Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-16 / 111. szám
111-ik lz. Vasárnap, május 16 Kiadó-hivatal, Pest, barátottere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Mm.................8 frt Negyedém .... 4 frt. Megjelelt a ünnep utáni ■apókat kiváró mindennáp, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor...................... kx. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 80 kr. Bölcsődalok. 1. Csitt kicsi kedves, csitt, csitt, csitt, Jó úti légy, oh hallga kicsit! Hunyd be szemed és hunyd be a szád, Föl ne biaszd jó édes anyád. Alszik anyád, hát te is aludj’, Úgy kicsi kedves, úgy, úgy, úgy! Hunyja szemét már, jó a gyerek, Én is elalszom majd veletek. II. Csendesen, csendesen, Haja, haja kedvesem! Aki nem sir, nem kiáltoz, Annak angyal kis kertet hoz, Lesz benne egy szép, de szép fa, Minden ágon arany alma. Hát még mi lesz ? Mi bizony ! Ha nem sírsz, hát megmondom: Kis fészek, meg kis madárka, Kék a lába, zöld a szárnya, S azt énekli csengő hangon: Aludjál el kis galambom! S a gyerek, ki hallja épen, A szemét behunyja szépen, Elalszik az énekszóra, S álmodik majd szépet róla. Úgy lesz, úgy lesz, úgy bizony! Haja, haja galambom! (1863.) Gyulai Pál: EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewskytől. (Folytatás.) — Én határozottan állíthatom, — szólt jelentékeny arccal egy hivatalnok, ki nagybátyám ügyeit végezte, — biztos tudomásom van róla, hogy a hercegnő soha nem megy férjhez. — És mért nem ? — Fontos okai vannak, — válaszolt halkan a hivatalnok. — Ugyan legyen szives nekem megmondani, — szóltam végre nagynénémhez — kicsoda tulajdonképen az a Sisi hercegnő ? — Gorodkownak rokona. Azt hiszem, még emlékezel egy Gorodkowra, ki atyádat igen gyakran meglátogatta. — Nagyon jól. Magas sovány férfi volt ez, ki mindig oly mélyen meghajta magát. — A hercegnő kétségkívül sokat különcködik, így a többi közt még alig halt el anyja, sőt a nélkül, hogy a gyászév leteltét bevárta volna, már minden társaskört fölkeresett, színházat, táncestélyeket látogatott; nővérével majd a legszivélyebb egyetértésben élt, majd összezörrent vele , el akarta hagyni és aztán abban állapodott meg ismét, hogy továbbra is nála fog lakni. Már azon a ponton állott, hogy egy derék, jeles emberhez megy nőül, midőn e házassági ajánlatot minden igaz ok nélkül visszautassa. Később dühös pert folytatott sógorával. Volt idő, midőn kolostorba készült menni, s aztán egyszerre ismét fölkereste a társaságot, szóval igen sok különösség van bizony ő benne. A múlt télen itt időzött, de senkit, még engem sem látogatott meg. Annyit mondhatok neked, hogy rendkívüli különcségei vannak. Szerfölött kacér s mégsem akar férjhez menni senkihez, dacára annak, hogy már több ízben nem megvetendő szerencse kínálkozott részére. Csodálatos különc teremtése az istennek! Nagynéném szavai nem elégíték ki kíváncsiságomat, mert azokból csak annyit vehettem ki, hogy az én nagynéném Seneida hercegnőre neheztel, mivel ez őt meg nem látogatja. Megkisérlettem e hölgy felől magamnak fogalmat szerezni, mint a ki felől annyi ellentétes ítélet keletkezett; majd úgy képzeltem őt, mint moszkvai vén szüzet, a minőkkel Genlis aszszonyság regényeiben táplálkozott, a zárdanövendéknek