Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)

1869-10-14 / 235. szám

*235-ik sz. Csütörtök, október 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési d­í.j: Félévre...................8 frf. N gyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronfeint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendies évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Különbségek. (Beszély.) Irta: Deák Farkas. (Folytatás.) Fanni levele: „Kedves tante! „Végre magamra vagyok, s megírhatom a teg­napi nap eseményeit. A gyermekek lefeküdtek s a mama olvasni kezdte Mühlbach egyik regényét. Az igaz, hogy már két év óta olvassa, de úgy hiszem, még egy évig el fog tartani. Papa rég alszik, Lóri pedig ablakát felnyitva, az őszi hold­fénybe bámul s egész öntudatlanul valami német dalt próbálgat, melyre tegnap Walter úrnak egy rokona tanítá. Én pedig asztalomhoz ültem, hogy parancsa szerint min­denről tudósítsam a tante-ot. Egy óra után indultunk el, és három után érkeztünk meg. Walterék lakása egy nagy kiterjedésű szőlőskert alján fekszik, emele­tes s nagy, de egyszerű épület, cserépfedélzettel és zöld talpakkal. Elöl széles erkély van s a szőlők felé nagy veranda üveggel boritva. Az udvar, egy kis park, óriási tölgy és hársfákkal. A ház körül sok az üvegházi virág. A kis parkban a fák mögött jobbra­­ van a nagy üvegház, s mellette hat vagy nyolc ven­­­­dégszoba. Ezeken túl a zöldségkert. Balra a fáktól­­ és bokroktól hasonlólag elrejtve a szekérszín és­­ istálló. A park útjai, a virágágyak és virágedények mind oly tiszták, üdék, mintha csak nyár kezdete lenne. Mindenfelé rend és gondoskodás nyomai. Az öreg Walter a kapuig jött elénk, s míg a kocsi a nagy köröndön felhajtott, addig ő a gyalog ösvényen a lép­­­csőzet aljához ért, hol nejével együtt fogadtak. Velük volt az ifjú Walter is, ki a kölcsönös bemutatásokat végezte. Midőn a sor rám került, az öreg Walter mind a két kezem megfogá­s igazán mélyen a sze­­membe tekintett, aztán megindult hangon mondá: „Isten hozta kisasszony!“ E kis epizódon kívül, melyre én úgy hiszem, kissé elpirultam, a fogadás nagyon egyszerű és természetes volt. Néhány perc alatt atyus és az öreg Walter egy­mást teljesen értő jó barátok lettek. Tudja isten, az ily becsületes jellemű és egyszerű emberek, bármily különböző világban növekedjenek és éljenek is, mégis csak egy társaságba valók. A tiszta rokonszenv ha­mar megtalálja tárgyát. A mama egy kissé nagyra tartotta magát és feszeskedett, de nem sokáig tudta vinni. Az öreg­asszony tisztes modora végre is le­­fegyverezte. Az ifjú Walter az urakat a vendégszo­bába vitte, s nekünk egy elegáns kis szalont jelöltek ki. De minő nagy volt meglepetésünk, midőn a szom­széd szalonba Tölgyéri bárónőt találtuk két szép leá­nyával. Ez minden várakozásunkat felülmúlta és a mamát is kibékítette. Néhány perc múlva azonban ebédre csengettek és mi a terembe léptünk. Atyus vezette a bárónét, az öreg Walter mamát, Baltai a házinőt, engem egy magas szál pesti úr, kinek igen szép kezei voltak. Lórit pedig az ifjú Walter, s igy tovább. Az ebéd pompás volt, a szolgálat remek, a készlet aranysze­gélyű szász parcellán, az üveg finom honi gyártmány, az asztalnemű gyönyörű kamuka. Három legény és két ételhordó teljes pontossággal szolgált, az urak tömérdek pezsgőt fogyasztottak s bizony, bizony mindeniken meg is látszott egy kissé­­kön