Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-16 / 114. szám

114-dik sz. Szombat, május 16. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 írt Negyedévre .... 4 írt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? (Összefüggés nélküli történetek.) Irta Balázs Sándor. (Folytatás.) Végre megsokaltam a dongók garázdálkodásait,­­ megsajnálva a szegény kis Leát is, egy össze és széthúzható függöny­yel ellátott külső rámát csinál­tattam a tükör köré, mely leleményes fölfedezés se­gélyével aztán nemcsak geniális tükrömet oltalmaz­hattam meg a kellemetlen éjjeli látogatások ellen, ha­nem egyszersmind a szegény Leát is kíméltem, a­menyiben a hosszas súrolgatás helyett azután csak az volt a dolga a tükörrel, hogy reggel szét, este meg összehúzza függönyzetét. Ez a tükör és kompli­kált ráma gépezete nagyobb világosság végett a raj­zoláshoz, a pavilion egyik ablakmélyedésében állott. Ezek­ unalmas részletek ugyan uraim, hanem később meg fogják látni, hogy nemcsak szükségesek a dolog megértésére, hanem rám nézve épen különö­sen szerencsés részleteknek mondhatók. És most uraim, kezdjük meg bájos angyalom iránti szerelmem fejlődésének rövid, de csattanós je­lenetekben nem szegény regényét. Tehát reggeli négy óra, s én házi pongyolám­ban dolgozó termem felé lépdelek, hogy e pompás új karrikatúr­a,akot, tükröm legújabb művészi alkotá­sát papírra tegyem. Már messziről észrevettem , hogy a pavilon aj­taja, melyet éjjelre mindig zárva szoktam hagyni, ille­tőleg egy székkel kitámasztani, hogy a reggeli har­mat hullásakor fölszálló illatát, — a­minőt csak a szép Indiában élvezhetni — behatolhasson, most csukva van. Mi komoly jelentőséget sem tulajdonítva e va­lószínűleg feledékenységből eredt körülménynek,­­ egész könnyedén beléptem a pavillonba, oly sebesen tárva föl az ajtót, hogy az, midőn elbocsátottam, há­tam mögött becsapódott. Azon pillanatban, midőn a becsapódott ajtó zuhanását hallottam, sajátszerű reszketés és hideg borzadály futott végig egész valómon, s egy különös sejtelem remegtetett meg, az tudniillik, hogy nem vagyok egyedül, s hogy rajtam kívül valaki, vagy valami más is, de minden esetben rémítő valami van velem a szobába bezárkózva. Ezen körül akartam tekinteni a leeresztett füg­gönyök folytán félhomályú szobában, midőn két égő nagy szem tüzének igézete vett rajtam erőt, mely a pavilion egyik sötét zugából meredt rám. Oly borzasztó igézet volt ez, a rám meredt két szem anyira fogva tartott, hogy nem lettem volna képes tekintetemet elfordítani róla, ha mindjárt éle­tem megmentése függött volna is e mozdulattól. A két égő szem mozdulatlanul, de oly vad düh­vel villogott rám a sötétből, hogy véremet fagyni érzem. Mi zsugorog ott a rémes sötétben ? Minő ször­­nyetegé e rémítő vad szempár ? Fájdalom, erre nézve nem sokáig maradhattam kétségben : vad, mély és hangos mozgás közt egye­nesedett föl egy iszonyú nagyságú tigris, hogy a má­sik másodpercben rám ugorjék. Mintha villám által lettem volna lesújtva, ösz­­szerogytam, s úgy tetszett, mintha szemem előtt egy vérpirosas fény villogott volna pillanatig, míg az­után sötét lett minden , elvesztettem öntudatomat. Csak lassan kint nyertem vissza eszméletemet. Mihelyest kissé magamhoz kezdtem térni, mellemen iszonyú