Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-16 / 114. szám
114-dik sz. Szombat, május 16. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 írt Negyedévre .... 4 írt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? (Összefüggés nélküli történetek.) Irta Balázs Sándor. (Folytatás.) Végre megsokaltam a dongók garázdálkodásait, megsajnálva a szegény kis Leát is, egy össze és széthúzható függönyyel ellátott külső rámát csináltattam a tükör köré, mely leleményes fölfedezés segélyével aztán nemcsak geniális tükrömet oltalmazhattam meg a kellemetlen éjjeli látogatások ellen, hanem egyszersmind a szegény Leát is kíméltem, amenyiben a hosszas súrolgatás helyett azután csak az volt a dolga a tükörrel, hogy reggel szét, este meg összehúzza függönyzetét. Ez a tükör és komplikált ráma gépezete nagyobb világosság végett a rajzoláshoz, a pavilion egyik ablakmélyedésében állott. Ezek unalmas részletek ugyan uraim, hanem később meg fogják látni, hogy nemcsak szükségesek a dolog megértésére, hanem rám nézve épen különösen szerencsés részleteknek mondhatók. És most uraim, kezdjük meg bájos angyalom iránti szerelmem fejlődésének rövid, de csattanós jelenetekben nem szegény regényét. Tehát reggeli négy óra, s én házi pongyolámban dolgozó termem felé lépdelek, hogy e pompás új karrikatúra,akot, tükröm legújabb művészi alkotását papírra tegyem. Már messziről észrevettem , hogy a pavilon ajtaja, melyet éjjelre mindig zárva szoktam hagyni, illetőleg egy székkel kitámasztani, hogy a reggeli harmat hullásakor fölszálló illatát, — aminőt csak a szép Indiában élvezhetni — behatolhasson, most csukva van. Mi komoly jelentőséget sem tulajdonítva e valószínűleg feledékenységből eredt körülménynek, egész könnyedén beléptem a pavillonba, oly sebesen tárva föl az ajtót, hogy az, midőn elbocsátottam, hátam mögött becsapódott. Azon pillanatban, midőn a becsapódott ajtó zuhanását hallottam, sajátszerű reszketés és hideg borzadály futott végig egész valómon, s egy különös sejtelem remegtetett meg, az tudniillik, hogy nem vagyok egyedül, s hogy rajtam kívül valaki, vagy valami más is, de minden esetben rémítő valami van velem a szobába bezárkózva. Ezen körül akartam tekinteni a leeresztett függönyök folytán félhomályú szobában, midőn két égő nagy szem tüzének igézete vett rajtam erőt, mely a pavilion egyik sötét zugából meredt rám. Oly borzasztó igézet volt ez, a rám meredt két szem anyira fogva tartott, hogy nem lettem volna képes tekintetemet elfordítani róla, ha mindjárt életem megmentése függött volna is e mozdulattól. A két égő szem mozdulatlanul, de oly vad dühvel villogott rám a sötétből, hogy véremet fagyni érzem. Mi zsugorog ott a rémes sötétben ? Minő szörnyetegé e rémítő vad szempár ? Fájdalom, erre nézve nem sokáig maradhattam kétségben : vad, mély és hangos mozgás közt egyenesedett föl egy iszonyú nagyságú tigris, hogy a másik másodpercben rám ugorjék. Mintha villám által lettem volna lesújtva, öszszerogytam, s úgy tetszett, mintha szemem előtt egy vérpirosas fény villogott volna pillanatig, míg azután sötét lett minden , elvesztettem öntudatomat. Csak lassan kint nyertem vissza eszméletemet. Mihelyest kissé magamhoz kezdtem térni, mellemen iszonyú nyomást éreztem, mely percről percre növekedő súlyával szétzúzással fenyegetett. Mi lehet ez ? hol vagyok és mi történt velem ? Ah a tigris! Egy perc alatt visszatért emlékezetem! E rémítő nyomás mellemen semmi sem volt egyéb, mint a tigris óriás talpának súlya; szerencsére csakhamar levette azt mellemről, különben megfuladtam volna. Magamhoz térésem első pillanatában nem fojthattam vissza egy halk jajgatást, és kísérletet tettem a megfordulásra, de alig hogy egyetlen tagomat megmozdítottam, a tigris, mely hátam mögött feküdt, lábát megint kinyújtotta, iszonyú talpát most jobb karomra helyezvén, körmeinek hegye vastag kabátomon át is behatott húsomba, s oly élénk fájdalmat okozott, hogy minden erőfeszítésem dacára kénytelen voltam följajdúlni. A trigris erre egy tompa mormogást hallatott, mi újból ájulásba ejtett. Amint lassan kint újból öntudatra kezdtem jöni, mindjárt eszembe jutott a fenyegető veszedelem egész borzasztó nagyságában, és éreztem ösztönszerűleg, hogy megmozdulnom, vagy csak legcsekélyebb életjelt adnom magamról nem szabad! Tudtam, hogy ellenségem még mindig hátam mögött fekszik, és tudtam, hogy legcsekélyebb mozdulat halálomat okozandja, azért mint hulla feküdtem, s oly halkan lélegzve, hogy azt a fenevad nem hallhatta; sem mellem emelkedését, oly csekély volt az, észre nem vehette. A tigris most jobb fejemen feküdt, nagy szürkés-vörös szemeit folyvást rám szegezve; gyönyörű, szép nagy állat volt, kétségbeejtőleg izmos és kis fejlett tagokkal és szörnyű karmokkal, miknek megpillantására vérem újból dermedezni kezdett. Ő is egészen nyugodtan, csöndesen