Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-10 / 133. szám

133-dik sz. Szerda, junius 10. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Ne hidd soha ... Ne hidd soha, hogy a szerelmet A hír napja elégeti, Oh ne hidd, hogy a fényes lelket A fény homályba vetheti. Felhő a hír, melynek alatta Azért mindig csillag ragyog. Bár a dicsőség elragadna, Tiéd leszek, tiéd vagyok. Nem vágyom én a dicsőségre, A boldogságot keresem, S bárha Vézúvia érttem égne: Én értted égek, kedvesem. S inkább tekintek csöndes tóra, Melyben fürödnek csillagok, Mint Aetnára, a lángolóra, Melyben pokoli fény ragyog. S ha méla őszi éjszakákon Egy pásztor­tűznél ülhetek : Fényét szemlélni sohse vágyom Moszkva dicső égésinek. S ha néma, holdvilágos éjen Veled együtt merenghetek, Kacér jövőm bármit beszéljen : Tiéd vagyok, tiéd leszek ! Zilahy Imre. EGY NÉV, MELY TART MÁTÓL HOLNAPIG. — Beszély. — Abonyi Lajossal. (Folytatás.) — A patvarba, még ez is túl tett rajtam. — sut­togd egy hang Etelka kisasszony mellett, és kész­akarva, hogy a lányka is, azaz talán csak hogy egyedül a lányka hallja meg. Etelka megrezzent, ki beszélt oly suttogva mel­lette. A­mint fölpillantott, nagy merev szemekkel találkoztak pillantásai, melyek rá voltak szögezve, és nem érzés nélkül, hanem telided teli melegség­gel. Egy ily nézés egy szoba esti homályában még hatásosabb. Antalics hadnagy volt az, s oly véletlen, neszte­len termett ott a lányka mellett, s oly váratlanul szólt, hogy a lányka ollóit, varró­kosárját ette le az asz­talról, mely körülmény az előbbi esemény csendjét tréfásan zavarta meg. Az ezredes, mint ez ügyes embereknél szokás, haragját tréfával palástolni igyekezve, vagy inkább hiúságból, nehogy a veszteség érzésének elárulása közönséges embernek láttassa, csak alkalmat várt, s e pillanaton örömmel kapott. Ezt így szokták a világ­járt emberek. Abban a pillanatban hozták a lámpát, de a kis zaj zavarának hatása még uralkodott. — A­mint látszik, az én keresztfiam is meg akarja magát lopatni, — szólt az ezredes. A hadnagy visszavágta. — És épen abban a modorban, a­mint Petőfi verseiben van a lopott lóról. — És ösmeri ön Petőfi költeményeit? — kérdé tőle gyorsan, hirtelen és még­is elég csípősen Etelka kisasszony. A hadnagy ismét oly mélyen l­áthatóan néze rá, mint előbb a homályban, s felelte érzékeny só­hajjal: — Ismerem! — Nem hiszem — felelt Etelka éles gúnynyal, — vagy legalább nem ismeri mind. Antalics hadnagy elérte a vágást, s nem tudott többet szólni. — Önök meg már épen poéták verseiről beszél­nek. Ha ezt a kisasszony jegyese vagy udvarlója, ki bizonyosan a fölkelőknél szolgál, megtudja, a legelső csatában apróra fogja önt aprítani. Etelka kisasszony szemérmesen lesüte szemeit, szabadkozott, mente magát, hogy neki semmi ilyes félelmes szívbeli választottja nincsen. És azután is­mét e mentegetőzéseken évedtek. S ez alapja lett annak, hogy a vacsora elég vígan folyt, anyival inkább, mivel az ezredes maga nyitotta meg az alkalmat, hogy Miska szökése is az él­elés tárgya lehessen. Csak akkor lett bús, akkor sóhajtott azután mindenik, midőn tanúja nem volt annak. Az esti ima és az álom között levő rövid pillanatokban. Akkori időben imádkozott minden ember. És más­nap reggel sajátságosan Antalics had­nagy is hiányzott. — Az én keresztfiam! — mondá az ezredes félig komoran, — és még csak el sem búcsúzott ke­resztapjától. II. A jó öreg úrnak igaza lett, a császáriak nem mentek át a Tiszán. A nyíló tavaszt aligha nevezték valaha ily jogo­san kikeletnek. Milyen virágokat hozott az a tavasz, mintha földből búvó virágok lettek volna, minden tájon a hazában ifjú, piros arcú, vitéz fiúk lepték el a mezőket. A Tisza jégpáncélja s a puszták végetlen hóleple mögött varázslat ment végbe, mint egy bű­vész-függöny mögött. Midőn az utósó februári köd fölrepült, fényes, déli hadsereg özönlött elő, mint a köpü zsongó rajai, s hasonlóan a tavasz pacsirtáihoz, vidor dallal aj­kaikon. Mint a­hogy a gyermekek tavaszszal kijárnak a falu­szélre, darut, gólyát várni, a jó föld népe a Tisza innenső partján reggelenként ki-kijárt, a fölkelő nap felé, szeme elé tartott kéz alól lesni, nézni, szemlélni, ha jönnek- e már, ha érkeznek-e már! S az öreg gyer­mekeknek e tavaszi vágya hogy megújult azután is oly sok tavaszszal! Különös volt az akkor, sejtelem volt-e, vagy a szerfölötti örömnek rosszul leplezett, fölfedezett titka? már előtte való