nyomást éreztem, mely percről percre nö­vekedő súlyával szétzúzással fenyegetett. Mi lehet ez ? hol vagyok és mi történt velem ? Ah a tigris! Egy perc alatt visszatért emlékezetem! E rémítő nyomás mellemen semmi sem volt egyéb, mint a tigris óriás talpának súlya; szeren­csére csakhamar levette azt mellemről, különben megfuladtam volna. Magamhoz térésem első pillanatában nem fojt­hattam vissza egy halk jajgatást, és kísérletet tettem a megfordulásra, de alig hogy egyetlen tagomat megmozdítottam, a tigris, mely hátam mögött feküdt, lábát megint kinyújtotta, iszonyú talpát most jobb karomra helyezvén, körmeinek hegye vastag kabá­tomon át is behatott húsomba, s oly élénk fájdalmat okozott, hogy minden erőfeszítésem dacára kényte­len voltam följajdúlni. A trigris erre egy tompa mor­­mogást hallatott, mi újból ájulásba ejtett. A­mint lassan kint újból öntudatra kezdtem jöni, mindjárt eszembe jutott a fenyegető veszedelem egész borzasztó nagyságában, és éreztem ösztönsze­­rűleg, hogy megmozdulnom, vagy csak legcsekélyebb életjelt adnom magamról nem szabad! Tudtam, hogy ellenségem még mindig hátam mögött fekszik, és tudtam, hogy legcsekélyebb mozdulat halálomat oko­­zandja, azért mint hulla feküdtem, s oly halkan lélegz­­ve, hogy azt a fenevad nem hallhatta; sem mellem­­ emelkedését, oly csekély volt az, észre nem vehette. A tigris most jobb fejemen feküdt, nagy szür­kés-vörös szemeit folyvást rám szegezve; gyönyörű, szép nagy állat volt, kétségbeejtőleg izmos és ki­­s fejlett tagokkal és szörnyű karmokkal, miknek megpillantására vérem újból dermedezni kezdett. Ő is egészen nyugodtan, csöndesen feküdt, csak­­ farkával tett egy-egy mozdulatot minden négy-öt percben, a­mi mindig halálos ijedtséget okozott ne­kem, így feküdt félig csukott szempilláival mindig­­ rám figyelve és folyvást lesve legcsekélyebb mozdu­­l­­atomat. A­! menekülés nem látszott rám nézve lehet­ségesnek, s a megmenekülhetés felől már majdnem teljesen kétségbe voltam esve, midőn tekintetedet halk óvatossággal ismét a szörnyeteg felé fordítom; ekkor éreztem, hogy szivemben újból fölébredt a reménységnek egy halvány sugara,­­ a tigris aludt. Szemei le voltak csukva, de talpa vállamra volt fek­tetve, hogy ha netán kísérletet akarnék tenni a a menekülésre, azonnal megragadhasson. Szen­­dergése azonban könnyed és gyöngének látszott, mint leányé, ki kedvesére vár, vagy rablóé, ki üldöz­­tetik. Most már bátorságot vettem magamnak szemei­met jobban fölnyitni, és ki írhatná le azt az édes örö­met és meglepetést, midőn a velem szemközt levő ablak félig nyílt függönyén át egy emberi, hozzám hasonló lénynek — Leának arcát pillantom meg. A Leáét, ki kézmozdulatokkal adá érzésemre, hogy maradjak nyugodtan, és ne essem kétségbe, mert ő segitni fog. Segitni, de mikép ? Még ha sikerülne is embe­reket csődítenie össze, mielőtt széttépetném, a tigris megtámadtatása esetére az első áldozat bizonyára én lennék! És mégis, megvallom önöknek, hogy Lea arca reménységet ébresztett szívemben. Ő mily szép volt ez arc, az égi vigasztalással és biztatással vonásain. Soha életemben nem láttam bájosabbat. És a mily leirhatlan gyöngéd kifejezéssel voltak szemei rám füg­gesztve ! Még néhány percig ott maradt az ablaknál, kézmozdulataival nyugalom és