minden sajátságával; majd pedig azt gondolom, hogy őt csupán azért nevezik különcnek, mert másokhoz nem hasonlít, és az ilyeket különcöknek szokták tartani. Ily gondolatok közt ültem asztalhoz,hol Ivanovna Mária,— egy szegény özvegy, a ki nénémnél, amint szokták mondani, társalgónő gyanánt szerepelt, — mint rendszerint máskor is, a theát készítette. Mint valamennyi társalgónő, igen bőbeszédű volt; a gyümölcsök befőzéséhez művészileg értett, s a regényeket szenvedélyesen szerette. — Ön kedves asszonynénjénél Seneida hercegnő felől kérdezősködött ? — szólt Ivanovna Mária halkan hozzám, — én tartózkodtam bele szólni, mert mindnyájan ellenem támadtak volna; de jobban mint én, senki nem ismeri őt. Én jártam az öreg hercegnő házába, hol a táncórákban mindig részt vettem, s ez alkalmakkor tanultam ismerni Seneida hercegnőt, kivel jelenben is barátságos viszonyban és levelezésben állok. Jöjjön el ön hozzánk holnap délelőtt és én kimerítőleg s részletesen előadom önnek e szerencsétlen leány történetét, kiről a társaskörökben oly méltatlanul emlékeznek. Eddig beszélt barátom, midőn az elhozatott zöld levéltartóból egy csomó levelet vett elő, fölsóhajtott , fejcsóválva mondá: — E leveleket megannyi szentség gyanánt őrizem, — íme az első számmal jegyzett, — szólt barátom. Seneida hercegnőnek Ivanovna Máriához irt fétévé volt ez. Alig tekintettem bele, nagy csodálkozásomra úgy találtam, hogy e levél igen helyesen van írva orosz nyelven. Ama korban már ez magában véve figyelmet érdemelt. A levél tartalma ez: „Moszkva, 18 ., febr. 4. Te már elfeledtél engem, kedves Marie, egészen elfeledtél. Utóbbi leveled óta már két hó folyt el. Hát valóban más barátnőt találtál új tartózkodási helyeden, ki szegény Seneidádat teljesen háttérbe szokta ? Írd meg nekem, hogy folynak napjaid ? Meg vagy-e helyzeteddel elégedve ? Táncolsz-e gyakran ? Nagybátyám pompás ruhaszöveteket küldött nekünk Páriából, fehérrel csikozott kék ruhát Lídiának, nekem pedig pirosat. Azonban még alkalmunk sem volt benne valahová menni; a mellett anyámnak az a kívánsága, hogy én viseljem a kéket, és Lidia a pirosat. Midőn fölhoztam neki, hogy a kék szín barnának nem áll jól, anyám, mint rendesen, megharagudott. Életünk folyama még mindig a régi; anyám folytonosan beteges, szeszélyes, elégedetlen mindennel, sehová sem kocsizik ki, és mihozzánk sem jó senki. Mi egészen elragadtatunk az örömtől, valahányszor az öreg Rakitin minket meglátogat, s legalább amit a templomban látott, elbeszéli. Különben senki sem látogat minket. Képzelheted e szerint, mily unalmas életet folytatunk. A reggeli órákban, míg anyám imádkozik, Lídiával szobánkban tartózkodunk ; ő hímzése fölött ásítozik, míg én egy könyvet olvasok, melyet atyám könyvtárából szedek elé, a mi egyedüli vigaszom. Anyám ugyan nem igen szereti a kulcsot átadni, mondván, hogy e könyvtár csak férfiaknak való könyveket tartalmaz, de én már az egész „KaramBan“-t, úgyszintén „Laborde utazásaiét s az egész „Európai hírnök“-öt átolvastam; végre sikerült „Clarissát is kicsipnem ama szekrényből, mely — amint emlékezhetel rá, — erős sodronyrácsozattal van ellátva. Természetesen vérig karcolódott addig a kezem, míg hozzájuthattam, de legalább kedvemre kisírhattam