Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-15 / 210. szám

210-ik sz. Csütörtök, Sept. 15. Kiadó-hivatal: Fest, baratok-tere 17. sz. _________ Első évfolyam 1864 ______// / _______ _____ Előfizetési dij: HM VV A fk VW Szerkesztői iroda: —: — FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr. Dókat kivéve mindennap. ko- Bélyegdíj minden ig.»kint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetáskor • • ■ 30 ^ K O N R Á D. — Elbeszélés. — Jósika Júliától. (Folytatás.) A sötét fellegek, melyek az ifjú háziúr homlokán ültek, elvonultak, mint valami varázs hatása alatt; tekintete elveszte szigorát, vonásai azon búskomolyságot, mely évek óta honos szokott ott lenni; s szívélyes mosolylyal kezet nyújtván az ifjúnak, benső hangon szólt: — Fogadja köszönetemet azon lovagias szolgálatkészségért, mellyel szegény nővérem s öreg szolgálónkon segített. Kinek vagyok ennyire lekötelezve? — Nevem Eberstein, felelt az idegen, amit tettem, igen egyszerű s természetes ; aki hölgyeket bajban lát s nem segít rajtuk, az nem férfiú a szó nemesi értelmében. De én lennék önnek lekötelezettje, ha megengedné, hogy holnap tudakozódjam önöknél, a beteg állapota felől. Valami oly kedélyes volt e fiatalemberben, hogy Konrád, bár eddig minden ismeretséget gondosan került, a vonzerőnek ellent nem tudott állani, s megadta a kivánt engedélyt. Midőn Eberstein elhagyta a szobát, Elsbeth utána nézett, s aztán mintegy önkénytelenül rebegte újra: hol is láttam már egyszer ez arcot? XIII. Eberstein nem csak más nap jött el Elsbeth után tudakozódni,de többször is, anélkül, hogy Konrád ez ellen kifogást tett volna, sőt nem sokára a két férfiú közt benső barátság fejlődött ki, bár viszonyaik, állásuk, s még némileg gondolkozásuk is a legkülönbözőbbek valának. Eberstein egészséges, csinos, vidám kedélyű férfiú, alig huszonhat éves, jó, ha nem is a fényes nemesi családból, szép vagyonának teljes birtokában, élvén Berlinnek legjobb társaságában. Konrád szintén fiatal, de megtört egészséggel, buskomoly kedélylyel; szegény falusi papnak fia, homloka verejtékében szerezvén mindennapi kenyerét, és élvén szegényes szállásban, magánosan, s nélkülözve minden társadalmi élvezetet. Létezhet-e nagyobb ellentét? És mind a mellett e két férfiú kevés idő múlva annyira megszerette egymást, mikép nem telt nap, hol legalább rövid időt nem töltöttek volna együtt. Többnyire Eberstein látogatta meg Konrádot, az esteli órákban, mielőtt színházba, vagy estélyekbe ment, s midőn Konrád már elvégezte a nap teendőit. Akkor együtt ültek a kis nappali szobában ; Konrád és Eberstein pipázgatva vagy szivarozva a nagy vaskemence mellett,melyben a tűz dübörgött,s Berta a szoba közepén a kerek asztal előtt, elárasztva a lámpa fénye által, s elfoglalva varrással, vagy hímzéssel. A két férfiú beszélgetett könyvekről, politikáról, napi eseményekről. Berta csak ritkán vett részt a társalgásban, de azért nem vesztett abból egy szótagocskát sem. Váljon Eberstein szemei nem fordultak-e gyakran a kerek asztal felé? — nem tudjuk — mert a kemence melletti szögletbe csak kevés világosság derengett át, így telt el a tél. Tavaszkor Eberstein kénytelen lön Berlint elhagyni, mert vagyona nagyobbrészt földbirtokból állván, gazdasága után kelletett látni. A két testvér egyenlően fájlalta távollétét: Konrád nyíltan s minden tagadás