Filmvilág, 1972 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Társadalomkritika és filmművészet Tíz szocialista ország (Bulgária, NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Szovjetunió, Mongólia, Vietnam, Kuba) filmes delegációinak részvételével december 4. és 13. között szimpóziumot tartottak a Leningrad melletti Repinóban, a szovjet filmművész szövetség alkotóházában „A mai valóság a szocialista filmművészetben" tematikával. A bemutatókkal egybekötött eszmecserén a magyar filmművész szövetséget Fábri Zoltán, Kovács András, Máriássy Félix, Bacsó Péter és e sorok írója képviselte. Az alábbi írás e sorok írója két hozzászólásának tartalmi hűségre törekvő rövidített rekapitulációja. A szovjet filmművész szövetség valóban kitűnően választotta meg ez évi tanácskozásaink tematikáját, amikor A mai valóság a szocialista filmművészetben kérdéskomplexumot tűzte napirendjére. Időszerűbb problematikát ennél aligha találhatnánk, nemcsak azért, mert ebben a témában benne rejlik a mai valóság szerepe filmművészeteink sajátos arculatának kialakulásában, hanem főleg azért, mert benne rejlik a mai valóság hiányának a szerepe is, s ez érzésem szerint a tulajdonképpeni főproblémánk. Valóság nélkül, valóságunk ábrázolása nélkül ugyanis nem beszélhetünk filmművészetről — semmilyen művészetről sem — és még kevésbé beszélhetünk szocialista filmművészetről. S e tekintetben, nem szabad, hogy megtévesszen minket az a csalóka látszat, hogy vannak filmjeink — bár még ezek sincsenek többségben —, amelyeknek hősei személyi igazolványaik bejegyzett adatai szerint: kortársaink. Ettől még ezek a filmek nem válnak a mai valóság tükrévé, megismerésének a forrásává, hiszen kifinomult technikái alakultak ki annak — s ezeknek különböző megnyilvánulásait ezen a szimpóziumon is láthattuk —, hogyan lehet látszólag ma élő hősökről, emberekről szólva teljesen kikerülni a mai élet valóságos problémáit. Nem tudnám itt most ezeknek az eljárásoknak teljes tipológiáját felvázolni, de néhány példát mondanék. Anélkül, hogy ellene lennék bármiféle szórakoztató műfajnak, így a kriminek — hogyha például a különféle Sherlock Holmes-ok, James Bondok, mesterdetektívek egy szocialista nyomozótestület tagjaiként végzik el a maguk szuperman-mutatványait, ettől a film még nem válik szocialista filmművészetté (legfeljebb szocialista krimivé) és az a filmgyártás, amely — esetleg a kapitalista konkurrenciára hivatkozva — elsősorban e felé a műfaj felé orientálódik, akkor sem tesz eleget a mai valóság ábrázolása kötelezettségének, ha minden története napjainkban játszódik. De természetesen finomabb formái is vannak ennek az álmaiságnak, kezdve a különféle háromszögtörténetektől, s folytatva a légüres térbe helyezett, elvont privatizálás és moralizálás különféle egyéb megnyilatkozásaival — amelyeken természetesen nem a privát élet szférájának, vagy a morális konfliktusoknak napjaink valóságát művészi eszközökkel feltáró alkotásait értjük —, hanem azokat az „örök emberi” sémákat, amelyeket Lukács alighanem a „hatalomvédte bennsőség” (machtgeschützte Innerlichkeit) címszava alá sorolt volna, s amelyeket voltaképpen a burzsoá filmgyártás „dolgozott ki”, s mi csak átvesszük s felújítjuk. Ha némileg eltúlozva is, de nem alaptalanul hívta fel lengyel kollegám, Boleslaw Michalek két hónapja a Fiprescinek, a politikai filmről rendezett milánói kollokviumán a figyelmet, arra a paradox „helycserére”, amely a világ filmgyártásban bekövetkezett. Amíg ugyanis a szocialista országok kritikusai joggal vetik fel, nem egy nyugati politikai igényű filmmel kapcsolatban, hogy