Filmvilág, 1967 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1967-01-01 / 1. szám
mítosszal vagy mítosz nélkül AZ APA CÍMŰ ÚJ MAGYAR FILMRŐL A felnőtté érés egyetemes élmény. Az apák világának felfogása, megértése, befogadása vagy elutasítása, e világgal való viaskodás egyáltalán — férfiélmény. És — mert elszakíthatatlan az át nem élt évek döntéseitől — történelmi élmény is. Ezek az élménytípusok a tartópillérei Szabó István új filmjének, az Apának. Szándéka szerint szubjektív vallomás ez ismét, mint az Álmodozások kora volt, nemzedékének igazát kutató, a személyiség megvalósulásának lehetőségeit tapogató monológ voltaképpen. Amiben már több amannál: a szuverenitás. Amiben talán kevesebb: az indulatok szuggesztivitása. Valóban szuverén világú film ez. Nem hasonlít semmi ismert és jelentősnek tartott példára, egyéni módon, bátran értelmezi a megidézett éveket s megteheti, mert ennek a filmnek laza történésanyagába vetített személyisége olyan tiszta, becsületes — még a kétségeiben is —, hogy azon semmi szégyelli-takargatni valót nem fedezhet fel a kétkedő figyelem sem. A művészet mércéje azonban nem egyszerűen és nem közvetlenül az alkotói morál magasabbrendűsége, de a látomás megrázóbb ereje. Az erkölcsi tisztaság és a művészi erő nem mindig együttható, s valóban a kor és az alkotó közös szerencséje, ha a kettő találkozik. Vizsgáljuk a filmet ebből a szempontból. Egy kisfiú, aki a felszabadulás idején, talán csak néhány héttel, hónappal azután veszítette el édesapját, példát és tanácsot nélkülözve indul emberi pályájára egy új világban, amelynek új normáit, szabályait, erkölcsi igényeit igazában még az őt formáló felnőttek sem ismerik, így hát e nyiladozó értelmű kisfiú e tárgyakhoz kötődő emlékeiből s a gyerekmódra felfogott új eszmények modellje szerint — apát teremt magának. Aszerint képzeli el, fogalmazza meg magában apja életét, ahogyan a körülötte mozduló világ legeszményibb igényeivel diktálja. Ő ugyan csak egy olyan apaemlékre vágyódik, akire — amire büszke lehet — melyik fiú nem formálja át úgy magában még a jelenlevő apa életét is? —, de a portré túlságosan is hibátlanra sikerül. A mítoszteremtés emberi tevékenységét éljük át vele. Az új tanuló kor felfokozott, végletekben fogalmazó gondolkodásmódja realizálódik a gyerek szépség és siker utáni vágyakkal átszőtt fantáziájában. Azután bekövetkezik az elkerülhetetlen fordulat: ahogy a kor el akar szakadni követhetetlenül naggyá nőtt személyiségideáljaitól, úgy távolodik a fiú is szoborrá álmodott apjától, s kezdi kutatni a valóságos apa racionálisabb életét. Nem mehet ez fájdalom, zavar, sebészi könyörtelenség nélkül. Nem mehet ellentmondások és ellentmondásos lelkiállapotok megszenvedése nélkül. S a gyöngyizzadó kagyló-gyötrelem megszüli az embert, a férfit, aki már önmaga, s aki csak akkor tekint vissza az immár egyszerűvé csiszolt emlékképre, amikor saját tetteihez, ítéleteihez gyűjti az erőt. Valóban szép, igaz elemzést ad a film, alkotóinak — se nemzedéknek — közös élményéről, az öntudat, rejtett küzdelmekkel teli fejlődéstörténetéről. Most már az ilyen eleven lobogásban érlelt személyiség döntéseit, cselekvéseit várnók, legalább jelzését annak az igazi tettnek, amelyért érdemes volt ezt az igazságért képzelgő fiút rendkívüli útján elkísérnünk. E tettig azonban már nem vezet el a film. Talán érthető: a szándék ennyi volt, eljutni a ráébredésig, a felismerésig. Talán ez maga a tett: felismertük, hogy önmagunknak kell elrendezni magunk körül az életet. S ennyivel beérnénk mi is, ha e felismerést a rendező-író nem kívánná egy a film egészének tiszta stílusától elütő — és redukált értékű — jelképpel demonstrálni. A 1