nélkül — Berta titkon, de alighanem még nagyobb mértékben. Azonban Eberstein, vagy Max, ahogy Konrádot nevezni szokta, szántóföldjei szuhnyájai közt, nem felejtkezett barátjairól. Gyakran itt, sokkal gyakrabban, mintsem Konrád, ki nagyon el volt foglalva, felelhetett, s minden héten legalább egyszer, a vasút társzekere megállt a testvérek lakása előtt s hozott számukra Schloss-Eberstein-ról — ez volt Eberstein jószágának neve — gyümölcsöt, zöldséget, vadat, — szóval mindent, a mit barát küldhet, s mit baráttól elfogadhatunk, a nélkül, hogy önérzetünk az által sértve legyen. Mind a mellett Konrád, bár a nyár mindig jóltévőleg hatott rongált egészségére, ez egyszer azt hosszúnak találta s az ősz után sóhajtozott, mely meghozandja barátját. Berta hallgatott, de aligha ő is nem látta örömmel a fák leveleit elsárgulni, nem hallotta benső megelégedéssel az őszi szelek zúgását, s a tűz első dübörgését a nagy vaskemencében, ott a szögletben, mely annyi csendes, boldog órákra emlékeztette. Végre, az első fagyokkal együtt, beállt Eberstein is , és a viszontlátás közte és Berta közt, mindkét részről oly benső volt, s annyi örömet árult el, hogy Konrádnak szemei nyílni kezdtek. Nem sokára azon meggyőződéshez jutott, hogy Berta és Max szeretik egymást. Örült-e e fölfedezésnek, vagy kellemetlen benyomást tett reá? nehéz volna elhatározni, úgy látszott, hogy a két érzés fölé váltva uralkodott kedélyében. De akadályt nem gördített a két szerető szív közé, s Eberstein, úgy, mint a múlt télen, az estéknek nagyobb részét a két testvérrel töltötte; csak hogy az idén Berta több részt vett a társalgásban, s Max nem egyszer igen melegnek találta a kemence melletti szögletet, s a kerek asztalnál foglalt helyet, így múlt el a tél s érkezett meg a tavasz. Mielőtt Eberstein újra távozott, megkérte Konrádtól Ber-ta kezét. Egy sugára az örömnek vonult el Konrád vonásain, de melyet tüstént sötét búfelleg követett. — Szóltál-e már erről Bertának ? — kérdezte aztán. — Nem , felelt az ifjú, hiszen jól tudod, hogy soha sem látom őt egyedül. — Mielőtt felelnék ajánlatodra, folytató Konrád, múltúnkról kell, hogy szóljak neked; s főleg némely halnapról, szegény Bertám életéből, melyek sötét felhővel borították vidám kedélyét. — Ez szükségtelen, jegyzé meg Eberstein, míg pir vonult férfias arcán át. — Miért szükségtelen? — kérdezte Konrád meglepetve. — Mert ismerem Berta múltját, — talán jobban mint te magad. — Hogyan ? te barátom ismered Berta múltját ? — Legalább azon részét fiatal életének, melyre céloztál. — Lehetetlen! — Igen is lehetséges, mert akkor hadfi voltam osztrák szolgálatban a *** huszároknál, s Thein századában. Csak egy évvel azután hagytam el a katonaságot, idősb testvérem halálának következtében. — Thein századánál? kiáltott föl Konrád nemével az irtózatnak, Thein századánál? tehát Késmárkon voltál, midőn ez ember oly gyalázatosan bánt szegény Bertával, s midőn — midőn — — Midőn halva találták egy reggel szobájában, egészíti ki, Konrád beszédét, Eberstein. — Tudom jól, milyen ember volt e Thein, s épen oly jól tudom azt is, hogy minden, a mit akkor Bertáról beszéltek, hazugság, s hogy kedves nővéred oly ártatlan,mint az újonnan született gyermek. Én írtam neked akkor Heidelbergbe ama névtelen levelet, melynek következtében Theinnak írtál, mig ő feleletre sem méltatott; én írtam Bertának