Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)
1869-06-10 / 130. szám
130-ik sz. Csütörtök, június 10. Kiadó-hivatal: Pest, íarátok'i*r.7. n. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: fttérre * m. Negyedévre .... 4 frt. Megjeleli ünnep utáni ■apókat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hab&bos petit sor...................... k*. Bélyegdij minden igta tankor .... 30 SÍ. KÉT IDEÁL. (Elbeszélés.) Irta : Szépfaludi Ferenc. (Vége.) Adél hangosan fölkacagott, csakhogy e nevetésre senkinek sem lett volna kedve utána nevetni; volt benne valami az őrült nevetéséből, ki nevet, anélkül hogy tudná miért. — Harmat Lujzát! — szólt magában, s tenyerébe hajtá fejét. Elgondolkozott. Egyszerre hirtelen fölemelte bodros fürtü szép fejét; szemei ragyogtak, úgy hogy Zoltán, ha eddig nem is szerette volna a gyönyörű lányt, most bizonyára elbűvölik e ragyogó szemek. Megragadta Zoltán kezét erősen, mint a lázas, kinek ereje kétszerte nagyobb, s merőn szeme közé nézett: — Zoltán! szeret-e kegyed engem? — Imádom! — mondá Hamvai, kit e nyilatkozat, a mennyire meglepett annyira boldoggá is tett. — Akar-e férjem lenni? Őszinte feleletet várok. — Ha akarom-e azt, ami egyetlen óhajom ! szerető, imádó férje a sírig, Adélom, egyetlenem! Adél a nyakába borult és sokáig zokogott. Örömtől, boldogságtól vagy boldogtalanságtól-e, ki tudná megmondani ? A mama nagyon örült, a lány is mosolygott, Zoltán boldog volt. Minő büszke lesz a szép Adélra! Mennyire fogják irigyelni az emberek ! Még Andor is irigyelni fogja! Oh! Adél sokkal szebb Lujzánál! Zoltán nem titkolhatta boldogságát. Mindenkinek elbeszélte, Adél mennyire szeret. Andort is fölkereste, neki is elbeszélte, hogy Adél jegyese, elbeszélte, mily lázasan szorongatta kezét; s a mit maga alig mert volna bevallani, ő vallotta be, hogy szereti s neje akar lenni. — Szivemből örvendek boldogságodnak; légy oly boldog, szeresd oly forrón Adélt, a mily forrón s igazán szeretem én Lujzámat. A sors könyvében volt megírva, hogy igy legyen ! Adél szép, derék lány, s bizonyára szeretni fog! A kézszoritás igaz, őszinte baráti kézszoritás volt. Andor szivéből kivánta barátjának a boldogságot, a Lujzának is elbeszélte, hogy Adél a Hamvai neje lesz. — Ki hitte volna? — mondá vígan ölelve meg jegyesét Lujza, — hogy két imádó ily hamar imádottat cseréljen. —• Talán már meg is bánta az én kis Lujzám, hogy belém szeretett! — Oh én sohsem fogom megbánni, ha maga jó less, rosz ember! Hanem azért szivemből örvendek, hogy mindkét szerelmes szív megtalálta a maga ideálját. Kár lett volna, ha bármelyik is meghasadt volna hiábn! Lujza boldog volt. A jó szív őszintén örvend más boldogságának is. Zoltánt még mindig szerette, mint régi barátját; becsületes, okos, szép fiatal embernek tartotta, s örvendett, hogy ha őt nem is, legalább barátnőjét teszi boldoggá. Váljon boldoggá teszi e barátnőjét? Mért ne tenné boldoggá ? Hisz Adél mosolyog, Zoltán pedig nevet. Öröm és boldogság ütött tanyát mindenütt. — Ez boszantani fogja Andort s Lujzát! — szólt Adél, midőn Zoltán búcsút vett tőle. — Ha megtudja, hogy nem búsulok miatta, meg lesz törve. Mily egészen más szavak voltak ezek ! Mennyire különböztek Lujza