bátorságra intve, az­után csókot hintett felém kezével, s egy jeladás után, hogy megmentésem érdekében távozik, eltűnt az ablaktól. Vele együtt szivemből az utósó reménysugár is. Mert hogyan lehetne lehetséges menekülésem most, midőn a vérszopó fenevad körmeit már vállaimon tartja. Le nem irható szorongás fogta el újból szi­vemet. De isten mindenható és a szerelmes szív lele­ményes ! Pár másodperc múlva, épen midőn már öntuda­tomat ismét tünedezni érzem, azon ablak felől, mely­nél a befüggönyzött tükör állt, s mely most tőlem balra esett, üvegcsörömpölést hallottam, s egy em­beri kart láttam benyúlni, mely leirhatlan sebesség­gel szétrántotta a tükör függönyzetét, s azután gyor­san visszarántotta magát. Az ablakok egyébiránt, mint megjegyezni elfeledem, s mi helyzetemet még kétségbeejtőbbé tette, vastag, izmos rostélyzattal voltak ellátva. Behatolni a szobába tehát csak az egyetlen ajtón lehetett volna, ez előtt pedig e perc­ben a fenevad feküdt. (Folyt, köv.) A MÓR ORVOS BŰV ITALA. (Francia beszély.) Irta: Souveslre Emil. (Vége.) Ez esemény vége egy kis gyanús világot áraszt don Josénak önmagáról mondott jó vélemé­nyére. Embertársát rászedte, megsebezte, sőt a mi több, mind eszével, mind vitézségével kérkedett ma­gában. Most már biztosan tudta, hogy akaratának mi sem állhat ellen; megdönthet minden akadályt, megalázhat bármi gögöt, s rövid idő alatt anyira be­leélte magát e gondolatba, miként többé nem is cso­dálkozott rajta. Sőt azon bámult, hogy akad még a­ki ellene mer állni. Felbőszült, ha rá gondolt is , s törvényes jogai bitorlásának tekinté ugyanyira, hogy a falun végig mentében csaknem agyon ütött egy kitörni késedelmes öszvérhajtsárt. A zsarnok­ság indulata tengerárként növekvék lelkében. A kastély eladásával megbízott ügynökhöz már nem is egy,­­ még csak a vételárt tudakolni szán­dékló vevőhöz, hanem egy a saját birtokába ülni kívánó gazdához illőleg nyitott be. Azonban szeren­csétlenségére, alig kezdett nyilatkozni, Perez azzal szakít­ félbe, hogy a mendozi kastély többé nem eladó. Képzelhetni, mily leverő hír volt ez a doctorra nézve. Hát az a birtok, a melynek átidomitására, javítására már eleve anyi előszeretettel gondolt, kezeiből igy sikamoljék ki? Képzőlmének alkotá­sa, Horácból merített számos idézete kárba vesz­­szen, holott csak akarnia kell, s minden kíván­sága beteljesül! Még ilyesmit képzelni is! E vágya elé gördült akadály anyira fölingerlé, hogy szintén fönhéjázva kérdé az ügyésztől, a birtok mért nem eladó ? — Mert don Henriquez, a gróf unokaöcscse, még két más hagyatékot is öröklött, ennélfogva va­gyonának rendbe hozatalára nem kívántatik többé a mendozi birtok eladása. — Még ha rendkívüli árral kinálnák is ? — Akkor sem alkuszik. — Bizonyosan tudja ? — Hogyne, mikor maga mondta. — Ilyeténkép itt van ? — Csak az imént lovagolt el kastélyába. — Kétségkívül az én emberem, gondolá­tlan Jósé, mialatt boszúságában majd megette a méreg. Az ügyész, csupa udvariasságból, még néhány szót akarván váltani vele, a többek közt fölemlíté, mi­ként don Henriquez, főként a közelgő őszi vadászat miatt ragaszkodik kastélyához. — Teringettét, — gondolá a dühös dán José, — úgy meg kellett volna sebesitnem, hogy a vadá­szattól minden kedvét egy időre elveszítse.

Next