Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-21 / 215. szám
215-ik sz. Péntek, szept. 21. *** *■ Harmadik évfolyam 1866. FhVÁPn 1 50,APOIT Negyedévre. . . 4 frt II II fl I 1A lij I I I I 1. MFV - Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- nn ,*.. * .* 100 nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPTKÖZLÖNY. . tatáskor *30 fa. Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a „Fővárosi Lapok 44 okt.—dec. évnegyedére előfizetéseiket megújítani, s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szíveskedjenek. ígéreteknek alig lehet helye ott, hol mindennap egy bő tartalmú számból ítélheti meg az olvasó, váljon teljesítőbe föladatunkat, oly lapot szerkesztve, mely az olvasmányok bősége, tartalmas változatossága, eredeti közlései és friss hírei által egyiránt megérdemelje a műveit nők és férfiak rokonszenvét. A költemények, elbeszélések és tárcák alatt álló nevek eléggé mutatják, hogy mindazon jobb erők közreműködését bírjuk, kik jelenleg szépirodalommal foglalkoznak. E mellett friss újságot kívánunk adni. Vagyis gyorsan mindazt, ami érdekes. — Olvasóink gyönyörködtetése és közműveltségünk elő-mozdítása: e két cél lebeg előttünk folyvást. Arra törekszünk , hogy az olvasó az irodalmat magáért az irodalomért pártolja, ne mellékes dolgokért, képek és cifraságokért, melyek sokkal kevesebbe kerülnek, de kevesebbet is érnek, mint a jó irodalmi munkák. — Mindamellett idényenkint divatképet is mellékelünk. Egy szépirodalmi napilap minden esetre szükséget pótol nálunk, s így a művelt magyar családok a mai részidőkben sem fogják pártfogásukat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósító napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabadelvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. — Tóth Kálmán felelős szerkesztő. Vadnai Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói szó. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállítását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob. dec. évnegyedre 4 frt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is S forintjával. Emich Gusztáv, akad. nyomdász s a „Föv. L.“ kiadója, Egressy sírján. Kidőlt a fa, mely oly mélyen bocsájta A nemzet életébe gyökeret . A szenvedélyek magas, szent viharja Egy ádáz pillanatban törte meg. S kidőlt dicső halállal nagy csatáján A győztes, diadalma tetején . Hahogy nagy életét irigyli más tán, Halála az, a mit irigylek én. Igen... Dicső és nagyszerű halál volt. Királyok halnak igy meg, úgy lehet; Ha érzik , síromnál majd népem áll, ott Utánam küldendő a nagy nevet. Igen! Dicső halál volt, s életéhez Mi illett volna jobban, mint e vég ? Szűnjék meg hát panasztok, kesergéstek ! Hisz áldással tetézte őt az ég. Ki nemzetének az volt csak egy évig, Mi ő nekünk évek során vala. Elég hosszúnak mondhatná az éltit — Miért hát itt a szivek panasza ! ? De értem, értem... Sírj csak édes népem, Hű kebleden a köntöst tépve szét; Mert sast szül a sas, és cédrust a cédrus — De nem pótolja senki a művészt. Nem látja többé fejedelmi arcát Nehéz könyektől csillogó szemünk, Ki csillapitná szivünk dúló harcát, Ha végnép oda a mi mesterünk ? Mivel tanitómester volt ő nékünk ! Hányszor megérték az ő szent tanát, Ha rajta függött igézett nézésünk, Belénk röpítve hangja viharát. Tanított minket tűrni és remélni, S nagygyá lenni a keserv idején, Igában is szabad szellemmel élni, S buzdúlni a hősök emlékzetén. Tanitá ő, mint két arab oroszlán Merész csatára a korlát megett; És szólt — az eszmét diadalra hozván: — Hogy él az isten a felhők felett! ... S a temetőbe nem csupán ő szállott, Hisz minden felöl sir tátong reánk; Meghaltak újra mind a nagy királyok: Coriolán, Hamlet, Lear s a deli Bánk. Igen. . . Borúljatok zokogva térdre, S hulljon a köny halvány orcátokon; A köny varázsa nélkül el nem férne Szivünk mélyében ez a fájdalom. Oh sirjatok, a földre leborúlva, S ez énektől vigaszt ne várjatok • E sír fölött az isten szülte múzsa Önmaga is elnémúl s csak — zokog. Asbóth János. KÖNIGGRÄTZ ALATT. — Egy őrmester elbeszélése. — Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Legalább kétszer anyin voltunk, mint az ellenséges huszárok s nagy gyalázat volt igy megfutni előlük. Embereink morogtak s vonakodtak engedelmeskedni. Egy hadnagy kiugratott a sor elé s valamit akart mondani. Dannewitz kapitány kikapta a nyeregkápából pisztolyát s reá szögezte, aztán ismétlé parancsszavát : — Fél jobb! Mindnyájan megfordultunk. Boszúsan ugyan, de mégis engedelmeskedett mindenki. Ilyen a subordinatio. Hanem amint megfordultunk, előbb még néhányan, akiknek közülünk pisztolyaik