Filmvilág, 1971 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1971-01-01 / 1. szám
KAMERA-VALÓSÁG Levél a szerkesztőséghez: „Láttam egy szép színes filmet. Egy gyönyörű park és egy régi kastély volt benne. Egy tó partján fiatal Lányok hárfáztak szemet gyönyörködtető kosztümökben ... Aztán elolvastam a kritikákat. Minden kritikusnak tetszett, mind megdicsérte a rendezőt. És egyik sem dicsérte akertészeti szakembereket, akik e parkot ápolták, az építészt, aki a kastélyt tervezte, sem a természetet, de még a lányokat sem, akik a rendezőtől függetlenül is fiatalok és szépek voltak ... Helyes volt ez a kritikusoktól?” Feltétlenül. Nem is tehettek mást, önt bizonyára az zavarja meg, hogy a filmrendező a valóság kész elemeiből építi fel filmjének képi világát. Ez esetenként azt a látszatot kelti, mintha másról sem volna szó, mint a fizikai valóság utánzatáról. Volt és van is olyan nézet, filmesek közt is bőven, amely szerint a filmnek nincs is más feladata, mint ennek a fizikai valóságnak a feltárása, sajátos megörökítése. Vagyis az ön szép kastélyát a hárfázó fiatal lányokkal a mozi sötétjébe varázsolni. Ez még igaz is lenne, ha az embert — rendezőt, operatőrt — pusztán a filmkamera technikai segédeszközévé lehetne degradálni. De ez még abban az esetben sem sikerülne, ha mondjuk, a felvevőgépet egy beprogramozott komputer vezérelné. Ez esetben is csak az történne, hogy az ember, célja elérésére, nem egy, hanem két gépet alkalmaz: a filmkamerát és a komputert. És ha azt tekinti feladatának, hogy „a materiális jelenségeket pusztán a bennük rejlő értékek felszínrehozása érdekében — a lehető legobjektívebben — igyekezzék megragadni”, ezeket az értékeket mindig az ember lesz kénytelen kijelölni, akár közvetlenül, a „buta” gépet irányítva rájuk, akár közvetve, az „Okos” gépbe programozva azokat. De még olyan esetben is, — amivel már próbálkoztak —, hogy a kamerát a véletlenre bízzák, mint tette pár éve Warhol, aki felvevőgépét egy londoni utcán lerögzítve, egy állló napig működtette, az így „véletlenek folytán” szalagra került fizikai jelenségek értelmét, jelentését (azaz értékrendjét), az embernek kellett utólag meghatároznia. De attól a pillanattól kezdve, hogy az ember — valamilyen szempontból — értéket tulajdonít a szalag képsorainak, (fölfedi értelmüket), a képeken rögzített fizikai jelenségek már nemcsak önmagukat jelentik, hanem az embert is, aki humán értékeit adja hozzájuk. Mert higgye el, hogy az ön hangulatos barokk kastélya bármennyire szép is „önmagában”, ön ott a filmen csak azért láthatta ilyennek, mert a rendező felfogta ezt a szépséget, s filmjének minden részletét a tóval, a fehér tüllbugyogós, hárfázó lányokkal, a hangulatos parkkal és a sztorival harmóniába tudta fűzni. Egyébként, ha a képekre rögzített fizikai jelenségekkel ez nem történhetne meg, ha mindig pusztán csak önmagukat jelentenék; ha nem nyerhetnének jelentést egy mélyebb, humán dimenzióban is; soha sem sikerült volna a filmet az imitáció síkjáról művészetté emelni. A képeken látható fizikai jelenségek csak egyik tényezője a kamera által rögzített valóságnak. A kamera markáns sajátossága határozza meg, amely — mint annyiszor leírták: nyers, kegyetlen, hideg objektivitás, de tegyük hozzá, mert sokszor tapasztaltuk, nem tévedhetetlen. A másik tényezője maga az ember, egész jelrendszerével, humán tartalmával, értékrendjével, asszociációival, s ide is tegyük hozzá: oly sokszor csaló, vagy csalódó szubjektumával. A cinéma vérité elméleti atyamestere — és mindazok, akik így vagy úgy az ő nézetén voltak, — Siegfried Kracauer feltétlen objektivitást tulajdonított a kamerának, s a felvevőgépből előkerülő képeket a valóság hiteles tükörmásának, vélte. Ennek megfelelően a film feladatát úgy határozta meg, mint ami „a fizikai valóság látványait hozza elénk abból a célból, hogy átéljük azokat”, vagyis az ön szép kastélyát, s a hárfázó lányokat, akik „a rendezőtől függetlenül is fiatalok és szépek volt t