FourFourTwo, 2012 (1-12. szám)
2012-06-01 / 6. szám
VISSZAJATSZAS magyar edzői gárdának talán még csípné is a szemét, ha kérlelhetetlenül kritizálna, ha szakkommentálna esetleg egy meccset. Mert biztos vagyok benne, hogy kritizálna. Részint, túl van már azon a koron, hogy bárkitől is tartania kelljen, másodsorban ő a nyolcvanas évek végéig lépést tartott a világfutballal, felfedezte, hogy a kondícióval mennyi mindent el lehet érni. Nálunk ez sokáig szitokszó volt (most is az, miután egy időben még éppen az erőnlét szerepét értékelték túl), pedig a hetvenes évekbeli könyvekben olvashatjuk, voltak olyan hazai élvonalbeli futballisták, akik az edzés végére nem tudták a leszúrt karókat futva kikerülni, nemhogy még labdát vezetve. Árok egy modellre - amit túl egyszerű lenne obsession-szisztémának hívni - tette fel az életét, de innen folytassa ő: „Nem álmodtok a Wembleyről? Ezt kérdeztem a játékosaimtól. Nem szeretnétek tizenketten lenni a pályán? Nem értették, csak csodálkozva bámultak rám. Elmondtam, ha rengeteget futnak, akkor mintha tizenketten lennének a pályán, olyan lesz az érzetük. Amitől csak megnő az erejük, az önbizalmuk, a hitük. Az első sprinteket még bírni fogja az ellenfél. De mi lesz a nyolcvanadik után? Mi lesz a nyolcvanadik percben? Akkor ti lesztek a jobbak, mert keményebbek lesztek. Akkor meglesz a fölényetek. Mintha még egy emberrel több lenne a pályán. És akkor csak elmentek a másik mellett, esetleg vissza is kérdezhettek: mi van, nem bírjátok, pedig még nincs vége, még nincs hármas sípszó.” A szavak akkor nyertek tartalmat, akkor lett egy csapásra maximálisan hiteles és elfogadott Átok, amikor Ausztrália három meccsen két pontot szerzett Angliától 1983-ban, és mindezt 1-2- es gólkülönbséggel érte el. Könnyű kiszámolni: két döntetlen (0-0,1-1) mellett egyszer kikaptak 1-0-ra. A három évvel korábbi 15-1-hez képest nem rossz eredmény. „Akkor már fanatikusan hittek nekem a játékosaim, átharapták volna a vasat is, mert érezték, jó irányba megyünk. Legyőztük a későbbi BEK- győztes Juventust is például. Jaj, istenem, hogy mondják magyarul: obsession. Nem elhivatottság. Annál erősebb, sokkal komolyabb. Megszállottság! Na, ez az. Azt kértem. Embertelen, mennyit hajtottam őket, így visszagondolva az is meglepő, hogy kibírták, végigcsinálták, amit kértem tőlük. Százszor száz sprint, egy zokszó nem volt, mindenki futott. Ha hatszor ezerötszázat vezényeltem, összeszorított fogakkal, újabb zokszó nélkül nekimentek. A lengyel származású Kosmina volt az egyik legmegszállottabb játékosom. Ő tényleg nem ismert lehetetlent, mindent megtett a győzelemért. Semmi sem érdekelte jobban a győzelemnél, az anyján is átgázolt volna, hogy nyerjen. Ő volt a csapatkapitányom. Ő volt a vezérbika. Ha a pályán volt, alig veszítettünk meccset.” (John Kosmina ma az „Szimpatikus vesztes legyek én? Nem megy. Seggbe fogunk rúgni mindenkit" Adelaide United edzője, játékosként 60 válogatott meccsén 25 gólt szerzett, és az Arsenal kerettagságáig vitte - a szerk.) 1985-ben mégis veszítettek, a skótok legyőzték Ausztráliát az interkontinentális selejtezőn, az 1986-os vb-re nem juthattak ki. „Most már biztos vagyok benne, hogy a második bekapott gólunk les volt. Az első egy szabadrúgás volt. Kettő nulla lett, kiestünk, mert odahaza nulla nulla volt. Sir Alex Ferguson volt az ellenfelem. Aki akkor még természetesen nem volt sír, és aki akkor még nem volt a Manchester Unitednél, hanem az Aberdeen edzője volt. Pár hónappal korábban vette át a válogatottat, miután elődje, Jock Stein meghalt a kispadon. Ferguson felforgatta a teljes csapatot, akiket ismert, azokat betette, és ez a baráti közösség megnyerte a meccset. A vébén nem vitték sokra, egy ponttal kiestek.” Az 1988-as olimpián viszont sikerült Ároknak a maximális áttörés. Ausztrál csodának nevezték, amit végrehajtott, teljesen esélytelen válogatottjáról beszélt mindenki, olyan feltűnést keltve, mint a jamaicai bobosok ugyanabban az évben. Nem elhanyagolható különbség, a bobosok éppen csak célba értek, tanúsítva, mennyire fontos Azóta visszatértek Újvidékre Árok nem futott be jelentős futballkarriert, a Jedinstvóban játszott, és egy sokadosztályú zombori meccsen kezdte utasítgatni a társait. Akkor még nem voltak edzői papírjai, de tudták a többiek, hogy tanul. Az utasítgatás olyan jól sikerült, hogy tíz helyett csak kettőt kaptak. A Jedinstvo beolvadt az FK Novi Sadba, amelynek a kispadját 29 évesen megkapta. 1961-ben feljutott a jugoszláv élvonalba a kis csapattal, amelyik még a városban is csak a második számú lehetett a Vojvodina mögött. Egészen 1963-ig dolgozott itt, amikor a Kanárik a 8. helyen végeztek a tizennégy tagú ligában, míg a Vojvodina a 12. lett. Együttesével legyőzte a Crvena zvezdát és a Partizánt is. 94 2012. június FourFourTwo.hu