Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-16 / 111. szám

111-ik lz. Vasárnap, május 16 Kiadó-hivatal, Pest, barátot­tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: M­m.................8 frt Negyedém .... 4 frt. Megjelelt a ünnep utáni ■apókat kiváró minden­­náp, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­­hat a kiadó­hivatal. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor...................... kx. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 80 kr. Bölcső­dalok. 1. Csitt kicsi kedves, csitt, csitt, csitt, Jó úti légy, oh hallga kicsit! Hunyd be szemed és hunyd be a szád, Föl ne biaszd jó édes anyád. Alszik anyád, hát te is aludj’, Úgy kicsi kedves, úgy, úgy, úgy! Hunyja szemét már, jó a gyerek, Én is elalszom majd veletek. II. Csendesen, csendesen, Haja, haja kedvesem! A­ki nem sir, nem kiáltoz, Annak angyal kis kertet hoz, Lesz benne egy szép, de szép fa, Minden ágon arany alma. Hát még mi lesz ? Mi bizony ! Ha nem sírsz, hát megmondom: Kis fészek, meg kis madárka, Kék a lába, zöld a szárnya, S azt énekli csengő hangon: Aludjál el kis galambom! S a gyerek, ki hallja épen, A szemét behunyja szépen, Elalszik az énekszóra, S álmodik majd szépet róla. Úgy lesz, úgy lesz, úgy bizony! Haja, haja galambom! (1863.) Gyulai Pál: EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewskytől. (Folytatás.) — Én határozottan állíthatom, — szólt jelenté­keny arccal egy hivatalnok, ki nagybátyám ügyeit végezte, — biztos tudomásom van róla, hogy a her­cegnő soha nem megy férjhez. — És mért nem ? — Fontos okai vannak, — válaszolt halkan a hivatalnok. — Ugyan legyen szives nekem megmondani, — szóltam végre nagynénémhez — kicsoda tulaj­donképen az a Sisi hercegnő ? — Gorodkownak rokona. Azt hiszem, még em­lékezel egy Gorodkowra, ki atyádat igen gyakran meglátogatta. — Nagyon jól. Magas sovány férfi volt ez, ki mindig oly mélyen meghajta magát. — A hercegnő kétségkívül sokat különcködik, így a többi közt még alig halt el anyja, sőt a nél­kül, hogy a gyászév leteltét bevárta volna, már min­den társaskört fölkeresett, színházat, táncestélyeket látogatott; nővérével majd a legszivélyebb egyetér­tésben élt, majd összezörrent vele , el akarta hagyni és aztán abban állapodott meg ismét, hogy továbbra is nála fog lakni. Már azon a ponton állott, hogy egy derék, jeles emberhez megy nőül, midőn e házassági ajánlatot minden igaz ok nélkül visszautassa. Ké­sőbb dühös pert folytatott sógorával. Volt idő, mi­dőn kolostorba készült menni, s aztán egyszerre is­mét fölkereste a társaságot, szóval igen sok külö­nösség van bizony ő benne. A múlt télen itt időzött, de senkit, még engem sem látogatott meg. Annyit mondhatok neked, hogy rendkívüli különcségei van­nak. Szerfölött kacér s mégsem akar férjhez menni senkihez, dacára annak, hogy már több ízben nem megvetendő szerencse kínálkozott részére. Csodála­tos különc teremtése az istennek! Nagynéném szavai nem elégíték ki kíváncsisá­gomat, mert azokból csak annyit vehettem ki, hogy az én nagynéném Seneida hercegnőre neheztel, mi­vel ez őt meg nem látogatja. Megkisérlettem e hölgy felől magamnak fogalmat szerezni, mint a ki felől an­nyi ellentétes ítélet keletkezett; majd úgy képzeltem őt, mint moszkvai vén szüzet, a minőkkel Genlis asz­­szonyság