Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)
1869-10-14 / 235. szám
*235-ik sz. Csütörtök, október 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dí.j: Félévre...................8 frf. N gyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronfeint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendies évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Különbségek. (Beszély.) Irta: Deák Farkas. (Folytatás.) Fanni levele: „Kedves tante! „Végre magamra vagyok, s megírhatom a tegnapi nap eseményeit. A gyermekek lefeküdtek s a mama olvasni kezdte Mühlbach egyik regényét. Az igaz, hogy már két év óta olvassa, de úgy hiszem, még egy évig el fog tartani. Papa rég alszik, Lóri pedig ablakát felnyitva, az őszi holdfénybe bámul s egész öntudatlanul valami német dalt próbálgat, melyre tegnap Walter úrnak egy rokona tanítá. Én pedig asztalomhoz ültem, hogy parancsa szerint mindenről tudósítsam a tante-ot. Egy óra után indultunk el, és három után érkeztünk meg. Walterék lakása egy nagy kiterjedésű szőlőskert alján fekszik, emeletes s nagy, de egyszerű épület, cserépfedélzettel és zöld talpakkal. Elöl széles erkély van s a szőlők felé nagy veranda üveggel boritva. Az udvar, egy kis park, óriási tölgy és hársfákkal. A ház körül sok az üvegházi virág. A kis parkban a fák mögött jobbra van a nagy üvegház, s mellette hat vagy nyolc vendégszoba. Ezeken túl a zöldségkert. Balra a fáktól és bokroktól hasonlólag elrejtve a szekérszín és istálló. A park útjai, a virágágyak és virágedények mind oly tiszták, üdék, mintha csak nyár kezdete lenne. Mindenfelé rend és gondoskodás nyomai. Az öreg Walter a kapuig jött elénk, s míg a kocsi a nagy köröndön felhajtott, addig ő a gyalog ösvényen a lépcsőzet aljához ért, hol nejével együtt fogadtak. Velük volt az ifjú Walter is, ki a kölcsönös bemutatásokat végezte. Midőn a sor rám került, az öreg Walter mind a két kezem megfogás igazán mélyen a szemembe tekintett, aztán megindult hangon mondá: „Isten hozta kisasszony!“ E kis epizódon kívül, melyre én úgy hiszem, kissé elpirultam, a fogadás nagyon egyszerű és természetes volt. Néhány perc alatt atyus és az öreg Walter egymást teljesen értő jó barátok lettek. Tudja isten, az ily becsületes jellemű és egyszerű emberek, bármily különböző világban növekedjenek és éljenek is, mégis csak egy társaságba valók. A tiszta rokonszenv hamar megtalálja tárgyát. A mama egy kissé nagyra tartotta magát és feszeskedett, de nem sokáig tudta vinni. Az öregasszony tisztes modora végre is lefegyverezte. Az ifjú Walter az urakat a vendégszobába vitte, s nekünk egy elegáns kis szalont jelöltek ki. De minő nagy volt meglepetésünk, midőn a szomszéd szalonba Tölgyéri bárónőt találtuk két szép leányával. Ez minden várakozásunkat felülmúlta és a mamát is kibékítette. Néhány perc múlva azonban ebédre csengettek és mi a terembe léptünk. Atyus vezette a bárónét, az öreg Walter mamát, Baltai a házinőt, engem egy magas szál pesti úr, kinek igen szép kezei voltak. Lórit pedig az ifjú Walter, s igy tovább. Az ebéd pompás volt, a szolgálat remek, a készlet aranyszegélyű szász parcellán, az üveg finom honi gyártmány, az asztalnemű gyönyörű kamuka. Három legény és két ételhordó teljes pontossággal szolgált, az urak tömérdek pezsgőt fogyasztottak s bizony, bizony mindeniken meg is látszott egy kissékön