Fotóművészet, 1973 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1973 / 1. szám
értékítéletek és az alkotás módjai az ismétlődő interjúk folyamán egységes sorozatban rendeződtek — a mai magyar fotóművészet szerkezetének alapjai —, a nemzedéki-életkori különbségek pedig ezt az egymásmellettiségen alapuló struktúrát — mélységében is tagolva — a történeti változásokat is visszatükröző idősorozattá alakították át. MINDEN UTAT KIPRÓBÁLNI A fotóművészet — egyidős századunkkal. Az a művész, aki végigélte és azonosult e fiatal művészet önmegvalósításáért vívott küzdelmeivel, életművének sajátos különös szerkezetében már felvillantja mindazt, amelyből azután kisarjadtak a későbbi, önálló irányzatok. Szőllösy Kálmán, a vizsgálat legidősebb résztvevője, az interjú során a fotó funkciójáról, társadalmi szerepéről összefüggő, általános nézetrendszert nem fejtett ki: saját szavai szerint munkássága során a valóság, az élet örök fejlődésével kívánt lépést tartani. Habár úgy érzi, hogy az élet nehézségekkel, konfliktusokkal teli, mégis a szépség és a gazdagság befogadására, tartalmas élmények ítélésére törekedett. Azt vallja, hogy mindig, minden körülmények között ,,az embert kereste és kívánta ábrázolni, a ptó értékét az határozza meg, hogy mitud kifejezni az ember életéből”. Különösen hangsúlyozza, hogy az ember lelki létét kell ábrázolni, annak ellenére,ogy a fotó a valóság közvetlen rögzítsén alapszik, „én mindig elítéltem azont, akik a külsőségeknek élnek, minenben csak a felszínt látják, én minig, mindenütt a belső tartalmat keresem, s ezt próbáltam fényképezni”Ebből a szempontból tárgyalja a techSárkán György nika szerepét is, úgy véli, hogy éppen a technika biztosítja annak lehetőségét, hogy legyőzhessük a valóság felszínéhez való tapadás veszélyét, s a belső tartalmakat ábrázolhassuk. Véleményének bizonyítására egyik régi képét, a Tavasz című allegorikus munkát keresi elő. Elmondja, hogy amikor ezt a képet készítette, a technika még nem tette lehetővé a mozgás fényképezését. A képen látható három alak azonban mégis a mozgás tökéletes illúzióját kelti — már a korabeli közönség és kritika egyöntetű tanúsága szerint is —, pedig a valóságban a mozdulatokat mesterségesen megrendezte. ..Ez is azt bizonyítja, hogy nem az eljárás számít, hanem az, amit ki akarunk fejezni vele . . . manapság elítélik a beállítást, a megrendezést, pedig így is lehet jó képet csinálni, ha az a beállítás sikerül. Ezek a beállított mozdulatok a képen nem csak annyira életszerűek, hogy a kritikusok azt hitték, hogy én már akkor is tudtam mozgást fényképezni, hanem ki is fejezik a tavasz örömét, lendületét, sikerült vele jelképezni a tavasz hangulatát.” Ezután a művész nagy képanyagot mutat be életművéből, ismerteti munkásságának fő területeit. Több nagy, összefüggő témacsoportot jellemez: először népművészeti tárgyú képeit mutatja be, de itt is hangsúlyozza, hogy nem csupán a tárgyi érdekesség, hanem a lélektani vetület bemutatására törekedett. Főként népviseleti öltözetű emberalakok és portrék mellett időz el hosszasabban. A nagyvárosi élet perifériájára szorult, koldusjellegű figurák portréi alkotják a második nagy csoportot, Kobak című képének történetét ismerteti részletesen. Az utóbbi időben elsősorban műemlékfotókat készített.