Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)

1870-04-22 / 84. szám

84-dik sz. Péntek, április 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. » Hetedik évfolyam 1870. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor..................... kr. .. .. Bélyegdíj mindenig-IRODALMI NAPIKÖZLONY.tatáskor. . . sok.. gfflgp- Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A lévita köpönyege. (Elbeszélés.) Írta: Győry Vilmos. (Folytatás.) Rostát mondok. Csak akarta olvasni. De a legelső soroknál a betűk összefutottak szemei elött, szive lázasan kezde dobogni, s a menett ereiben megfagyott a vér, s kezei jéggé dermedtek. Sok idő kellett hozzá, míg újra olvasáshoz foghatott. A levél e szavakat tartalmazá : „Bélám, egyetlenem ! Szeretsz-e még ? Vagy már el is felejtetted azt a szegény asszonyt, ki gyötrelmes magányában könyer és sóhajt utánad ? Hónapok óta nem láttalak ! Elég arra, hogy eszemet veszszem, hogy életemet vegyem ! Megsértettelek ? Oh ! Jöjj el, s én térden állva kérek bocsánatot. Megvetettél ? Oh ! Jöjj el, magad mondd meg ezt nékem, hadd haljak meg lábaid előtt. Vagy ha éppenséggel nem akarod többé átlépni azt a küszöböt, mely előttem csak azért kedves, mert így hozzád lehetek közel , ha még szeretsz, csak annyira is, amily csekély egy porszem a nagy világhoz képest: jöjj el legalább azon táncvigalomra, mely környékünkön a legelső lesz. Hadd lássalak ismét, a valóságban, egy pillanatra, kinek képe lélekben szünet nélkül előttem lebeg, hadd simulhassak kebledre még egyszer, utójára, s azután akár egyenesen a sírba. Szánj meg engemet! Kérlek arra, a mi legszentebb, kérlek szerelmem egyedül értted égő szent lángjára : jöjj el oda ! . Szánj meg engemet irgalomból ! Most is, mint mindig — a te Rózád.“ Midőn már elég ereje volt Timotheusnak ezt a levelet végig olvasni , már akkor visszatért azon képessége is, hogy tévedését fölismerje. Tévedés volt a köpönyeggel. A legyezőt kereste a sajátjának hittben, s a levelet találta Lovasi köpönyegében. Ha napokkal ezelőtt kihallgathatta volna nejének párbeszédét az öreg Kata asszonynyal , akkor világosan megérthető, hogy e levelet neje irta, neje küldé a fiatalembernek, kit a küldött éppen úton talált, s ki — ma már talán valami nagy becset nem tulajdonítva többé ez áradozó soroknak — elolvasta után közönyösen zsebébe dugta a levelet. Timotheus, a levéllel kezében, kábultan tántorgott ki a ruhatárból. Nem a táncterem felé, hanem ki a szabad levegőre. Ott a hideg, téli és kissé enyhitő, legalább egy pillanatra, lázas forróságát. Alig lehet szó festésére azon irtózatos lelki gyötrelemnek, mely a szegény, szánalomra méltó lévitát e percben kínozá. Olyan szerelemre, mint az ő szivéé : ilyen, ilyen iszonyú csalódás ! A terem felől a legvidámabb zene hangzott kifelé. Milyen ellentét! Benn annyi szívnek pezsgő jókedve, künn egy nemes kebel szenvedése, a kétségbeesés határán. Mit tegyen, mit kell tennie most ? . . Száz feleletet adott e kérdésre, s egyben sem talált megnyugovást. Épp oly elhatározatlanul, mint ahogy a ruhatárból kijött, épp úgy tántorgott vissza a terembe. Arca oly dúlt vala, hogy akik látták, megdöbbenve néztek rá. Új kétség, új kin égett keblében: hogyan fogja Rózát találni ? Róza táncolt. ... a ballangosi ispán úrral. A fiatal asszony arca egészen föl volt hevülve, gömbölyű karjai ott nyugodtak szorosan az ifjú vállán, hullámzó keble egészen táncosához simult, ki a meg ölelő karjával magához szokta a karcsú derekat, szerelemittas szemekkel tekintett alá a bál legszebb táncosnőjének arcára, így gondolta Timotheus, — és így is találta. Lábai a padozathoz gyökereztek, nézett mezőn, mozdulatlanul, közel állva a megőrüléshez. Nem !. .. ezt a tekintetet, ezt a kint lehetlen tovább elviselni! Oda ment nejéhez. Szerencsére éppen ekkor jön vége a hosszú csárdásnak. Róza még most is alig akart kifejleni táncosa karjaiból. — Róza ! — nyögé a boldogtalan férj. — Úgy érzem, meghalok !.. . Jöjj haza, jöjj haza ! — Az istenért ! — viszontá az asszony meg is rettenve, meg is neheztelve. — Mi bajod ? menj haza szállásunkra. — Róza ! Gyermeked halálhörgésére kérlek, kényszerülek ! — mondá a férj, görcsösen megragadva neje kezét. .. Jöjj haza.........jöjj haza innét ! A jelenet nagy föltűnést okozott, sokan tódultak a fonszóval kiejtett szavak felé. Róza arca