szavaitól! Szegény lány, miért alkotsz magadnak ábrándképeket ? Fájdalmasan fog esni, ha e képek lehullnak s összetörnek javíthatlanul! — Az oltár előtt, ha rebegni fogja aholtomiglan holtodiglanát, szivébe fog nyilalni s visszavonja szavát. Ő csak engem szerethet ! Adél lázasan járt föl s alá szobájában; mindig talált valami vigasztaló szót, mely jövőjét szebb színre festé. Hiúság és szerelem küzdtek szivében. Félvilágért nem adja, ha most Andor ismét visszatér hozzá. Hamvait meghódította, de nem szereti, Andort szereti! És Adél e percben meg volt győződve, hogy csak Andort szereti, és hogy mindig Andort szerette. A kedves, nyájas arc előtte lebegett újra, a szelid kézszorítást most is érezni vélte, mely egykor oly boldoggá téve. Az elmúlt délutánok, mikor oly epedve várta az órát, Andor jövetelét, visszatértek képzeletében. Édes csevegését mily figyelemmel hallgatta. — Andor még most is szeret! — sohajtá, s arca felvidult, majd ismét elkomorult, mintha újra tűnnék reménysége. — Ha meghallja a hírt, hogy Zoltán kéri kezemet, bizonyára eljövend, leborul előttem, s bevallja, hogy engem szeret, s akkor én is bevallom, hogy csak őt szerettem, őt egyedül! Kimerülten dőlt le a szép lány a pamlagra, s elgondolkozott, elálmodozott a szép jövőről, melyet a másik perc már romba döntött. Adélnak kínos percei voltak. Mindenki boldog volt, csak ő szenvedett. — Miért is láttam Zoltánt. Bár sohase láttam volna! — ezt rebegte minden percében a napnak, midőn Zoltán nem untatta ölelésével és csókjaival. A másik házban pedig Lujza alig várta Andort, hogy nyakába szorulhasson. — Milyen boldog vagyok, hogy Andoromat megismerhettem! — szólt a fiatal lány, midőn kedvesétől búcsút vett. A végletek ! Oly közel egymáshoz ! * * * Szép tavaszi nap volt. Korán reggel kellett két menyegzőnek megtartatni. Két boldog pár alig fér meg még az isten házában is. Pedig Adél akkor akart esküdni, mikor Lujza. Hisz ő is boldog! Lujzáéknál sürgős forgás volt, a mama, barátnői alig győzték elég sebesen öltöztetni a menyaszszonyt, szeme mindig az ajtó felé nézett, ha nem türelmetlenkedik . Andor. A menyország kapujánál állott a szép menyasszony ! A másik menyasszony hosszú fürtei tele voltak piros rózsával, de maga halványabb volt a letört liliomnál. A haj rózsaszínben úszott, hanem a szem mindent feketének látott. Adél is leste az ajtót, úgy rémlett, mintha mindig Andor alakját látná, mintha Andor térdelne már előtte, bocsánatot kérve és adva. Zoltán csókja égette arcát. A halvány arc csak ilyenkor pirult ki, azután ismét sápadt lett, mint a fal. — Lenne ereje hűséget esküdni annak, akit nem szeret! — mondá a meggyőződés hangján, mely ellenmondásra nem számít. Andor karon fogva vezette Lujzáját az oltárhoz, s a pap kérdésére nyíltan, remegés nélkül felelte: „Holtomiglan, holtáiglan el nem hagyom!