magamat e könyv fölött. Csak a tizedik kötethez nem férhetek, mert ez egy nagy szótár mögé esett, s kezemmel egyátalában nem érhetem el. Mily boszantó ez! Rakitin hozott hozzánk egyes számokat orosz újságokból, de ezeknek hol a vége, hol pedig az eleje hiányzik. A mi az író uraknak csak tréfaság, midőn ezt teszik egy félbeszakasztott mű után: „Folytatása következik,” nekem a legnagyobb boszuság. Azonban találtam e lapokban gyönyörű verseket Lukovszkytól s Puskin nevű fiatal költőtől. Igyekezzél e költeményeket megszerezni. Ah! senki sem ir oly szépen, mint Lukovszky és Puskin. Ezeknek költeményei megragadják a lelket , önkénytelenül emlékezetünkben maradnak. Én mind e verseket az általad is ismert füzetbe írtam be, mely már meglehetősen megtelt. Délben lemegyünk az ebédlőbe, s ott maradunk anyámmal éjfélig, csöndes hallgatagságba merülve; mert bármi felől beszélnénk is, minden boszantja őt; folytonosan panaszkodik az időre, a télre és az emberekre. Már egy ízben föltettük magunkban, hogy szépen hallgatni fogunk s a kéményeket számlálgatjuk a háztetőkön, de anyámat ez is boszantotta. Azt mondja, hogy mi őt magára hagyjuk, idegenkedünk tőle és hálátlanok vagyunk, hogy mi kétségkívül unatkozunk oly öreg asszony társaságában. De hiszen te is jól tudhatod, mit-mit nem szokott fölhozni. Isten látja lelkemet, hogy csak azt kérem az égtől, derítené föl anyámnak kedélyét, de hogy az miképen történhetnék meg, csakis isten tudja egyedül. Nyáron át mégis csak tűrhetőbb dolgunk volt, mert akkor legalább kikocsiztunk a simon zárdáig, de most csaknem meg vagyunk halva; a kikocsikázásról szó sincs, mert valahányszor azt fölemlítjük s indítványozzuk, csak sóhajtozik s előáll ellenvetéseivel. Élj boldogul kedves Marie! írj nekem kérlek szépen, akkor legalább mégis beszélgethetünk valamiről. Ha Seneidád.“ Utóirat. Majdnem elfelejtettem neked valamit megírni. Lidia emlékeztetett rá. Tegnap a templomban anyám ellankadt, az inas nem volt mindjárt közelében. Ezt egy fiatal ember észrevette és sietett anyám számára széket keríteni. Ez bizonyos Gorodkov nevű úr, kit mi már több ízben láttunk templomunkban. Én azt hiszem, hogy szomszédunk. Anyámnak ő nagyon megtetszett, s mit az ember meg sem álmodnék, még látogatásra is meghívta. No erre ugyan várhatunk bezzeg, mert ő őrizkedik rideg magányunkat fölkeresni.“ (Folyt. köv.) DERLY ANATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) __A „Journal illustré des Familles“-ból. — (Folytatás.) Az agg nőrokon, a kinél laktak, kevés idővel nagykorúsága után meghalván, Párisba jött lakni Henriettel, ki most tizenhat éves volt, és a nevelőnővel, a ki kettős őket nevelé. Ez időszakban éreze az ifjú lány betegsége első jelenségeit, mely a sírba volt öt viendő. Anatolnak eszébe sem jutott, hogy nővérétől valaha el kellene válnia, nem hitte halálát lehetségesnek. Egy őszi napon a saint-cloudi parkban sétált vele,e napon Henriette nem szenvedett. Rendesen halvány orcái élénk testszint nyertek. Soha sem volt ily vidám, élénken szökellt a „lanterne de Diogéne“ előtti zöld pázsiton Egyszer Anatol látja, hogy kezét szivére szorítja, szemeibe könyük gyűltek s karjaiba ájult. Ez estén Henriette lefeküdt, hogy soha föl ne keljen többé. A