Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)

1870-06-11 / 125. szám

125-dik sz. Szombat, junius 11. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Elő­fizetési dij: Félévre 7 ft —■ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Bffig.* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadó hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr F­a­r­sang u­t­á­n. (Beszély.) Irta Deák Farkas. (Folytatás.) VI. Szidónia mintegy óhajtotta, hogy valakivel ta­lálkozzék, oly izgatottságot érzett e jelenet után. Nem volt képes megállani és nyugodtan gondolkoz­va élvezni boldogságát, csak mikor az ajtó előtt Herminnel találkozott, tért kissé magához, s meg­ölelve őt, forró homlokát vállára hajtá. Néhány pil­lanat múlva kényezni kezdett s arcát eltakará. — Mi baja van az én kis mamámnak? — kérdé Hermin. — Szeretsz-e engem ? — kérdő viszont Szi­dónia. — Kimondhatlanul!­­ — Úgy hát örvendj te is, nekem ma jó napom van. Többet nem tudok mondani. Úgy tetszik, mint­ha csak ma derült volna föl életem hajnala, s mint ha a jövendő sokkal fényesebb lenne, mint a múlt. — Pedig megijesztés, mert úgy tetszik, hogy bálvány vagy és kezed, ajkad oly forró volt. Azt hivom, valami bajod van. Menjünk be a szobába, jer. A két leány különböző jellem volt, s bár végte­lenül szerették egymást, Hermin nem mindig értette Szidóniát. Ez este is, bár sokat nevettek és bábóskodtak, Szidónia várta, hogy egyedül maradjon s édes áb­rándjaival társaloghasson. Lelkét annyira elfoglalta az ifjú, hogy való és álom egy­gye szövődött, s reg­gel azt sem tudta, ha aludt-e az éjen át, vagy csak folytatta a gyönyört, melyet tegnap óta érzett. Reggel vidámabb volt, mint valaha, és oly szép, mint azelőtt soha. Tizenegy óra után Herminnel az ajtóban állva néztek a szadai országút felé, melyen Hoffmann, közelgett egy délceg paripán. A ló tajték­zott és folytonosan táncolt. Midőn már kapusokhoz közeledett s a lányok már arcvonásait is kivehették, az ifjú figyelve nézett előre. Vele szemben egy kol­­dus-talyiga ment,­­melybe egy bozontos szamár volt fogva. A tüzes ló ettől megijedve, fölhorkantott, s nem tudva elrohanni, hatalmas ugrásokat tett. Hoff­mann mint gyakorlott lovas, erősen tartotta magát, de látva, hogy lova egyre dühösebb lesz, miután a szamár egyenesen feléje ment, egy ügyes ugrással a földön termett. E pillanatban Hermin azt hívén, hogy az ifjút a ló dobta le, fölsikoltott s halálsápadtan dőlt a resz­kető Szidónia keblére.­­— Végem van! — susogó remegő ajkakkal... — Nagy isten! — kiáltott Szidónia rémülten, — te szereted őt? — Jobban, mint életemet, — mondá Hermin halkan. — Te haragszol ? Oh, én nem is merészel­tem volna soha megmondani, de hát tehetek-e róla ? Ugy­e, már nem fogsz többé szeretni ? Én rosz test­vér vagyok, de titkolnom kellett, mert hisz ő .. . . — Hallgass, hallgass, szegény leány ! Már az udva­rn van , ter a szobába s térj magadhoz, édes, kedves testvérem! Szidónia e szavakkal a szalonba vitte Hermint, s ott magára hagyva, saját szobájába zárkózott. Ke­servesen zokogva dőlt kis pamlagjára. Sokáig nem volt képes magához térni, de végre fájdalma eny­hült s szive halkabban dobogott. — Úgy vant úgy, — gondolá magában, — az