lángvörössé lön..............lehetlen volt maradnia. Távoztak. .... Éjfél tájban indult velük a kocsi hazafelé. Hó bobta a mezőséget, melyre kísérteties fényt áraszta a teli hold világa. Hideg, metsző szél sírt végig a puszta táj fölött, zajtalanul lengetve meg a tiszaparti fűzfák leveletlen ágait. Ugyanaz a táj, és mégis mennyivel, de mennyivel más, mint hajdan, évekkel ezelőtt! Ugyanaz az út, melyen amaz őszi estén szegény Timotheus oly boldog érzelmek közt kisérte haza legelőször anyjának szerény hajlékába Rózát ! Ugyanaz a vidék, oh ! de mily különbözők az érzelmek ! Milyen édes csevegés akkor, mily szomorú hallgatás most ! . . . — De mi bajod ? — kérdé Róza kétszer-háromszor is, s inkább türelmetlenül, mint részvevőleg. — Mi fáj ? Mi bánt ? Timotheus nem szólt, csak ránézett nejére hoszszan, azután elfordult és sirt. Könyei gyöngyözve peregtek alá köpönyegére. VI. A köpönyeg tanúsága. Szomorúan nevezetes reggel volt az, legalább a kerekhalmi lévita kis hajlékában, mely ezen éj után következik. Még nem hajnalodott, mikor a hazaérkeztek a szobácskába nyitottak. A dajkát mély álmából az ő kopogásuk ébresztő föl, bár a kis beteg fájdalmas sírása az ablakon át kihangzott már. A cseléd nem várta gazdái megérkeztét, igen kevés gondja volt a szenvedő leánykára. Gyermekének szenvedése egy időre elnémitá az apának fájdalmát. Hidegvette ruháját sietett átmelegiteni, s azonnal karjaira emelte a kis szenvedőt. Ő ringatta el álomra. S csakis akkor, midőn a kis lányka ismét elaludt, s midőn a dajka kiment a szobácskából, csakis akkor fordult nejéhez, s oly fájdalommal, minőre csak a tisztán szerető, csalódott szív képes, intéző hozzá e kérdést : — Boldogtalan asszony! miért tettél szerencsétlenekké mindkettőnket ? — Én ? — villant föl Róza szokott szenvedélyességével. — Én ? Hogy mondhatod ezt ? — Hogy űzhettél olyan játékot az én szerelmemmel, az én bizalmammal ? — folytatá Timotheus, önkénytelenül fájdalmas szemrehányást visszatükröző arccal. — Ha nem szerettél, miért esküdtél hamisan ? Ha mást szerettél, miért jöttél én hozzám ? Miért dúltál föl egy egész mennyországot! — Megőrültél ? ! — kiálta föl Róza egész indulattal. — Micsoda beszéd ez ? Micsoda rágalom ? — Rágalom ? — kérdé Timotheus keserves mosolylyal. —• Oh ! bár úgy volna, Róza ! Ha ez rágalom lenne, ha az lehetne........... Kész volnék egész életemet arra áldozni, hogy bűnömért, melylyel vádoltalak, bocsánatodért rimánkodjam. De jaj nem rágalom ez ; magad tudod legjobban, hogy valóság. Mondd, Róza! — folytatá a levelét elővonva — mondd, ki írta e szavakat ? A levél megpillantása rendkívüli hatást idézett elő Rózánál. De nem a megtérés, nem a bűnbánat, nem a magábaszállás hatását, hanem az elárult titok szégyenével, egy szenvedélyes kebel egész dacosságát. — E levelet ? — rebegő Róza lihegő kábellel. — E levelet ? Igen, ezt én írtam ! írtam ahhoz a férfiúhoz, kit szeretni fogok, amíg élek, kit tőlem el akartak tántorítani, s a kit én ma, a kit én ez éjjel táncközben vissza akartam hódítani magamnak. És én vissza is hódítottam volna, vissza, hogy lábaimhoz boruljon, ha te nem jösz, életem megkeserítője, hogy siránkozó szavaiddal tönkre tedd mindennél drágább diadalomat ! (Vége köv.) A hattyúfészek. (Mrs. Browningtól.) Egyedül üldögél a szőke Lélia Bükkfák alatt. Előtte parttalan medrében a kis ér Vígan szalad. Sárguló lombon át, szomorún, betegen Sóhajt a szél, Ölébe, nyakára, ragyogó hajára Hull a levél. Szalagos kalapját útközben elhagyá, Ki tudja , hol ? Kötébül kibomlott szép göndör hajzata Arcába foly. Parányi lába és kerekded térde a A viztől csepeg, S a mint a hunyó nap ráveti sugarát: Tündöklenek. Egyedül üldögél a szőke Lélia Bükkfák alatt, Egyszer csak fölnevet, s csevegni kezd a kis Bibor-ajak: „Ha majd,mint Maryért, lovag jön érttem is Tejparipán." Megmondom , merre költ nád közt a hattyúpár Nyár derekán. „Megmondom néki majd, s magammal elviszem Szép esteien, Elfödve titokban liliomlevéllel Kis kebelem , Szent Iván éjjelén a hattyú fészkiből Szedett pehely A nádas megrontó, csalfa lidéreitől Megvéd, ha kell. „Megállunk majdan ott a hattyúpár előtt Szerelmesen . Fészkedhez leszsz-e ilyen s igaz mind sírig, Szerelmesem ! És mint a hattyú — de hátha nem jó lovag Tejparipán ? Nos úgy nem mondom el, hol költ a hattyúpár Nyár derekán.“ Csukács József.