voltak, kilőtték azokat az ellenségre. Abban a szempillantásban lerogyott lováról a tiszt, ki a vörös attilás huszárok élén lovagolt. Kapitányunk is hátra fordította fejét, s látta, hogy mi történt. Csak egy hangot, egy ordítást hallottam most tőle, de az nem volt emberi hang, hanem valami vadállat ordításához hasonló. Földhöz vágta kardját, s oda rohant öcscséhez. Amint vezénylő tisztjük elesett, a porosz huszárok megfutamodtak. Nem üldöztük őket. Kapitányunk lehajolt az elesett ellenséges tiszthez. Leugrottam lovamról s pillanat alatt mellette voltam. A holtat föl nem lehetett támasztani. Egy golyó melle közepén ment át, egy másik fejét zúzta össze. Egy hangot sem szólt többé kapitányunk, mióta az a fájdalmas orditás kitört melléből, egy panaszhangot sem. Csöndesen leoldotta kardhüvelyét, — a kardot már előbb eldobta. — Kapitány úr, — szólt a második század századosához fordulva, — vegye át az osztály vezényletét. Én többé nem vezethetem. A hadi törvényszékhez tartozom. A tisztek sajnálkozva álltak körülte s szavukat adák, hogy fölmentésére fognak tanúskodni a hadi törvényszék előtt, s a hadi törvényszék tekintetbe fogja venni a rendkívüli körülményeket és nem ítélheti el, mert nem gyávaságból tette, a mit tett. — Ülj fel lovadra, — szólt hozzá a második század kapitánya, mert a halomról, a honnan lejöttünk s ahol a mieink álltak még az imént, puskaropogást kezdtünk hallani. Dannewitz kapitány földre sütött szemekkel állt ott s tompa, érctelen hangon felelt: — Elvesztettem katonai becsületemet. Nem vezényelhetek többé. Lassan, lehajtott fővel lovához ment. Azt hittem, hogy felül. Én is felültem azalatt lovamra. Dannewitz kapitány nem ült fel, kivette a nyeregkápából a pisztolyát s főbe lőtte magát. A vér keringése elakadt szivemben, s hasonló érzés támadt bennem, mintha egy darab jeget tettek volna szivemre. De most nem volt idő búsulásra,gondolkozásra. A puskaropogás mindegyre közelebb jött, s megpillantottuk a halom tetején a poroszok kék kabátjait. Hátunkban voltak már. Ugyanakkor lovas csapataik is, kik a völgyben száguldoztak, újra felénk rohantak. Mögöttük pedig az erdőbül kezdtek kifejleni a gyalog zászlóaljak. Fényes,csúcsos sisakjaikat megpillantottuk már. A második század kapitánya élünkre állt. Ez volt az egyetlen kapitány, aki még életben volt a mi három századunkból. Nem tudta, merre vezessen, hiszen mindenfelől tódult reánk az ellenség. Hátunk mögött visszatérőt fújtak a trombiták. Dzsidás csapatokat láttunk szélsebesen nyargalni visszafelé. Mi még határozattan álltunk itt, se előre, se hátra nem mozdulva. — Roszul áll a dolog, aki lelke van! — szólt az öreg őrmester morogva, s véres bajuszát elsimítva. A poroszoknak mindenütt át kellett már törni a csatavonalon, mert egészen közelünkben voltak. Azóta gondolkoztam rajta, hogyan kerülhettek meg így, s hogyan eshettek hátunkba. De akkor ott nem gondolkoztam ezen. Anyira elszörnyedtem a két testvér irtózatos halálán s anyira hatott az reám, hogy semmi egyébre nem bírtam gondolni, s mereven, csaknem közönyösen néztem, a mint a poroszok előre hatolnak. Sietve jöttek le a mieink a halmon, a zászlóaljak szétszakadoztak, a gránát pattogva csapkodott le közéjök s szét-szétugrott egy-egy szirti tömeg. Veszett sietséggel nyargaltak le a halom oldalán az ágyúk, keresztül gázolva a gyalogságon. Ordítottak, káromkodtak, suhogtatták ostoraikat s eltapostak mindent, ami útjukban állt. Sebesültek testein rohantak át az ágyúkerekek. Szívszaggató sikoltásuk belevegyült a vad lármába, s szinte azt képzeltem, hogy hallom testeiknek recsegését,ropogását, amint összetörik a kerekek alatt. Nem telt bele tíz perc,már minden össze-vissza zavarodott. Szilajon futva jöttek lovas csapatok. Egy ezredes reánk kiáltott: — Hátra! Hamar, hátra! Az ágyúkat kell fedezni. Lehetett is itt fedezni már valamit. Az ágyúk oly gyorsan robogtak tova, amint csak bírtak. A kocsisok szakadatlan ostorozták lovaikat, gödrön, árkon át vad futásban. Ha egy ágyú fölfordult, elvagdalták az istrángokat, ott hagyták s tovább futottak. Mennél tovább mentünk, annál nagyobb lett a zűrzavar. Egy gombolyagba csavarodott össze itt minden, gyalogok, vadászois, huszárok, vértesek, ágyúk, zárszekerek. Egyik a másikat tiporta el, egyik a másikon igyekezett keresztül tiporni. A lovasok eltaposták a gyalogokat. Semmi vezényszóra nem hallgatott többé senki. Minden rend fölbomlott. Nem volt itt többé zászlóalj, század. Mindenféle egyenruhájú s mindenféle ezredből való összevegyült, lökve, taszítva, taposva egymást. A ki elbukott, azt széttiporták a rajta keresztülmenők. (Fort. köv.) .