én életem el van játszva. Én boldog nem lehetek! Gondolataiból a komorna kopogása kelté föl, ki kérdezte, hogy nem akar-e felöltözni, mert az öreg Blumenthal úr is megérkezett az orgonistával s itt az ebéd ideje? Szidónia fölnyitá ajtaját, bebocsátotta a komor­­nát s kérdé, hogy hol vannak a vendégek ? — Hermin kisasszonynyal a kertbe mentek, — felelte a komorna. — Jöjjön és gondosan fésüljön meg. Előbb azonban nyissa föl a nagy ládát és adja ide rózsa­szín selyem­ruhámat. — A rózsaszint ? — kérdé bámulva a komorna. — Azt, azt! Terítse az ágyra. Ugy­e szép ru­ha ? Az utósó télen csináltatta a szegény mama. Csak egyetlenegyszer volt rajtam. Ezeket a gyé­­mántos tűket illeszsze hajamba. Aztán mondja meg az öreg Mihálynak, hogy a kis fülkéből hozzon föl borokat, s gondoskodjék maga is, hogy pontosan szolgáljon. Lássuk szívesen a vendégeket. Menjen csak, ruhámat egyedül is fölveszem. Menjen, terítsen csinos asztalt, szedjenek egy nagy bokréta virágot. Mikor a vendégek a kertből bejöttek, Szidónia a kis szalonban várta őket. Arca ragyogó volt. Sze­mein látszott ugyan a sírás, de ajkain diadalmas mosoly ült. Öltözéke pompás volt, főként Hermin egyszerű ruhája mellett — Kedves leányom, mily szép vagy! — mondá az öreg Blumenthal. — Két éve már, hogy ily csi­nosnak és szépnek nem láttalak. — Istenem, hisz csak nem mondhatok le az életről egészen, s bácsi tudhatja, hogy én a jó ked­vet, szép ruhát, táncot imádom. Ezek nélkül élni sem tudnék sokáig. Hoffmann alig mert ránézni. Ő ezt a lányt meg sem ismerte. Szidónia pedig könnyelmű mo­­solylyal bátran szeme közé nézett s kérdé, ha sze­ret-e hálózni ? Szóval Szidóniára nem lehetett ráismerni. — Hoffmann, az orgonista s maga Hermin is csak úgy csodálkoztak magukban, mintha valami szokatlan talányt kellene megfejteniük. Egyedül Blumenthal bácsi gyönyörködött kedvence jó kedvén, szeszélyes ötletein, s előtte megifjulni látszott az idő, mert eszébe jutott, mikor e leányok anyjában és annak húgában épp igy gyönyörködött huszonöt-harminc év előtt. Végre azonban a jó kedv elragadt a töb­biekre is. Csak a vén orgonista sóhajtozott s iddo­­gált csöndesen, elmerülve saját gondolataiba. Ebéd után Szidónia a legrohamosabb keringőket és polká­kat zongorázta, s midőn a kertbe mentek, illatos vi­rágokat szedve, csinos bokrétákat kötözött a két öregnek. — Ön oly szomorúnak látszik, — szólt Szidó­nia az orgonistához. — Nézzen minket s legyen jó kedve. — Megvallom, drága kisasszony, hogy én nem vigadni jöttem ide. Beszélni akartam éppen a kisasz­­szonynyal. Valóban nekem nincs okom az örömre, mert a fiam .... — No lám, az a rész Róbert felénk sem néz. Egész télen alig volt itt kétszer. Hát miért kerül minket? Igazán, nem szép tőle. Kérem, mondja meg neki, hogy nem illik minket annyira elfeledni. — De kisasszony, az én fiam nagyon beteg. — Mi baja van? — Azt csak a jó isten tudja. Étvágya nincs, aludni nem tud, az embereket kerüli, sőt még festeni sem akar. Ősz óta talán ecsetet sem vett a kezébe. Mindig csak azt beszéli, hogy ő szerencsétlen, élete haszontalan, szeretne meghalni. Néha egész napokat a mezőn bolyong. Máskor órákig nézi a Duna folgá­­lgását. Ma is sehogy sem akart ide jönni, pedig