét idézte. Raics István Richter két arca a zenekari próbán. Rosztopovics a Zeneakadémián (Fejes László felv.)