Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-14 / 235. szám

235-ik sz. Pénteken, október 14. Kiadó-h­ivatal: Pest, barátok­ tere 77 sz. Első évfolyam 1364 /1­0 ____ ____ ____ Előfizetési dij: erjökssj mmmwmt A "ff" A Szerkesztői iroda:­­ FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr.­pokat kivéve mindenn­ap. ko- „ Bélyegdíj mindenig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY, fotáskor • • • 30 Sz Előfizetési felhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ című, irodalmi napi­lapra. A folyó félév eleje, mely annyi lapvállalatot meg­rengetett, reánk nézve kedvezőleg nyílt meg. Lapunkat, mely a legterjedelmesebb s leg­többször megjelenő irodalmi lap, a közönség foly­tonos részvéttel kiséri, s mi e részvétnek megfelelni iparkodunk. A közönség látja, hogy mi egész tömeg­dolgoza­tot adtunk, folyvást a legismertebb íróktól, hogy a költői rész mellett mindennap közlünk egy vagy két ismeretterjesztő cikket, hogy a tárcai rovat egy lap­ban sem változatosabb, mint nálunk, s újdonságaink száma naponkint 70—80-ra megy, s hogy irányunk becsületes, hangunk higgadt s rovatainkban minden szépnek, jónak szeretete nyilatkozik. Kérjük a közönséget, hogy részvétével jövőre is támogasson bennünket; mi e részvétet legkevésbé zsákmányoljuk ki, s mig lapunknál három négy író állandó foglalkozást nyer, más­felöl is mond­hatjuk, hogy írói díjazásokra folyvást jelenté­keny öszveget fordítunk s az írói munkálkodást ez által is lehetőleg iparkodunk elősegíteni. Pest, September 15. 1864. Tulajdonos és felelős szerkesztő : Tóth Kálmán. Főmunkatárs: Vadnai Károly. A „Fővárosi lapok“ ezután is egy napi­laphoz képest szép kiállításban fog megjelenni s minden nap pontosan szétküldetni. Tekintettel a női közönségre, intézkedtem, hogy a nagy saison divatkép (7—8 alakkal) ezután min­dig színezve jelenjen meg a lap mellett, mindig a megnyíló saisonok előtt. Előfizetési díj októbertől december végéig: 4 ft, helyben úgy, mint vidékre. A gyűjtők 8 p. után egy t. példányban része­sülnek. Emich Gusztáv, akad. nyomdász, s a „Fővárosi Lapok“ kiadója. '■«j. tviAt ! A dalnok, mint a magyar király. (Ballada.) „Ah, ifjú dalnok ! — szólt a lányka, Legyen áldott e friss patak. Áldott legyen szép kies völgyünk, S a virágok e fák alatt. Mi zajlott köd, s hullámkint bennem — Az alaktalan hangokat Most tisztán csengi völgy és csermely.— — Zengd el még egyszer dalodat!“ „Ah, szép leány ! felelt a dalnak, Megsugta-e a kis virág, S mondta-e a zuhogó csermely, Hogy tündérkert e nagyvilág ? S te egyetlen tündér e kertben Nem látsz-e egyet, ki eped, Ki küzködik lázas álomban E nagy boldogság közepett ? !“ És a lant édes hangja zendül, És a mit szó ki nem fejez, Két szív hogyan doboghat egyet Oly gyönyörűn elmondja ez, Hogy az alkony a völgy mélyéről Sugarát a bércre veti : S arany fátylát a sötét váron, Vén torony fölött lengeti. És másnap büszke Apor László Hívja a dalnokot s a lányt; És szól: az ég itt áment mondott, A föld is mondjon egyaránt, Szeretlek én, óh ifjú lantos! Szemedben dalod lelke él. Nem ismerlek, de nagy múltúnkról Ajkad csodás hévvel beszél. És összeomlik ifjú és lány, Egy perc, s szivük ezret dobog; Ezer szó leng ajkukon, s egy se Mondhatja el, mily boldogok. De lehull a lantos palástja, Megdöbbent a királyi fény ! És fején a korona lángol . . . Magyar király a vőlegény ! Magyar király!— Csend, néma csend lesz! Körül minden arc oly setét. És Ottó szelid tekintettel Bizton várja ítéletét. De apja mellé fut a lányka, S rettenetes kép az apa. Egy szó, és a terembe beront Mogorva várur zord hada. „Add át bitorlóit koronádat! Menj ! vár börtönöm étele !“ Most térdre hull, és sir a lányka. S szól Apor László : „él vele !“ ----------Eljő az éj, s mint baljós angyal Börtönben a lány megjelen. „Most is szeretsz?“ kérdé az ifjú. „Fuss, Fuss !“ szólt a lány hirtelen. „A vár alatt van sötét méned . . . Lángszivemből száműzve vagy. Boldog lettem van völgyünk keblén, Boldogtalanná tesz, mi nagy. Sírba hullnék a bíbor trónról, S bár boldog itt sem lehetek. De itt látom édes múltúnkat, S eltűnnek majd a bús hetek.