regényeiben táplálkozott, a zárdanöven­déknek minden sajátságával; majd pedig azt gon­dolom, hogy őt csupán azért nevezik különcnek, mert másokhoz nem hasonlít, és az ilyeket külön­cöknek szokták tartani. Ily gondolatok közt ültem asztalhoz,hol Ivanovna Mária,— egy szegény özvegy, a ki nénémnél, a­mint szokták mondani, társalgónő gyanánt szerepelt, — mint rendszerint máskor is, a theát készítette. Mint valamennyi társalgónő, igen bőbeszédű volt; a gyümölcsök befőzéséhez művé­szileg értett, s a regényeket szenvedélyesen szerette. — Ön kedves asszonynénjénél Seneida hercegnő felől kérdezősködött ? — szólt Ivanovna Mária hal­kan hozzám, — én tartózkodtam bele szólni, mert mindnyájan ellenem támadtak volna; de jobban mint én, senki nem ismeri őt. Én jártam az öreg hercegnő házába, hol a táncórákban mindig részt vettem, s ez alkalmakkor tanultam ismerni Seneida hercegnőt, kivel jelenben is barátságos viszonyban és levelezés­ben állok. Jöjjön el ön hozzánk holnap délelőtt és én kimerítőleg s részletesen előadom önnek e sze­rencsétlen leány történetét, kiről a társaskörökben oly méltatlanul emlékeznek. Eddig beszélt barátom, midőn az elhozatott zöld levéltartóból egy csomó levelet vett elő, fölsóhajtott , fejcsóválva mondá: — E leveleket megannyi szentség gyanánt őrizem, — íme az első számmal jegyzett, — szólt ba­rátom. Seneida hercegnőnek Ivanovna Máriához irt fé­tévé volt ez. Alig tekintettem bele, nagy csodálko­zásomra úgy találtam, hogy e levél igen helyesen van írva orosz nyelven. Ama korban már ez magá­ban véve figyelmet érdemelt. A levél tartalma ez: „Moszkva, 18 ., febr. 4. Te már elfeledtél engem, kedves Marie, egészen elfeledtél. Utóbbi leveled óta már két hó folyt el. Hát valóban más barátnőt találtál új tartózkodási helye­den, ki szegény Seneidádat teljesen háttérbe szok­ta ? Írd meg nekem, hogy folynak napjaid ? Meg vagy-e helyzeteddel elégedve ? Táncolsz-e gyakran ? Nagy­bátyám pompás ruhaszöveteket küldött nekünk Pá­riából, fehérrel csikozott kék ruhát Lídiának, nekem pedig pirosat. Azonban még alkalmunk sem volt benne valahová menni; a mellett anyámnak az a kívánsága, hogy én viseljem a kéket, és Lidia a pi­rosat. Midőn fölhoztam neki, hogy a kék szín barná­nak nem áll jól, anyám, mint rendesen, megharagu­dott. Életünk folyama még mindig a régi; anyám folytonosan beteges, szeszélyes, elégedetlen minden­nel, sehová sem kocsizik ki, és mihozzánk sem jó senki. Mi egészen elragadtatunk az örömtől, vala­hányszor az öreg Rakitin minket meglátogat, s leg­alább a­mit a templomban látott, elbeszéli. Különben senki sem látogat minket. Képzelheted e szerint, mily unalmas életet folytatunk. A reggeli órákban, míg anyám imádkozik, Lídiával szobánkban tartózko­dunk ; ő hímzése fölött ásítozik, míg én egy könyvet olvasok, melyet atyám könyvtárából szedek elé, a mi egyedüli vigaszom. Anyám ugyan nem igen szereti a kulcsot átadni, mondván, hogy e könyvtár csak fér­fiaknak való könyveket tartalmaz, de én már az egész „KaramBan“-t, úgy­szintén „Laborde utazásaiét s az egész „Európai hírnök“-öt átolvastam; végre sikerült „Clarissát is kicsipnem ama szekrényből, mely —­ a­mint emlékezhetel rá, — erős sodronyrácsozattal van ellátva. Természetesen vérig karcolódott addig a kezem, míg hozzájuthattam, de legalább