Filmvilág, 1963 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-01 / 1. szám
s filmművészet - 1963 Miben gyarapodtunk, növekedtünk az elindít esztendő során, és miben múlott el az idő hiábavalóan felettünk? Ha nem is nyomtalanul, de haszontalanul, vagy csekély haszonnal? Egy esztendővel lett öregebb, a művészetek családjának legfiatalabb tagja, a legifjabb nővér a múzsák között: a filpművészet is. S bár általában, egy esztendő csak egy pillanat, vagy talán annyi se a kultúra, a művészetek világában — mégis éppen a film életében — amely még nem hosszabb az emberéletnél, s amelynek történetét viharos fellendüléseknek, és a fáradt önismétléseknek korszakai jellemzik — egy év is nagy jelentőségű lehet. Sajnos az 1962-es esztendőre se nemzetközi, se magyar viszonylatban nem mondhatjuk el ezt. Mindaz, ami korunk filmművészetét meghatározza, ami előre mutató benne a megelőző — 1959, 1960, 1961-es években alakult ki. Akkor kezdődött a francia nouvelle vague és a szovjet film fellendülése, az olasz lélektani realizmus és a New York-i iskola, a svéd és a japán filmművészet új fellendülése. A filmművészet természete, struktúrája, átfutási ideje olyan jellegű, hogy nem mondhatunk végleges ítéletet, hiszen 1962 termése vagy legalábbis annak jelentős hányada, csak 1963-ra érik be. Meglehet, hogy valamiféle nemzetközi „évvégi hajrá” módosít azon a kissé lehangoló képen, amelyet a filmtörténet alkot majd az 1962-es esztendőről. Erre a kérdésre kísérelünk meg választ lapunkban, amikor — képben és szövegben — valamiféle „szilveszteri előzetest” adunk arról, ami részben még 1962-ben készült, de már 1963-ra. A mozilátogató közönség tisztában van azzal, hogy az ilyen előzetes „montázsok” nem adhatnak teljes pontos képet magáról a „filmről”, és gyakran a kész alkotás kevesebbet nyújt, mint amit az előzetes ígér. Ez velünk is megeshet. Mégis, talán a tájékoztatójellegen túlmenően is levonhatunk némi tanulságot, ebből a nemzetközi „montázsból”. Az elmúlt években a filmművészet fejlődését a polarizáció jellemezte. Egyre élesebben váltak el egymástól világszerte a több kevesebb sikerrel új utakat kereső törekvések, s a tömegek szórakoztatására szánt filmművészet hagyományos útjai. Ez a polarizáció, hasznos volt, szükségszerű volt, és egy korigényt tükrözött a filmművészet megújítására. De éppen ezerkilencszázhatvankettőre már megmutatkoztak negatív vonásai is, nevezetesen ahelyett, hogy az új felfedezések, filmgondolatok, kifejező eszközök áthatottak és megtermékenyítették volna a filmgyártás egészét, vagy jelentékeny hányadát, a polarizáció még élesebbé vált, maguk az új törekvések is megöregedtek, anélkül, hogy még újabbakkal folytatódtak volna, a régi, a „hagyományos”, a nagy tömegekhez szóló filmek pedig bennragadtak az immár évtizedes sablonokba. Most úgy látjuk, hogy— bár ez a polarizáció nem oldódik könnyen — mégis mintha bizonyos közeledés lenne az úgynevezett „művészi” keresések és a filmgyártás átlagszínvonala között. A tömegek érdeklődésének nemzetközi méretű lanyhulása arra figyelmezteti a film alkotóit és finanszírozóit világszerte, hogy sem a régi, könnyű mesévé kerekített, előgyártott fordulatokra gördülő filmtörténeteié, sem a mesét mereven elvető, és a filmművészetet valamiféle tudományos dokumentációvá változtató, s a preformálatlan valóságra esküvő irányzatok nem elégítik ki a széles tömegeket. A mese rehabilitálódik , de a művészi igény magasabb színvonalán, és ábrázolásmódjában magába olvasztva mindazt a gazdagodást, amit a valóság ábrázolásának dokumentarista és féldokumentalista módszerei hoztak magukkal. A filmművészet ismét felfedezi a közönséget, de ezt a közönséget — a valóságnak megfelelően — már differenciáltabban fogja fel. S ennek megfelelően rehabilitálódnak a vígjáték, a kalandfilmek különböző rég bevált formái, a regény filmadaptációk, ugyanakkor amikor látunk ígéretes kísérleteket a társadalom új és feltáratlan problémáinak művészi ábrázolására is. S ez a sokoldalúság az ami biztató, hiszen csak az adhat lehetőséget a kísérletekre, ha a kísérletező nem feledkezik el a film éltető forrásának, a tömegeknek sokféle igényeiről sem, és fordítva, csak akkor biztosíthatjuk az ízlésében állandóan fejlődő tömegek igényeinek kielégítését, sőt ízlésük fejlesztését, ha utat nyitunk az út előtt.