“ és egész boldogan lépett le ismét az oltár lépcsőjéről. A templom egyik oszlopánál hangos nevetés hallatszott. Fehér menyasszonyi ruhába volt öltözve, aki ily hangosan nevetett. — Ha! balba,tehát Lujzát jobban szerette. Jól tette, hisz én úgy sem szenvedhettem! Gyűlöltem ! Az éppen neki való volt ! Mosolygott, s mikor hazaért, letépte fejéről a nászkoszorút és oda dobta Pikit a macskának. (Így hívták kis kanári madarát, melyet Andortól kapott volt ajándékba.) Szegény kis Piki, te sem érdemletted meg e mártírhalált! Milyen szépen énekeltél! Hamvai Zoltántól hiába kérdezték ezután barátai : hogy van ? Egy szót sem felelt. Gyűlölni látszott mindenkit a világon. Ha Adélról beszéltek, csak annyit mondott: Bolond, nagy bolond! ki a gyémántot az üvegdarabért áldozza fel! És akadtak olyanok, akik megértették szavait. A BALLÉPÉS UTÁN. Belől Adolf francia beszéltje. (Folytatás.) Ily jól megkezdett napnak jól is kellett volna végződnie, azonban másként történt. Nem találtuk meg a kocsit, melyen jöttünk, és így kényszerítve valünk a Páriába visszainduló közkocsira szállni. Alig helyezkedtünk el abban, fölismert egyike ama fiatal embereknek, kik azon ürügy alatt, hogy tíz év előtt velünk ugyanazon tanodát látogatták, kezet szorítanának velünk, legott tegeznek, és kedves barátjuknak neveznek. E fiatal ember kedvesével, a „Breda“ utca valamely kalandornőjével,szinte falun tölte a napot. Társalgást kezdtek velünk, azután, minthogy szerencsétlenségünkre csak négyen voltunk a kocsiban, — Mártha malac, hallga a drága és saját hidegségem dacára, — mindenkép átalánossá akarák tenni a társalgást, és oly szavakat ejtettek, melyeknek hallásához Mártha nem volt szokva. Mit lehet ily helyzetben tenni ? hogyan lehet hallgatást parancsolni ily esetben, a nélkül, hogy nevetségessé ne váljunk? — Páriában egy hölgyet, kit fiatal ember társaságában találunk, kiről tudjuk, hogy sem neje, sem nővére, mindig e fiatal ember kedvesének tartanak; és minden ily kedvesről föltételezik, hogy ama bizonyos hölgyek osztályához tartozik, kik előtt mindenről lehet beszélni. Ők figyelemmel voltak ugyan hölgyem iránt, de maguktartása, társalgásuk, mélyen sérti a finomabb életmódhoz szokott T. Márthát. Tán gyermekesnek látszanak e részletek, oly sok nő könnyelműn elfogadja a legvisszább helyzetet, sőt jól is érzi magát, dacára, hogy a társadalom kizárta magából, hogy nem lehet képzelni, mennyire kegyetlenül hatnak bizonyos sértések a gyöngédebb, nemesebb lélekre. Mártha nem panaszkodott , nem is említé soha a találkozás i de észrevettem,hogy mélyen hatott rá, hogy egy gyógyíthatlan baj gyötörte szívét : a visszaemlékezés azon életre, midőn ilyesminek nem volt kitéve. Csakhamar hevesebb lett ismét főfájása, melyről gyakran panaszkodott,és melyet csakis szütnt nélkül való tűnődései idéztek elő,a nélkül,hogy határozottan beteg lett volna. Lázrohamoknak volt kitéve; nem mertem tőle távozni többé, és körében töltöm el azt az időt, melyet nagybátyám ellenállásának megtörésére kellett volna fordítnom. Ez idő elvesztése volt oka azon eseményeknek, melyekkel elbeszélésemet végezni fogom. T. asszony, ki előtt nem volt többé titok, hogy Páriában vagyunk, föllcgerelve, hogy mindeddig nem határoztam el magamat, levelet intézett hozzám, melyben szememre lobbantá, hogy nevét megbecstelenítettem, parancsolá, hogy adjam vissza lányát, minthogy úgy sem akarom nőül venni, és fenyegetett, hogy makacsságom esetében panaszt emel ellenem. Megvallom, nem vettem komolyan e fenyegetést, de azon hiedelemben, hogy jól cselekszem, elküldöm e levelet nagybátyámnak. Azt gondoltam, hogy nagy-