Fórum, 2002 (4. évfolyam, 1-3. szám)

2002 / 2. szám

98 Rastislava Stolicná rendet és az emberi élet szakaszait méltányoló, agrárgondolkodáson alapuló föld­műves kultúra jellegére. A szlovák terület etnikai és kulturális pluralitásának kialakulásában jelentős sze­repet játszó tényezők közé tartozik a benépesülés folyamata. A régészeti források és a történeti híradások az 5. századtól kezdődően bizonyítják a nyugati szlávok je­lenlétét a Kárpát-medencében. A betelepülést főleg Szlovákia síkvidéki területein tá­masztják alá a növénytermesztésre és az állattartásra irányuló főfoglalkozások. A mezőgazdaság és a kézművesipar viszonylag fejlett formája fokozatosan a lakos­ság nagyobb koncentrációját, valamint kulturális és termelési központok kialakulá­sát tette szükségessé. Ez a folyamat Közép-Európában a 9. században tetőződött be a szlávok első államalakulata, a Nagymorva Birodalom (Nagymorávia) megalaku­lásával, amelynek központi területei Morvaország déli és Szlovákia délkeleti vidéke­in feküdtek. A szlovák nemzeti kultúra legrégibb rétegének a szláv kultúrát tartjuk, amelynek számos eleme éppen a népi kultúrában maradt fenn legtovább. A szláv lakosság először a 9. század végén került kapcsolatba kifejezetten más etnikummal, az ómagyarokkal. A magyarok érkezése e területek kultúrája szempont­jából nem volt annyira meghatározó, mint amennyire az volt politikai szempontból. Szlovákia meghódított területe az új államalakulathoz, a magyar államhoz került. Az etnikumok kulturális örökségének cseréje során a magyarok inkább befogadók vol­tak, főleg a szilárd földműves kultúra különféle területein, amelyet a szláv lakosság már a magyarok érkezése előtt művelt. A 10. századtól kezdve a magyar és a szlo­vák etnikum Dél-Szlovákia vidékein kulturális szimbiózisban él egymás mellett, az etnikai jegyek nagyrészt csak a népi megnevezésekben bizonyíthatók. Szlovákia fej­lődése az első és a második évezred fordulóján bizonnyal nem volt homogén. A ter­mékeny déli vidékek gyorsabban fejlődtek, mint Szlovákia nagyrészt hegyes közép­ső és északi részei. Az utóbbiak későbbi kolonizáció révén tagolódtak Magyaror­szághoz. A 12. század derekán idegen telepesek érkeztek Szlovákiába. Az eredeti szlovák és magyar etnikum a némettel gyarapodott. Az első német kolonisták a leg­fejlettebb mezőgazdasági, kereskedelmi és bányavidékeken telepedtek le. A 13. század elején újabbak jöttek, majd a telepesek harmadik, legnépesebb hulláma a tatárjárás után, a 13. század második felében és a 14. században érkezett a né­met nyelvterületről. A német telepesek honosították meg nálunk az arany, az ezüst és a sárgaréz mélységi bányászatát. A jelentős regionális központok a német jog szerinti kiváltsá­gok adományozása révén Európa középkori városaihoz hasonlítható városokká ala­kultak (1238: Nagyszombat, Selmecbánya, Korpona, Zólyom; 1248: Nyitra; 1269: Késmárk; 1271: a szepesi városok; 1291: Pozsony; 1320: Bártfa stb.). A 13. szá­zad utolsó harmadában a Szepességben, majd a 14. század folyamán másutt is megjelent a németség vidéken is. Az általános gyakorlat szerint a földesúr megbí­zott egyet a német vendégek közül, hogy a betelepedést vagy az új falu megalapítá­sát irányítsa, amiért az örökös ispánságot kapott. E falvak minden lakója örökrészt nyert a földből, amellyel szabadon rendelkezett. Szemben a korábbi településű fal­vak lakosságával, amely szokásjog alapján élt, és nem volt rendelkezési joga a föld fölött, ez jelentős haladás volt. Ezért a német jog gyorsan terjedt Szlovákia ritkán lakott középső és északi részein. A német etnikum a középkori ország minden jelentős városában túlsúlyra jutott. A 13-14. század városai két- és háromnyelvűek voltak, szlovák-német, ill.

Next