is, és én szólítottam meg az öreg Elsbethet az utcán. — Meggyőztelek-e, Konrád, folytatá Eberstein némi szünet után, hogy e dologban tisztább ' ■ , ,r ' ' ban látok, mint te magad, s hogy Berta sorsát nyugodtan bizhatod reám ? — Meggyőztél arról Max, felelt Konrád komoly bensőséggel, tudom, érzem, hogy ha valakivel a világon, Bertám boldog leend veled, és mégis, mégis arra kérlek, ne szólj neki még szerelmedről; várj ! csak még pár hónapig, talán egy évig, míg én kiszenvedtem, s kivisznek utolsó lakhelyemre, a csendes sírkertbe. Ha nem vagyok többé, ha elolvastad azon levelet, melyet Bertának írni fogok, de mely csak halálom után fog kezeibe jutni, s ha aztán még mindig vágyói kezére, akkor, oh akkor legyen legbennőbb áldásom rajtatok, a két emberen, kit leginkább szeretek e földön, egyen kívül, téve hozzá majdnem hallhatlanul. Eberstein darabig hallgatott, küzdvén érzéseivel; aztán szólt : — Legyen a te akaratod szerint, Konrád; hallgatni fogok a mint eddig hallgattam, mig magad nem oldod fel nyelvemet. Mert Isten mentsen, hogy szavaid beteljesüljenek, s hogy oly közel legyen hozzád a halál, mint hiszed. — Köszönöm barátom, szólt Konrád, felelet nélkül hagyván Eberstein utolsó szavait, köszönöm nemes önfeláldozásodat; nem fogsz sokáig várni; érzem, hogy napjaim meg vannak számlálva. XIV. Míg Konrád, évei csekély száma dacára, csendesen a sír felé halad, s Berta és Max, bár szerelemről nem szóltak, mégis bensőleg szeretik egymást, térjünk vissza Magyarországra, s vessünk egy tekintetet, az utósót azon kastélyra, hol először találkoztunk Thein századossal, s arájával, a kedves Irmával. Csendesebb ott most az élet, mint ezelőtt hat évvel, mert Irmának két nővére rég férjhez ment, fivére pedig nagyon hajlandó e példát követni, és sokat utazgat Pest vidékére, hol valami csinos nyári lakban időzik, szép leányka oldalán, kiről azt rebesgetik, hogy nem sokára menyecske leend. Fehérváry Aladár sem tartozik többé a háziak közé, mert öt éve, hogy saját jószágán lakik, s ezt ügyesen és szorgalmatosan kormányozza. De azért gyakran lehet öt Kaposváriéknál látni, kik az ifjút majdnem úgy szeretik,mint saját gyermekeiket, s kikhez ő fiúi szeretettel ragaszkodik. Irma is megváltozott, mióta öt szépséges boldogsága tetőpontján láttuk. Arca halványabb s komolyabb, alakja nagyobbnak látszik, mert megfogyott, kedélye többé nem vidám és játszi, mint ezelőtt hanem csendes és komoly, olykor még búskomoly is, bár kis idő óta gyakrabban lehet ajkain azon kedves mosolyt látni, mely szép vonásait földeríti, mint a napsugár a komoly vidéket. Jegyese halála óta kerüli a társaságot, s csak családjának, s titkos visszaemlékezéseinek él. Talán kevésbé szépek, de kevésbé busák is lennének azok, ha fogalma volna azon embernek valódi jelleméről, kit oly mélyen gyászolt; de ő Theinban inkább saját szép lelkének eszményképét szerette, mint az embert magát, ki oly igen igen távol állott ettől. Gyanították ugyan sokan Irma környezetében, hogy Thein koránsem volt az, kinek jegyese hitte; s hogy ha valóban neje lett volna, szép csalódásai igen is hamar egészen eltűnnek , de bizonyost róla, vagy inkább jelleméről, s életéről csak egy ember tudott, s ez nem árulta azt el soha Irma előtt. Kell-e ez embert megneveznünk ? Alig hisszük , mert mindenki gyanizni fogja,hogy ez Fehérváry Aladár. (Folyt, köv.)