Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-03-18 / 11. szám
FILM-VITAIRATOK Egy különös filmfesztivál Nyugat-Delfinben Talán erőszakoltnak tűnik, ha egy nemzetközi filmfesztiválról szóló beszámolóban a tudósító harmincöt-negyven filmről szólva valamiféle uralkodó gondolat vagy jelenség köré akarja rendezni a filmekről adott jelentését. A világ valósága azonban — minthogy azt az aktívan gondolkodó filmrendezők többsége érzékenyen közvetíti —, időről időre mégiscsak fölkínál egy-egy ilyen filmi vitára, ábrázolásra érett jelenséget. Az olasz film, amelynek erre a vonására az indokoltnál kevesebb figyelmet fordítottunk, például hoszszú évek óta művek sorában mondja el — az egyszerűen és kényelmesen politikai kriminek nevezett művekben —, hogy a társadalom válsága a megoldatlan hatalmi viszonyok elleni egyéni, gyakran anarchista formájú tiltakozás és a bűnözés összefonódásában fejeződik ki. Néhány évvel ezelőtt egy cannes-i filmfesztivál — és ez nemcsak a versenyfilmek válogatásának véletlenszerűségéből következett —, több olyan filmet vonultatott fel a versenyben, amelyek a kábítószerek élvezetét, betegségét, járványát az érintettek (a betegek, megtámadottak) társadalmi jellegű kétségbeesésével, tehetetlenségével magyarázta. És a fájdalmasan tömeges jelenséget ezek a filmek — nem a mi szabványaink, hanem a saját koncepciójuk szerint —, a nyugati világválság tüneteinek fogták fel. Nem valami álszent okoskodás, egyszerű tény — és a most látott, ott készült filmek is ezt tükrözik —, hogy az ember életét a „jóléti társadalom” nem oldhatja meg. A zsúfolt kirakatok éppoly kevéssé adnak választ az emberiség problémáira, mint az anarchia. Végül is így érkezünk el ennek a nyugat-berlini filmfesztiválnak tartalmi megközelítéséhez. Miként az említett olasz filmsorozat a politikai bűnügyek elemzésében, s az a cannes-i fesztivál, amely filmjeiben a kábítószerek elterjedésének társadalmi okait kutatta, most egyszerre több olyan filmet is láthattunk, amelyek az erőszak, az anarchizmus, a terrorizmus elterjedésének okait elemzik. A versenyfilmek mezőnyében hat-hét film is szól erről, persze, a legkülönbözőbb megközelítésben és nagyon is eltérő eredménnyel. E filmek között a legnyíltabban és legvitathatóbb eredménnyel egy NSZK-beli rendezőcsoport Német ősz 1977 című „vitairata” szól a terrorizmusról. A „vita” anyaga az az NSZK-t megrázó eseménysorozat, amely Schleyer elrablásával kezdődött, az ismert Mogadishu-i drámával folytatódott, majd a Baader—Meinhof csoport néhány tagjának börtönbeli öngyilkosságával, s azok temetésével ért véget. Pontosabban szólva, nem ért véget, hiszen ez a film éppen azt akarja bizonyítani, hogy politikailag milyen bonyolult és mennyire megoldatlan az NSZK belső élete. Csakhogy maga a film is — minden bravúrosan megoldott részlete ellenére — ugyanezt a zavart tükrözi, s végül még az sem egészen bizonyos, hogy némely részlete nem akar-e némi érzelmi rokonszenvet ébreszteni az anarchisták iránt. E film ilyen értelmű kudarca — a hatalmas filmi apparátus ellenére — az „új filozófia” gondolkodásbeli zavarának tükre. Már egyértelműbb, bár filmnek sikerületlen az a mexikói produkció, a Pa- Geraldine Chaplin a Nagy szerelem című belga—francia filmben SZAKONYI KÁROLY: A szerep hitele A Várszínházban Dayka Margit a Pokoli disznótor öregasszonyát játssza. Remenyik Zsigmond ebben a különös, groteszk egyfelvonásosában valóban infernális képet fest a fukarságról, a kapzsiságról, a megveszekedett haszonlesésről. Dayka öregasszonya a Gazda anyósa, akit veje és lánya egyaránt csak mint mihasznát kerülget: a kezükre adott portáján éppúgy ebsorsa van, mint a cselédnek, vagy mint a téri lakoma illatára a házhoz sereglő kérincselő szegényeknek. A Gazdáéktól nyájasságot csak az remélhet, akinek hatalma, hivatala van, így hát a „semmirekellőknek” csak szitok jut, ám jegyzőt, bírót, kántort terített asztal vár, étel-ital a hoci-nesze reményében. E számítón ügyeskedő életben csak nyűg az öregasszony, jóllehet, ő még váltig a javukra szeretne tenni, gondjukból részt vállalni, munkában segítségük lenni. De ha szól, ha cselekszik, a sarokba parancsolják; lánya istenkedik ellene, veje a pusztulását kívánja. És amikor ott, helyben el is éri a halál, még akkor sem a részvét, csak a csúfolódás, majd a szidalom a jussa, hisz a vendégek már a kapuban, veszélyben a tor. Mindez azonban csak a szerep váza, amire Dayka Margit nemcsak az alak színbéli jellemét építi rá gazdagon, nemcsak a helyzetnek megfelelő figur