túl fekvő erdőségbe és egy felséges sziklaforrás­hoz, honnan szép kilátás van, egyfelől a bércekre, másfelől a széles alföldre. És itt a forrás körül — higyye el kedves tante, őszintén szólok s mindent el fogok mondani. E naptól én egészen mást vártam. Nem tudom megmondani, mit óhajtottam, de annyi­­ igaz, hogy végre is csalódtam. Talán észrevette a tante is, hogy nekem az ifjú Walter tetszik. Oh tet­szett már első nap, midőn megismerkedtünk vele. Nyílt, őszinte modora, kedves vidámsága, finom mű­­veltsége lassankint mind tetszetősebbé tevék őt előt­tem. És most, midőn az ő házukhoz mentünk, meg­vallom, azt vártam, hogy ő csak velem fog foglalkoz­ni, a többiek őt nem is fogják érdekelni, és mondha­tom, hogy velem egy pillanattal sem töltött több időt, mint akár a Tölgyéri kisasszonyokkal, akár a kis Ló­rival. Nem vonakodom bevallani, hogy ez nekem fáj­dalmat okozott. A­mint a forráshoz felmentünk, én egyedül haladtam legelöl, utánam a társaság. Walter úr a mamát vezette. Akármikor pillantok vissza, láttam őket, a­mint beszélgetve jöttek utánam. Egyszer csak oldalom mellett terem a bortól fölhevült Baltai és karon fog. Kissé fölebb visz a forrás fölött, s azt mondja, hogy valami mondanivalója van. — Ugyan mi lehet ? — kérdem tőle. — Oh Fanni, én magát rég, régóta szeretem, s most nőül akarom venni. E szóra karomat elvontam, s szánakozva néztem e félrészeg együgyű ifjút, ki alig tudta eldadogni e néhány szót, s aztán siralmas képpel nézett rám. — Ugyan hogy jut eszébe, — mondom eléggé gyöngéden, — hisz mi, a­mint tudom, egyidősök va­gyunk. Gyermekkorunk óta jó ismerősök, és magá­nak soha se jutott eszébe effélékről beszélni. — Már meg is kértem kezét a mamától, s ő ide ígérte, — mondá kalapját kezébe véve s gyorsan forgatva. Azt hivem, elszédülök, annyira roszul estek e szavak. — Azt hiszem, képes lesz ön megérteni, a­mit mondok. Tehát tartsa eszében, hogy én magának nője nem lehetek soha, soha, és hogy az én kezemet e földön senki se ígérheti másnak, mint a­kinek én akarom adni. Ezt értse meg jól. — De nem haragszik, úgy-e ? — Egy föltétel alatt nem, ha e tárgyat soha elő nem hozza. — Erre aztán újra föltette kalapját, s mi hallgatva a társasághoz csatlakoztunk. Ekkor azonban tisztán láttam, hogy a mama nagyon izga­tott, és hogy Walter úr rendkívül sápadt volt. Kevés idő múlva visszatértünk, és a mama Baltáit szól­ta magához, s mi többiek utánuk mentünk. Meg kell vallanom, hogy szívem úgy összeszorult! Szerettem volna sírni és mégis vígan beszélgetve mentünk vissza az öregekhez. A nap már lealkonyodott, s hi­deg őszi szél kezdett fúni. A hazamenetelről szó sem volt, s mindnyájan ott maradtunk, és az este igen jól telt volna el, ha én bensőleg is nyugodt lehettem volna. Walter úr azt mondá, hogy kissé fáj a feje, hozzám valamivel többször beszélt, mint napközben, és hangja tán rezgőbb is volt, de azért én nem valok vele megelégedve. Este táncoltunk is, és az én Baltaim úgy eltán­colt a Tölgyéri bárónőkkel, mintha én a világon se lettem volna. Talán a tante is neheztelni fog, hogy Baltainak oly határozottan feleltem , de én nem te­hetek róla, én ki nem állhatom ezeket az urakat. Nincs bennök semmi férfiasság. Tétlenek, tunyák, mi­­veletlenek. Még a társas életben is, hát még egy hosszú élet mindennapiságában minő modoruk lehet ? És ők mindenre csak nemesi rangjukkal állnak elő. — Oh az, a­kit