túl fekvő erdőségbe és egy felséges sziklaforráshoz, honnan szép kilátás van, egyfelől a bércekre, másfelől a széles alföldre. És itt a forrás körül — higyye el kedves tante, őszintén szólok s mindent el fogok mondani. E naptól én egészen mást vártam. Nem tudom megmondani, mit óhajtottam, de annyi igaz, hogy végre is csalódtam. Talán észrevette a tante is, hogy nekem az ifjú Walter tetszik. Oh tetszett már első nap, midőn megismerkedtünk vele. Nyílt, őszinte modora, kedves vidámsága, finom műveltsége lassankint mind tetszetősebbé tevék őt előttem. És most, midőn az ő házukhoz mentünk, megvallom, azt vártam, hogy ő csak velem fog foglalkozni, a többiek őt nem is fogják érdekelni, és mondhatom, hogy velem egy pillanattal sem töltött több időt, mint akár a Tölgyéri kisasszonyokkal, akár a kis Lórival. Nem vonakodom bevallani, hogy ez nekem fájdalmat okozott. Amint a forráshoz felmentünk, én egyedül haladtam legelöl, utánam a társaság. Walter úr a mamát vezette. Akármikor pillantok vissza, láttam őket, amint beszélgetve jöttek utánam. Egyszer csak oldalom mellett terem a bortól fölhevült Baltai és karon fog. Kissé fölebb visz a forrás fölött, s azt mondja, hogy valami mondanivalója van. — Ugyan mi lehet ? — kérdem tőle. — Oh Fanni, én magát rég, régóta szeretem, s most nőül akarom venni. E szóra karomat elvontam, s szánakozva néztem e félrészeg együgyű ifjút, ki alig tudta eldadogni e néhány szót, s aztán siralmas képpel nézett rám. — Ugyan hogy jut eszébe, — mondom eléggé gyöngéden, — hisz mi, amint tudom, egyidősök vagyunk. Gyermekkorunk óta jó ismerősök, és magának soha se jutott eszébe effélékről beszélni. — Már meg is kértem kezét a mamától, s ő ide ígérte, — mondá kalapját kezébe véve s gyorsan forgatva. Azt hivem, elszédülök, annyira roszul estek e szavak. — Azt hiszem, képes lesz ön megérteni, amit mondok. Tehát tartsa eszében, hogy én magának nője nem lehetek soha, soha, és hogy az én kezemet e földön senki se ígérheti másnak, mint akinek én akarom adni. Ezt értse meg jól. — De nem haragszik, úgy-e ? — Egy föltétel alatt nem, ha e tárgyat soha elő nem hozza. — Erre aztán újra föltette kalapját, s mi hallgatva a társasághoz csatlakoztunk. Ekkor azonban tisztán láttam, hogy a mama nagyon izgatott, és hogy Walter úr rendkívül sápadt volt. Kevés idő múlva visszatértünk, és a mama Baltáit szólta magához, s mi többiek utánuk mentünk. Meg kell vallanom, hogy szívem úgy összeszorult! Szerettem volna sírni és mégis vígan beszélgetve mentünk vissza az öregekhez. A nap már lealkonyodott, s hideg őszi szél kezdett fúni. A hazamenetelről szó sem volt, s mindnyájan ott maradtunk, és az este igen jól telt volna el, ha én bensőleg is nyugodt lehettem volna. Walter úr azt mondá, hogy kissé fáj a feje, hozzám valamivel többször beszélt, mint napközben, és hangja tán rezgőbb is volt, de azért én nem valok vele megelégedve. Este táncoltunk is, és az én Baltaim úgy eltáncolt a Tölgyéri bárónőkkel, mintha én a világon se lettem volna. Talán a tante is neheztelni fog, hogy Baltainak oly határozottan feleltem , de én nem tehetek róla, én ki nem állhatom ezeket az urakat. Nincs bennök semmi férfiasság. Tétlenek, tunyák, miveletlenek. Még a társas életben is, hát még egy hosszú élet mindennapiságában minő modoruk lehet ? És ők mindenre csak nemesi rangjukkal állnak elő. — Oh