feküdt, csak farkával tett egy-egy mozdulatot minden négy-öt percben, ami mindig halálos ijedtséget okozott nekem, így feküdt félig csukott szempilláival mindig rám figyelve és folyvást lesve legcsekélyebb mozdulatomat. A! menekülés nem látszott rám nézve lehetségesnek, s a megmenekülhetés felől már majdnem teljesen kétségbe voltam esve, midőn tekintetedet halk óvatossággal ismét a szörnyeteg felé fordítom; ekkor éreztem, hogy szivemben újból fölébredt a reménységnek egy halvány sugara, a tigris aludt. Szemei le voltak csukva, de talpa vállamra volt fektetve, hogy ha netán kísérletet akarnék tenni a a menekülésre, azonnal megragadhasson. Szendergése azonban könnyed és gyöngének látszott, mint leányé, ki kedvesére vár, vagy rablóé, ki üldöztetik. Most már bátorságot vettem magamnak szemeimet jobban fölnyitni, és ki írhatná le azt az édes örömet és meglepetést, midőn a velem szemközt levő ablak félig nyílt függönyén át egy emberi, hozzám hasonló lénynek — Leának arcát pillantom meg. A Leáét, ki kézmozdulatokkal adá érzésemre, hogy maradjak nyugodtan, és ne essem kétségbe, mert ő segitni fog. Segitni, de mikép ? Még ha sikerülne is embereket csődítenie össze, mielőtt széttépetném, a tigris megtámadtatása esetére az első áldozat bizonyára én lennék! És mégis, megvallom önöknek, hogy Lea arca reménységet ébresztett szívemben. Ő mily szép volt ez arc, az égi vigasztalással és biztatással vonásain. Soha életemben nem láttam bájosabbat. És a mily leirhatlan gyöngéd kifejezéssel voltak szemei rám függesztve ! Még néhány percig ott maradt az ablaknál, kézmozdulataival nyugalom és bátorságra intve, azután csókot hintett felém kezével, s egy jeladás után, hogy megmentésem érdekében távozik, eltűnt az ablaktól. Vele együtt szivemből az utósó reménysugár is. Mert hogyan lehetne lehetséges menekülésem most, midőn a vérszopó fenevad körmeit már vállaimon tartja. Le nem irható szorongás fogta el újból szivemet. De isten mindenható és a szerelmes szív leleményes ! Pár másodperc múlva, épen midőn már öntudatomat ismét tünedezni érzem, azon ablak felől, melynél a befüggönyzött tükör állt, s mely most tőlem balra esett, üvegcsörömpölést hallottam, s egy emberi kart láttam benyúlni, mely leirhatlan sebességgel szétrántotta a tükör függönyzetét, s azután gyorsan visszarántotta magát. Az ablakok egyébiránt, mint megjegyezni elfeledem, s mi helyzetemet még kétségbeejtőbbé tette, vastag, izmos rostélyzattal voltak ellátva. Behatolni a szobába tehát csak az egyetlen ajtón lehetett volna, ez előtt pedig e percben a fenevad feküdt. (Folyt, köv.) A MÓR ORVOS BŰV ITALA. (Francia beszély.) Irta: Souveslre Emil. (Vége.) Ez esemény vége egy kis gyanús világot áraszt don Josénak önmagáról mondott jó véleményére. Embertársát rászedte, megsebezte, sőt a mi több, mind eszével, mind vitézségével kérkedett magában. Most már biztosan tudta, hogy akaratának mi sem állhat ellen; megdönthet minden akadályt, megalázhat bármi gögöt, s rövid idő alatt anyira beleélte magát e gondolatba, miként többé nem is csodálkozott rajta. Sőt azon bámult, hogy akad még aki ellene mer állni. Felbőszült, ha rá gondolt is , s törvényes jogai bitorlásának tekinté ugyanyira, hogy a falun végig mentében csaknem agyon ütött egy kitörni késedelmes öszvérhajtsárt. A zsarnokság indulata tengerárként növekvék lelkében. A kastély eladásával megbízott ügynökhöz már nem is egy, még csak a vételárt tudakolni szándékló vevőhöz, hanem egy a saját birtokába ülni kívánó gazdához illőleg nyitott be. Azonban szerencsétlenségére, alig kezdett nyilatkozni, Perez azzal szakít félbe, hogy a mendozi kastély többé nem eladó. Képzelhetni, mily leverő hír volt ez a doctorra nézve. Hát az a birtok, a melynek átidomitására, javítására már eleve anyi előszeretettel gondolt, kezeiből igy sikamoljék ki? Képzőlmének alkotása, Horácból merített számos idézete kárba veszszen, holott csak akarnia kell, s minden kívánsága beteljesül! Még ilyesmit képzelni is! E vágya elé gördült akadály anyira fölingerlé, hogy szintén fönhéjázva kérdé az ügyésztől, a birtok mért nem eladó ? — Mert don Henriquez, a gróf unokaöcscse, még két más hagyatékot is öröklött, ennélfogva vagyonának rendbe hozatalára nem kívántatik többé a mendozi birtok eladása. — Még ha rendkívüli árral kinálnák is ? — Akkor sem alkuszik. — Bizonyosan tudja ? — Hogyne, mikor maga mondta. — Ilyeténkép itt van ? — Csak az imént lovagolt el kastélyába. — Kétségkívül az én emberem, gondolátlan Jósé, mialatt boszúságában majd megette a méreg. Az ügyész, csupa udvariasságból, még néhány szót akarván váltani vele, a többek közt fölemlíté, miként don Henriquez, főként a közelgő őszi vadászat miatt ragaszkodik kastélyához. — Teringettét, — gondolá a dühös dán José, — úgy meg kellett volna sebesitnem, hogy a vadászattól minden kedvét egy időre elveszítse.