a tekintetes úr hívta és én is kértem, hogy jöjjön. Egy nagy kérésem volna a kisasszonyhoz, mert más baj is for­dult elő. A múlt év végén néhai nőm közel ro­kona, a fiam nagybátyja, az öreg kanonok, kit ná­lam látott is a kisasszony, meghalt s vagyonát több mint húszezer forintot, fiamra hagyta. És most a fiú utazni készül. Én eleinte örömmel egyeztem bele, de már öt vagy hat határidő is eltelt, az utósó napon mindig elhalasztja az indulást s új határidőt tűz ki. Végre is én félek ettől az utazástól. Azt hiszem, ha elmegy, soha sem fogom őt többé látni. Kérem tehát kisasszony, tegyen valamit fiamért. (Folyt. köv.) A z á 1-v ö r­e­g é n­y. (Francia beszély.) Irta : Méri­. (Folytatás.) A jövevény meghajta magát Anna kisasszony előtt, és a következő szavakat intézte hozzá, me­lyekre az úton két hétig készült: — Áldom ura­ atyja emlékét, azon nemes lel­kű férfiúét, ki vejévé fogadott. De egyszersmind szerencsésnek érzem magamat önnel tudathatni, hogy én, a világ körüli utazásom után is, ha nekem kellett volna határoznom, önt választottam volna nemül. E kicsinált beszédre hosszú hallgatás követke­zett, mint mély megindulás után szokott következni. Miután azonban e szomorú emlékeket s tompa fáj­dalmat elűzték, lassanként a beszéd vigabb fordu­latot nyert, különösen mikor a vacsorát fölhordák. Cardan az által bizonyíta be finom tapintatát a hölgyek előtt, hogy beszélt mindenről, kivéve házas­ságát. Körülményesen elbeszélte utazását, melyet egy nappal azelőtt térképen tanulmányozott, s a mellett nem volt fukar tengeri kifejezésekben sem, melyeket egy tengerész-szótárból böngészett. Végre búskomor hangot von és mondá: — Én ötezer mértföldet utaztam, meglátogat­tam az öt világrészt, láttam minden szépet, és a tapasztalás által, mely egy ily utazás után a fiatal embert hasonlóvá teszi az agghoz, arra a meggyő­ződésre jutottam, hogy a boldogság, ha létezik vala­hol , csak a családi kötelességek teljesítésében található föl, távol a világtól, visszavonult családi körben. Mellan asszony megszok­ta vendége kezét s arca mutatta, mennyire boldognak érezheti magát, midőn vejének ily szép érzelmeit hallhatja. Ügyes átmenettel, Cardan leendő napát egy igen fontos elhatározásáról értesítette. Összezördülésről beszélt, melybe Nantesben létekor keveredett fiatal tisztekkel. Szolgálatból való visszalépését csaknem gúnyolták, mely karddal való elégtételt követelt. — Én nem félek a párbajtól, — mondá; — azt mindenki tudja, de mindig kellemetlen, régi barátokkal verekedni. Én időt akarok nekik hagyni, hogy igazságtalanságukon gondolkozzanak. Ha ka­pitányom egy francia kikötőbe ér, akkor bizonyság­­tétele által ügyem becsülettelj­esebben fog kiegyen­­líttetni, mint kard által. Azért nem akarom magam láttatni Toulonban, a kellemetlenségeket kikerü­lendő, melyek komoly és sajnálatraméltó követke­zéseket vonhatnak maguk után. Ha napomnak ked­ve van, tegyünk utazást az ország belsejében, Olasz­vagy Spanyolországban, egészen tetszése szerint, és ha Franciaországba visszatérünk és viseletem In­diából visszatért baj­társaim előtt egészen tisztába lesz hozva, akkor igaztalan nantesi barátaimnak nem marad egyéb hátra, mint az én bocsánatomat kérni.

Next