Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)

1869-06-11 / 131. szám

131 ik sz. Péntek, junius 11. Kiadó-hivatal ■' Pest, barátok tere T, ssl Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: IMtérret frt. 4 írt Negyedévre . . Megjelelt a finnek utáni lapokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAP’ KÖZLÖNY. wmm*m*m* 9#**' Szerkesztői iroda : Zöldfa utca 39. sb. 2. §. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor...................... kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 80 kt. Az örök éjből. Nem kell nekem fényes szobor, A holtaknak minek a fény ? Nem kell nekem virágbokor, Csak tőled egy könny s egy remény. Nem kell nekem csak egy virág A tenger sok virág közül, Mely szöllönk kis gyepjén virul, Mit annyi emlék foly körül. Egy ily virág, mit olykoron Gyöngéd kezedben te hozassz, Sokkal többet ér énnekem, Mint mástul egy egész tavasz. Vagy ne hozz még virágot sem, • Feledj el bár az élv ölén : Nem panaszlok, nem te hibád, Ember vagy ! megbocsátok én. Csak nézd meg néha kis fiam, S lánykám, e halvány gyermeket! Édesítsd meg, világítsd meg Szörnyű, rémes éjjelemet. Lépj be alvó szobáikba Midőn virasztnak betegen, Míg dajkáik mulatozni Szöktek a csalfa éj felen. Törüld meg izzó arcukat, Oltsd el égető szomjukat, S érezd szívednek mélyiben Az én forró áldásomat! Erdélyi József. A MEGUNT NI. (Beszély. *) Irta: Vadiai Károly. I. Volt szerencsém személyesen ismerni gróf Irmalakynét. Természetesen, csak látásból, a mint hogy magamforma szegény „lateiner”-ek nem is igen szoktak ismerni máskép előkelő urakat és fényes delnőket, kik magas körükben egészen másformán éreznek, gondolkoznak és beszélnek, mint mi, és sokszor oly nagyúrias könnyűdséggel tudnak játszani élettel, ifjúsággal, szerelemmel és egymás boldogságával, hogy azokat mi — közönséges halandók — legfölebb csak bámulni tudjuk. Különben gróf Irmalakquéban ily tisztes távolságból is észre lehetett venni néhány oly vonást, minőben a föld közönséges gyarló teremtései is elég bőven szoktak osztozni. Úgy vettem észre, hogy őt valami más egyéb is érdekli, mint a hiúság örömei, a szalonok csillogása, az utósó divat és az ünnepeltetés tömjénfüstje. Láttam gyakran színházi páholyában, midőn ha valami érdekes fordult elő a színpadon, nem rostélt a földszint és karzat közönséges, fesztelen népével együtt nevetni és tapsolni. Átalában ahelyett, hogy páholyát szabadalmazott csevegő szalonnak tekintette volna, mint barátnőinek nagy része, legtöbbször feszült érdekeltséggel fegyelmezett, s nem arra gondolt, ha vájjon gyöngyeit és gyémántjait nézik-e sokan, hanem inkább ő maga nézte a színpadot, s megesett rajta néha még az a gyengeség is, hogy keszkenőjével kellett törülnie szemeit, míg ellenben némely vígjátéknál oly hangosan föl-fölkacagott, hogy a szomszéd páholyok blazilt delnői egészen megbotránkoztak e közönséges viseletén. Láttam címeres fogatját nem egyszer megállani nem csupán divattermék, hanem könyvkereskedések előtt is, sőt láttam magát is benn a kereskedésben, amint egymásután lapozgatott finom ujjaival regények, úti rajzok, költemények és albumokban, sietve — mert ő mindig sietett, és gyakran hangosan mondva: „Gyönyörűek, nagyon pompásak! Küldjék lakásomra e csomagot, de még ma este. El ne feledjék, hogy még ma este !“ Látom aztán a városliget utain egy-egy angol paripán kipirult arccal nyargalni, majd a báltermekben még kipirultabb arccal lejteni, keringeni, s akárhol láttam, mindig arra gondolok: ez az asszony milyen ideges elragadtatással tud élvezni mindent! Még jószívűsége is különösségekre ragadta. Emlékezem, egy téli nap történt, hogy egyik utcasarkon, hol szegény rongyos asszony — elkékült kisdedét kebléhez szorítva — didergett, hirtelen megállitá kocsiját, gyorsan kilépett belőle, s pompás párisi bolyhos humuszát nagy sietséggel rátetté a szegény rongyos asszonyra, hogy egy percig se fázzék tovább, s aztán egy csomó bankjegyet oda nyújtva a meglepetett nőnek, ismét gyorsan besuhant hintójába, s azzal elrobogott. A szegény rongyos asszony pedig csak ámúlt-bámult, mig a körülte levők nagyokit nevettek drága humuszán, úgy hogy egész teher esett le vállairól, midőn egy ott leskelődő élelmes házaló a legközelebbi kapu alá becsalta, s könnyű szerrel megalkudott vele. Milyen hóbort! — mondották ismerősei, kik e rongyos asszonyt valószínűleg soha sem látták meg az utcasarkon. Mindamellett e hóbortos lényt nagyon sokan szerették a kisvilágban, kivált midőn halják, hogy idegen létére is mindig a magyar nyelvet töri, mig a nagy ősi családok fiai és leányai akkor még oly előkelőleg óvakodtak leereszkedni a nép közönséges nyelvéhez, s egy ak áldott nap franciául vagy németül csevegtek. A grófnő igen érdekes és feltűnő külsővel birt. Finom, középtermetű alakja volt, melyről látszott, hogy sohasem telhetik meg, mint nem telhetnek