az, akit én szeretni fogok, az mindenekelőtt szívében legyen nemes. Az én szerelmem miveltséget, férfiasságot, munkát és törekvést óhajt. Tehetek-e róla, hogy szeretem a mivelt emberek társaságát, a zenét, a művészetet, az olvasást és mindenekfölött az utazást. És ugyan édes tantervétek-e, ha oly állapotra vágyom, hol kényelem, tisztaság, rend és jó ízlés vesz körül, hogy nemesebb élvezeteknek adhassam át lelkemet ? Jaj, nehéz a várúton állani, és egy leány mindig csak egy leány, és amily könnyű a legszellemdúsabb udvarlónak vagy a legszebb ajkaknak és legszebb szemeknek, ha még oly csábítók is, azt mondani: nem szeretem önt, és oly nehéz a legjelentéktelenebb férfinak is azt mondani: nem leszek nőd soha! Keserű kenyér a válogatás, de én nem tehetek másképen; és habár a szegény mama szörnyű perpatvart csinált, ahogy hazajöttünk, s habár önmagamban is föltámadott egy-egy percre az a gondolat, hogy talán mégse kellett volna ily határozottan szakítani, mégis, ha százan s ha ezeren jönek is azok a Bajtai-féle emberek, én egyiknek sem leszek nője soha, soha! Ma korán reggel kávéztunk, és féltizenkettőre már itthon voltunk. Az úrfiak pedig elszéledtek. Baltai magával vonta az egész társaságot, és mi csak magunk maradtunk. A mama porolt és kevélynek, hóbortosnak nevezett. Szidta a külföldet, mely rajtam csak rontott, aztán meg atyust, a miért nekem nem parancsolja meg, hogy Baltáihoz menjek. És képzelje csak tante, az én Lóri húgom is az én részemre állott — persze csak titokban. Szobámban a nyakamba borult, és sírva, csókolva mondá: „jól teszed, hogy nem megy ahhoz a korhelyhez.“ Atyus nem szólt egy szót sem. Ő embereket hivatott magához, borokra alkuszik, s holnapra várjuk Walter urat. Lehet, hogy atyja is átjön. Oh istenem, mint dobog a szivem, ha csak rájuk is gondolok. Én nem is tudom, miért is kellett megismernem ! Kezeit ezerszer csókolom kedves tante.“ (Vége köv.) A fiatal fö úr. — Társadalmi rajz. — Bős Dickenstöl. (Folytatás.) Azonban több idő mult, mig a büszke hölgyet reá lehetett birni, hogy azon tervben, melyet a fiatal lord elfogására, egyike a legravaszabb törvényszolgáknak kifőzött — tettleges részt vegyen; s csak miután Sweetham az úgynevezett megtérítés megkettőzését írásban biztosította, oszlottak el kételyei. Narciss ez alatt megkettőztette éberségét. Miután egy magán fekvő faluban telepedett le, ahol nem ismerték, s állítólag egésségének helyreálltása végett kivánta a szabad levegőt élvezni, s miután hite szerint, tartózkodását csak ügyvéde tudta, azt gondolta, hogy minden megrohanás ellen biztosítva van. A magányt csakhamar megunta, s vágyott a női társalgás vigasza után. Míg ő ily ábrándos, vágyakodó kedélyben volt, kis tigrise — most egyedüli társalkodója — jelentette, hogy egy utazó kocsi érkezett a faluba, s hogy miss Lucretia Pink a vendéglőbe szállott. Ezen hírt, eleinte valótlannak tekintette a fiatal lord: a szegény megcsalatott nem tudta, hogy a hit Lucretia, néhány nappal elutazása után, ruháit kikutatta, s igy titkát elleste. Hogy Lucretia véletlenül utazott volna a falun át, ezt igen regényesnek tartotta — habár a fővárosi divatélet kedélyéből a regényesség és költészet utolsó szikráját is kioltotta volt. Ezen véleményt azonban táplálta az a körülmény, hogy a szép utasnő a vendéglős nagy örömére, a vendéglőben akart étkezni.