napon sugdostak az emberek, biztat­­gatták egymást, bekövetkezendő csatát jósoltak a következő napra, s hajnalon már a városka alatti szőlős buckák egyetlen magas­ pontjai a rónának lepve voltak bámész sokasággal, miként a színház­ban szokás, hogy a karzat még a függöny felgördülte előtt megtelik, még akkor, midőn a szereplők közül sem egyik, sem másik oldalon nem látható sen­ki sem. Szemtanúja voltam e reggel eseményeinek, s igyekszem e rövid sorokban azoknak rajzát adni. Szép márciusi reggel volt, melegségére, kelle­mére májusnak beillett az, a vetések szépek, zöldek, buják voltak, a tarlókat fölverte a fa, egy remek, gyönyörű esztendő reményét mutatta maga a termé­szet is, még a fák is rügyeztek már. A természet ma­ga sem akarta már várakoztatni a vágyakat, a remé­nyeket, a harcra lángoló kebleket, a diadalt. Az egyenes, végtelen rónán a kilátást nem gá­tolta egyetlen emelkedés, egyetlen bokor vagy fa; sima volt a zóna, mint a nyugvó tenger, messze, egy egész óra távolra meg lehetett látni nem egy vonuló hadsereget, hanem magát egyes lovast, a­mint a reg­geli nap fényében a rezgő jég fölemelte. Hét órakor megdördült az ágyú Szolnok felől, s minden ágyúdörgést a légbe emelkedő füstgomoly előre jelzett, mely csak azért oszlott el a magasban, hogy újabbnak adjon helyet; hosszú fekete sorok mozogtak a távolban ; kiáltásokból, kisebb lőszerek zajából nem hallatszott semmi. Oly szép, oly szelid reggel volt, az ágyúk bömbölése inkább ünnepiesen szakgatott volt, mint folytonos. A távolból nem gon­dolt volna ottan véres csatát senki. Nyolc órakor a sík zóna telve volt futó, nem futó, hanem száguldó, szétvert sereggel. Nem nagyítás az: tíz ember nem futott együtt. Itt egy ágyúval futott két ló egyetlen emberrel, ott lőporos kocsit ragadtak a lovak szekerész nélkül, itt három lovas katona gyalog, itt két horvát egy lovassal ver­senyt rohanva, ott két lovas, amott ismét egyetlen lovag, az egész mező előttünk lépve egyenként futó, szélbe hányt, pelyvaként szétszórt sereggel, s mind­ezeket nem bírta rendbe szedni, megállítani sem dör­gő parancs­szó, sem a fényes, erős segédsereg meg­érkezése,­­ csak az állott meg, a­ki ott a futásban elhullt sebeiben. A segédsereg mellettünk húzódott el a csatatér felé; a legerősebb, edzettebb három vasas ezred, fé­nyes pikájú két dzsidás ezred, két lovas­ üteggel, az országúton vágtatva száguldtak az elejtett keztyűt újra fölvenni. A vasúton egymást fölváltva robogtak előre a vonatok, gyalogsággal terhelve, melyek a Je­­szenszky-tanya közelében álltak meg, s mint a trójai ló öntötték ki magokból a beléjök zsúfolt horváto­­kat, vadászokat. (Folyt. köv.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyatodits Jakabtól. (Folytatás.) Az az idősbik sokkal­­esztelenebb volt. — Ezután elkezdtek együtt beszélgetni. Brankó hallotta, mit beszélnek, de úgy tett, mintha nem értené. Én meg voltam győződve, hogy nem másról, hanem én rólam foly a társalgás. Ez alatt az idősbik csak egyszer Brankóhoz fordul s kérdi: vájjon , jurátus-e ? Mind a ketten azok vagyunk, — felelt ez röviden. Most ismét kérdé, vájjon nem tudja, kaphatni-e még belépti jegyeket a holnapi táncvigalomra? Neki szüksége volna háromra. — Már tíz forintért is ba­jos volna egyet kapni, — felelt Brankó. — Ő száz forintot is kész letenni egyért-egyért — viszonzá az asszony, — csak szerezne neki valaki. Már most a könyökömmel buzdítottam Brankót, s ő aztán ki is jelentette, miszerint nem kétli, hogy ily nagy pénzért lehetne még kapni. — Ha én nekem e jegyeket holna­pig megszerezni szíveskednék, kész volnék érttük bármennyit is adni, — szólt ismét az asszony, mire Brankó is megígérte, hogy a­mit kíván, meglesz. — Ezután megnevezte az utcát, melyben, s a számot, mely alatt lakik, hozzá tévén, hogy Brankó azon esetre is, ha jegyet nem kapna, szíveskedjék őt meg­látogatni s erről tudósítani. Láttam én, hogy ez a nő nagyon kacsintgat Brankóra, ama másik meg én rám kacsintgatna, de hát nem lehet, mert mellette ül a férje. Végre még bort is hozattak s megvendégeltek. Elérkezvén a haza­menés ideje, fölkészültek, s az idősbik még egyszer figyelmeztette Brankót, hogy másnap tizenegy óra tájban őt minden bizonynyal elvárja. Ezzel oda hagyták az éttermet. Most tanácskoztunk együtt. Brankó kérdé, mitevő legyen. Mondtam neki, hogy reggel ő csak készüljön föl szépen, csinosan, én meg azalatt majd megszerzem a jegyeket.

Next