meg a jég könnyűd szervezetű madarai; sugár dereka, mely kivált a lovagló köntösben csudálatosan karcsúnak látszott; hosszas gyöngéd arca, rendesen halványszínű, de mindig egyszerre kigyúrva, ha valami hatott rá ; gazdag szőke haja, melyből könnyű szerivel lehetett egész tornyokat és koronákat csinálni ; e mellett — ami legmeglepőbb — a legsötétebb kék szeme, mely öt lépésnyire már feketének látszott; arc kifejezése különös vegyülete szeszélynek és vigságnak, jószívűségnek és izgatottságnak, ideges érzékenységnek és előkelő öntudatnak. Egészben véve nem valami szép, hanem több annál — különös, sajátszerű , ritka. Olyan jelenség, mely megmarad az emlékezetben, mert nem hasonlít máshoz, csak magához. Szóval, külsejében az a vonzerő volt, mit a költőkben eredetiségnek nevezünk. Öltözete majd mindig egyszerű volt, de nagy ízlésű, s csupán ékszerekkel űzött fényt. Beszélték-e, hogy e tekintetben egész kincstárral bir, melyet dúsgazdag atyjától öröklött, ki egy Oroszországnak hamar meghódolt lengyel főúri család feje volt, a mig élt. Irmalakynét a városban nem is hívták máskép, mint „lengyel grófnőnek,de valószínű, hogy maga ez a név is sok rokonszenvet keltett iránta. Nem volt szükség sokat látnom, hogy feltűnjék előttem, mennyire más arca volt, midőn magában ült páholyában, s mennyire más, midőn férje is mellette volt. Izgékony arca ilyenkor hidegebbé vált, s mintegy rejteni látszott elragadtatásait. Valószínű, hogy ők sohasem értették meg egymást. A gróf túl volt a negyvenen, s ha legszebb férfiak egyike, de a szépség lelke, kifejezés nélkül. Mint született gavallér, kétségkívül egész életében világi örömeknek élt, keveset törte fejét, még kevesebbet érezett, s akkor nősült meg, midőn a kalandok egész tengerét átúszva, s belefáradva, nem tudott többé magára nézve valami más ingerlő újat kigondolni, mint hogy megházasodjék. Nejének ábrándjain eleintén mulatott, aztán csakhamar megunta , végre kigúnyolt. Kigúnyolt mindent, aminek az örült. A színművészek neki komédiások voltak, a feöstök skriblerek, a symphóniákon nevetve ásított, a természetet pedig csak annyiban becsülte, amennyiben pezsgőt s lőnivaló nyálakat és szarvasokat terem. Ha nejére gondolt, (természetesen csak nagy ritkán,) szentül hive, hogy phantattább lény nem létezik a világon. Valamint neje is tökéletesen meg volt győződve arról, hogy az ő férje a megtestesült prózaiság mintaképe. Őszintén kifejezék ezt néha egymásnak is, sőt később mások előtt sem titkolák. A grófnő egy darabig keresve kérést a kárpótlást. Víg volt a társaságokban, táncolt, dalolt, műkedvelő társulatot alakított, de mindez igen kevéssé töltötte ki szivének ürességét. Néha kényezett, s csüggedten gondolt rá, ha gyermeke volna! Da nem volt, s egész környezetében nem talált lényt, ki iránt szeretetet érezhetett volna. A nők kissé irigyelték és bosszanták, a férfiak pedig olyan örömeknek éltek, amelyek őt nem nagyon érdeklik. Legfölebb táncolhatott vagy lovagolhatott velük. Azonban egyik estélyen találkozott egy fiatal báróval, ki épp Pária friss élceivel, új divatával és csillogó szellemével tért hasa Ez jobban tetszett neki, mint a többi. Fiatal, férfias külseje volt, és sok mindenről tudott beszélni. Gyakran lehetett őket együtt látni színházban, városligetben, társaságokban. A szalon kávénénikéi (mert e faj fent és alant egyiránt el van terjedve,) összedugták fejüket, s valami újról, érdekesről, pikántról susogtak. Meglehet, nem ok nélkül. Én is láttam őket a balatonfüredi idényen, midőn rendesen együtt jártak; néha könyvet olvastak a parkban, sajkáztak a vizen, vagy messze sétákat tettek a Blölök felé, mialatt a gróf egész elégülten mulatott a királyok és királynők társaságában az écarté asztalnál. Egyik másik évődött vele, s figyelmeztető Zalányi báróra. A gróf nevetett: „Bizonyosan a fellegekben járnak.“ Nem csinált belőle semmit, sőt midőn egyszer a parton Zalányi és a grófné együtt léptek ki a sajkából, egész cynismussal mondá: — Attól tartok, hogy egyszer a holdvilág mellett elröpülsz a feleségemmel! A szegény asszony szörnyen elpirult, mialatt egy régi szabású öreg gróf oda lépett Irmalakyhoz, és komoly hangon azt mondá neki: — Ha ily könnyű tréfát tudsz belőle csinálni bizony megérdemelnéd, hogy megtörténjék! Meg is történt. A következő téli idényen egyikük sem volt látható a fővárosban. A lengyel grófné — a mint mondák — eltűnt. Báró Zalányi is eltűnt. Gróf Imalaky pedig falusi kastélyában maradt, hogy ott aludja át a telet, mint egy murmutér. S amíg ők mind a hárman távol ”voltak, a szalonok kávénénikéi szégyenletes botrányról suttogtak, és nagy fanfaronádok közt csattogva törték el a pálcát fölöttük. íme, rövid vázlatban ez előjátéka annak a szomorú regénynek, melynek én ezúttal legutóló fejezetét akarom elmondani. (Folyt. köv.) *) Felolvastatott a Kisfaludy-Társaság egyik évi nagygyűlésén.