én szeretni fogok, az mindenekelőtt szívében legyen nemes. Az én szerelmem miveltsé­get, férfiasságot, munkát és törekvést óhajt. Tehe­­tek-e róla, hogy szeretem a mivelt emberek társasá­gát, a zenét, a művészetet, az olvasást és mindenek­­fölött az utazást. És ugyan édes tanter­vétek-e, ha oly állapotra vágyom, hol kényelem, tisztaság, rend és jó ízlés vesz körül, hogy nemesebb élvezeteknek adhassam át lelkemet ? Jaj, nehéz a várúton állani, és egy leány mindig csak egy leány, és a­mily könnyű a legszellemdú­­sabb udvarlónak vagy a legszebb ajkaknak és leg­szebb szemeknek, ha még oly csábítók is, azt mon­dani: nem szeretem önt, és oly nehéz a legjelenték­telenebb férfinak is azt mondani: nem leszek nőd soha! Keserű kenyér a válogatás, de én nem tehe­­tek másképen; és habár a szegény mama szörnyű perpatvart csinált, a­hogy haza­jöttünk, s habár ön­­magamban is föltámadott egy-egy percre az a gon­dolat, hogy talán mégse kellett volna ily határozot­tan szakítani, mégis, ha százan s ha ezeren jönek is azok a Bajtai-féle emberek, én egyiknek sem leszek nője soha, soha! Ma korán reggel kávéztunk, és fél­­tizenkettőre már itthon voltunk. Az úrfiak pedig el­­széledtek. Baltai magával vonta az egész társaságot, és mi csak magunk maradtunk. A mama porolt és kevélynek, hóbortosnak nevezett. Szidta a külföldet, mely rajtam csak rontott, aztán meg atyust, a miért nekem nem parancsolja meg, hogy Baltáihoz men­jek. És képzelje csak tante, az én Lóri húgom is az én részemre állott — persze csak titokban. Szobám­ban a nyakamba borult, és sírva, csókolva mondá: „jól teszed, hogy nem megy ahhoz a korhelyhez.“ Atyus nem szólt egy szót sem. Ő embereket hivatott magához, borokra alkuszik, s holnapra várjuk Wal­ter urat. Lehet, hogy atyja is átjön. Oh istenem, mint dobog a szivem, ha csak rájuk is gondolok. Én nem is tudom, miért is kellett megismernem ! Kezeit ezerszer csókolom kedves tante.“ (Vége köv.) A fiatal f­ö ú­r. — Társadalmi rajz. — Bős Dickenstöl. (Folytatás.) Azonban több idő mult, mig a büszke hölgyet reá lehetett birni, hogy azon tervben, melyet a fia­tal lord elfogására, egyike a legravaszabb törvény­szolgáknak kifőzött — tettleges részt vegyen; s csak miután Sweetham az úgynevezett megtérítés meg­kettőzését írásban biztosította, oszlottak el kételyei. Narciss ez alatt megkettőztette éberségét. Mi­után egy magán fekvő faluban telepedett le, a­hol nem ismerték, s állítólag egésségének helyre­­álltása végett kivánta a szabad levegőt élvezni, s mi­után hite szerint, tartózkodását csak ügyvéde tudta, azt gondolta, hogy minden megrohanás ellen bizto­sítva van. A magányt csakhamar megunta, s vágyott a női társalgás vigasza után. Míg ő ily ábrándos, vágyakodó kedélyben volt, kis tigrise — most egyedüli társalkodója — jelentette, hogy egy utazó kocsi érkezett a faluba, s hogy miss Lucretia Pink a vendéglőbe szállott. Ezen hírt, eleinte valótlannak tekintette a fiatal lord: a szegény megcsalatott nem tudta, hogy a hit Lucretia, néhány nappal elutazása után, ruháit kikutatta, s igy titkát elleste. Hogy Lucretia véletlenül utazott volna a falun át, ezt igen regényesnek tartotta — habár a fővárosi divatélet kedélyéből a regényesség és költészet utol­só szikráját is kioltotta volt. Ezen véleményt azonban táplálta az a körülmény, hogy a szép utasnő a ven­déglős nagy örömére, a vendéglőben akart étkezni.

Next