“ Egy csók — áldás-e avagy átok ? ! Egy csók, aztán rohan a mén. A föld mind-mind halkabbat dobban És nő a hang a lány szivén. Egy-egy sötét szirt megrettenti, A fa mögötte elrohan ; Egy szikrát hány még lova lába — S Ottó örökre oda van. Zilahy Imre: ÉLET ÉS SZÍNPAD. Beszély. Szabó Iíi­c­iárdtól. (Folytatás.) IV. Vilma és Jenő, e levél elolvasása után egymásra bámultak, a fölmondás, és aljas ármánykodás, mert hogy az egész ebből származik, arról meg voltak győződve, az első percben annyira meglepte őket, hogy az hihetlennek látszott előttük. — Ez lehetlen, itt tévedés van! — kiáltott föl Jenő. — Darabomban betű sincs, mely az aristokra­­tiát sérthetné. Nem egyes osztályok vannak abban sújtva, vagy kiemelve, hanem az erény és jog küz­delme, a bűnnel s igazságtalansággal,s végre az előb­biek diadala előtüntetve. Szerintem pedig minél ma­gasabban áll valaki, annál inkább kell az erényt s jogot tisztelnie. — Hacsak az nem a botránykő, — viszontá el­gondolkozva Vilma,­­— hogy a hősnő aristocrata és democrata kérői között az utóbbinak adja az első­séget. Jenő ajkain gúnykacaj tört ki. — Megengedi angyalom, ha e komoly percben nevetni tudok, de ha igaz az, mivel az igazgató eljá­rását indokolja, az illetők oly törpéül tűnnek föl előt­tem, hogy csak kacagni tudom őket. — Hidd el, ez csak ürügy fizetésem megnyir­bálására, — mondá Vilma. — Ismerem már az ily fogásokat. Jer, menjünk az igazgatóhoz! Az igazgató igen sima, udvarias ember volt, de az aristocratia uszályhordozója. A közönség követe­léseire keveset adott,hanem a­mit a főrangnak akar­­­tak, annak teljesítésére kész volt mindenkor. A szer­ződések megkötése, fölbontása, darabok előadatása, vendégek szerepeltetése, különösen a kardalnoknők és táncosnők megválasztása, nagyrészben magasb inspiratiók­ és befolyásokra történt, és nem példanél­­küli volt az eset,hogy egyik vagy másik jeles­, vagy többet ígérő színésznő, táncosnő, kardalnoknő csak azért bocsáttatott el, mert x. y. z­ urficska hasztalanul kopogtatott. Az igazgató kimondhatlan nyájassággal fogadta Jenőt és Vilmát. Végtelenül sajnálta, hogy ez előre nem látott körülmény a repertoirt egy nagybecsű, ha­tásos darabtól, az intézetet egy elsőrangú művésznő­től megfosztja, de az idő viszonyai olyanok, hogy a magas kívánatnak kénytelen engedni, ő belátja, hogy az illetőknek nincsen igazuk, más időben oly drá­ma és művésznő mellett kész volna bárkivel is, síkra szállni, de most hiában, az intézet­i társulat fönnál­lását nem kockáztathatja, egyébiránt aj viszonyok kedvező alakultával, ő lesz az első, ki a haza legna­gyobb művésznője működését ismét megnyerni ha­zafias kötelességének ismerendi." Jenő és Vilma leforrázva távoztak az igaz­gatótól. A költő és művésznő a­dacsony cselszövénűnek estek áldozatul. Jenőt kevésbé bántotta drámájának mellőzése, mint az, hogy neje a színpadról leszorittatott, mely­hez az lelkének egész bensőségével, szivének minden vágyával ragaszkodott, mely életszükségévé vált, és mi gyötrőleg hatott rá, az a tudat volt, hogy miatta lett a színpadról száműzve. Vilma nem mutatta, mennyire fáj neki ez ár­mány és méltatlan bánásmód, de égető fájdalmat ér­­­­zett miatta. Egész jövőjét látta megsemmisülve, s mi­nél inkább iparkodott elrejteni bánkódását, annál marcangolóbb volt a belső küzdelem és gyötrődés, melylyel harcolnia kellett naponkint. De bár mennyire iparkodott elrejteni bánatát, olykor meg nem tagadható magától, hogy könyekben ne keressen szorult keblének enyhülést. Megköny­­nyebbült szive, ha sírhatott. És ki tudná megmondani, mennyi öröm, fájda­lom, gyönyör és tört remény tükre volt könye ?­­ Férje iránti szeretete, boldogsága, pályájának bezárulása, álmodott dicsőségének elvesztése, a nem érdemlett bántalomból származó keserűség, szóval minden ki volt fejezve e könyükben, mi a szivet ér­zékenyen érheti. V. Évek múltak el, Vilma el­len feledve. A színpadon új csillag tűnt föl, mely nem érzi oly féltékenyen sugarait, s a színházi közönség befo­lyásos része, nem győzte magasztalni, a nagy s dicső művésznőt, ki a tapsokat és koszorúkat nemcsak méltányolni, de megjutalmazni is tudta. Az igazgató boldog volt. Végre eltalálta a nagy­urak ízlését, és nem is mulasztotta el bájos prima­donnája szeszélyeit mindenben, s mindenkor annyival is inkább teljesütni, mert a hegy morzsalékaiból néha ő is részesült. Csoda-e, ha ily művésznő mellett az egykor ün­nepelt Vilma el­len feledve ! De nem­ voltak mégis imitt amott, kik a mű­vésznőtől egyebet nem várván, mint a színpadon el­ragadó játékot, női magányélete szentélyét tisztelet­ben tartják, és a nőt becsületétől, szeplőtlen hírétől megrabolni nem akarják, sőt nagyobb, fönséges, előttük a művésznő is, ha mint nő szénvtelen, tiszta élet által a közvélemény tiszteletét ki tudta vívni magának. (Vége köv.) C ' - 1

Next