kedvemre kisírhattam magamat e könyv fölött. Csak a tizedik kötethez nem férhetek, mert ez egy nagy szótár mögé esett, s kezemmel egyátalában nem érhetem el. Mily boszantó ez! Rakitin hozott hozzánk egyes számo­kat orosz újságokból, de ezeknek hol a vége, hol pe­dig az eleje hiányzik. A mi az író uraknak csak tré­­faság, midőn ezt teszik egy félbeszakasztott mű után: „Folytatása következik,” nekem a leg­nagyobb boszuság. Azonban találtam e lapokban gyönyörű verseket Lukovszkytól s Puskin nevű fia­tal költőtől. Igyekezzél e költeményeket megsze­rezni. Ah! senki sem ir oly szépen, mint Lukovszky és Puskin. Ezeknek költeményei megragadják a lel­ket , önkénytelenül emlékezetünkben maradnak. Én mind e verseket az általad is ismert füzetbe ír­tam be, mely már meglehetősen megtelt. Délben le­megyünk az ebédlőbe, s ott maradunk anyámmal éjfélig, csöndes hallgatagságba merülve; mert bármi felől beszélnénk is, minden boszantja őt; folytono­san panaszkodik az időre, a télre és az emberekre. Már egy ízben föltettük magunkban, hogy szépen hallgatni fogunk s a kéményeket számlálgatjuk a háztetőkön, de anyámat ez is boszantotta. Azt mond­ja, hogy mi őt magára hagyjuk, idegenkedünk tőle és hálátlanok vagyunk, hogy mi kétségkívül unat­kozunk oly öreg asszony társaságában. De hiszen te is jól tudhatod, mit-mit nem szokott fölhozni. Isten látja lelkemet, hogy csak azt kérem az égtől, derí­tené föl anyámnak kedélyét, de hogy az miképen történhetnék meg, csakis isten tudja egyedül. Nyá­ron át mégis csak tűrhetőbb dolgunk volt, mert ak­kor legalább kikocsiztunk a simon­ zárdáig, de most csaknem meg vagyunk halva; a kikocsikázásról szó sincs, mert valahányszor azt fölemlítjük s indítvá­nyozzuk, csak sóhajtozik s előáll ellenvetéseivel. Élj boldogul kedves Marie! írj nekem kérlek szépen, akkor legalább mégis beszélgethetünk valamiről. Ha Seneidád.“ Utóirat. Majdnem elfelejtettem neked valamit megírni. Lidia emlékeztetett rá. Tegnap a templom­ban anyám ellankadt, az inas nem volt mindjárt közelében. Ezt egy fiatal ember észrevette és sietett anyám számára széket keríteni. Ez bizonyos Gorod­­kov nevű úr, kit mi már több ízben láttunk templo­munkban. Én azt hiszem, hogy szomszédunk. Anyám­nak ő nagyon megtetszett, s mit az ember meg sem álmodnék, még látogatásra is meghívta. No erre ugyan várhatunk bezzeg, mert ő őrizkedik rideg magányunkat fölkeresni.“ (Folyt. köv.) DERLY AN­ATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) __A „Journal illustré des Familles“-ból. — (Folytatás.) Az agg nőrokon, a kinél laktak, kevés idővel nagykorúsága után meghalván, Párisba jött lakni Henriettel, ki most tizenhat éves volt, és a nevelő­nővel, a ki kettős őket nevelé. Ez időszakban éreze az ifjú lány betegsége első jelenségeit, mely a sírba volt öt viendő. Anatolnak eszébe sem jutott, hogy nővérétől valaha el kellene válnia, nem hitte halálát lehetségesnek. Egy őszi na­pon a saint-cloudi parkban sétált vele,e napon Hen­riette nem szenvedett. Rendesen halvány orcái élénk testszint nyertek. Soha sem volt ily vidám, élénken szökellt a „lanterne de Diogéne“ előtti zöld pázsiton Egyszer Anatol látja, hogy kezét szivére szorítja, szemeibe könyük gyűltek s karjaiba ájult. Ez estén Henriette lefeküdt, hogy soha föl ne keljen többé. A

Next