Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-03-18 / 11. szám

FILM-VITAIRATOK Egy különös filmfesztivál Nyugat-Delfinben T­alán erőszakoltnak tű­nik, ha egy nemzetkö­zi filmfesztiválról szóló be­számolóban a tudósító har­mincöt-negyven filmről szólva valamiféle uralkodó gondolat vagy jelenség kö­ré akarja rendezni a fil­mekről adott jelentését. A világ valósága azonban — minthogy azt az aktívan gondolkodó filmrendezők többsége érzékenyen köz­vetíti —, időről időre még­iscsak fölkínál egy-egy ilyen filmi vitára, ábrázo­lásra érett jelenséget. Az olasz film, amelynek erre a vonására az indo­koltnál kevesebb figyelmet fordítottunk, például hosz­­szú évek óta művek sorá­ban mondja el — az egy­szerűen és kényelmesen po­litikai kriminek nevezett művekben —, hogy a tár­sadalom válsága a megol­datlan hatalmi viszonyok elleni egyéni, gyakran anarchista formájú tiltako­zás és a bűnözés összefo­nódásában fejeződik ki. Né­hány évvel ezelőtt egy cannes-i filmfesztivál — és ez nemcsak a versenyfil­mek válogatásának vélet­lenszerűségéből következett —, több olyan filmet vo­nultatott fel a versenyben, amelyek a kábítószerek él­vezetét, betegségét, járvá­nyát az érintettek (a bete­gek, megtámadottak) társa­dalmi jellegű kétségbeesé­sével, tehetetlenségével ma­gyarázta. És a fájdalmasan tömeges jelenséget ezek a filmek — nem a mi szab­ványaink, hanem a saját koncepciójuk szerint —, a nyugati világválság tüne­teinek fogták fel. Nem valami álszent okoskodás, egyszerű tény — és a most látott, ott ké­szült filmek is ezt tükrözik —, hogy az ember életét a „jóléti társadalom” nem oldhatja meg. A zsúfolt ki­rakatok éppoly kevéssé ad­nak választ az emberiség problémáira, mint az anar­chia. Végül is így érkezünk el ennek a nyugat-berlini filmfesztiválnak tartalmi megközelítéséhez. Miként az említett olasz filmsoro­zat a politikai bűnügyek elemzésében, s az a cannes-i fesztivál, amely filmjeiben a kábítószerek elterjedésé­nek társadalmi okait kutat­ta, most egyszerre több olyan filmet is láthattunk, amelyek az erőszak, az anarchizmus, a terrorizmus elterjedésének okait elem­zik. A versenyfilmek mező­nyében hat-hét film is szól erről, persze, a legkü­lönbözőbb megközelítésben és nagyon is eltérő ered­ménnyel. E filmek között a legnyíltabban és legvi­tathatóbb eredménnyel egy NSZK-beli rendezőcsoport Német ősz 1977 című „vi­tairata” szól a terrorizmus­ról. A „vita” anyaga az az NSZK-t megrázó esemény­­sorozat, amely Schleyer el­rablásával kezdődött, az is­mert Mogadishu-i drámá­val folytatódott, majd a Baader—Meinhof csoport néhány tagjának börtön­beli öngyilkosságával, s azok temetésével ért véget. Pontosabban szólva, nem ért véget, hiszen ez a film éppen azt akarja bizonyí­tani, hogy politikailag mi­lyen bonyolult és mennyire megoldatlan az NSZK bel­ső élete. Csakhogy maga a film is — minden bravúro­san megoldott részlete elle­nére — ugyanezt a zavart tükrözi, s végül még az sem egészen bizonyos, hogy né­mely részlete nem akar-e némi érzelmi rokonszenvet ébreszteni az anarchisták iránt. E film ilyen értelmű kudarca — a hatalmas fil­mi apparátus ellenére — az „új filozófia” gondolkodás­beli zavarának tükre. Már egyértelműbb, bár filmnek sikerületlen az a mexikói produkció, a Pa- Geraldine Chaplin a Nagy szerelem című belga—francia filmben SZAKONYI KÁROLY: A szerep hitele A Várszínházban Dayka Margit a Pokoli disznótor öregasszonyát játssza. Remenyik Zsigmond ebben a különös, groteszk egyfelvonásosában valóban infernális képet fest a fukar­ságról, a kapzsiságról, a megveszeke­dett haszonlesésről. Dayka öregasszo­nya a Gazda anyósa, akit veje és lá­nya egyaránt csak mint mihasznát ke­rülget: a kezükre adott portáján épp­úgy ebsorsa van, mint a cselédnek, vagy mint a téri lakoma illatára a ház­hoz sereglő kérincselő szegényeknek. A Gazdáéktól nyájasságot csak az remél­het, akinek hatalma, hivatala van, így hát a „semmirekellőknek” csak szitok jut, ám jegyzőt, bírót, kántort terített asztal vár, étel-ital a hoci-nesze remé­nyében. E számítón ügyeskedő életben csak nyűg az öregasszony, jóllehet, ő még váltig a javukra szeretne tenni, gondjukból részt válla­lni, munkában segítségük lenni. De ha szól, ha cselek­szik, a sarokba parancsolják; lánya is­­tenkedik ellene, veje a pusztulását kí­vánja. És amikor ott, helyben el is éri a halál, még akkor sem a részvét, csak a csúfolódás, majd a szidalom a jussa, hisz a vendégek már a kapuban, ve­szélyben a tor. Mindez azonban csak a szerep váza, amire Dayka Margit nemcsak az alak színbéli jellemét építi rá gazdagon, nemcsak a helyzetnek megfelelő figur

Next