Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)
1870-06-11 / 125. szám
125-dik sz. Szombat, junius 11. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre 7 ft —■ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Bffig.* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadó hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr Farsang után. (Beszély.) Irta Deák Farkas. (Folytatás.) VI. Szidónia mintegy óhajtotta, hogy valakivel találkozzék, oly izgatottságot érzett e jelenet után. Nem volt képes megállani és nyugodtan gondolkozva élvezni boldogságát, csak mikor az ajtó előtt Herminnel találkozott, tért kissé magához, s megölelve őt, forró homlokát vállára hajtá. Néhány pillanat múlva kényezni kezdett s arcát eltakará. — Mi baja van az én kis mamámnak? — kérdé Hermin. — Szeretsz-e engem ? — kérdő viszont Szidónia. — Kimondhatlanul! — Úgy hát örvendj te is, nekem ma jó napom van. Többet nem tudok mondani. Úgy tetszik, mintha csak ma derült volna föl életem hajnala, s mint ha a jövendő sokkal fényesebb lenne, mint a múlt. — Pedig megijesztés, mert úgy tetszik, hogy bálvány vagy és kezed, ajkad oly forró volt. Azt hivom, valami bajod van. Menjünk be a szobába, jer. A két leány különböző jellem volt, s bár végtelenül szerették egymást, Hermin nem mindig értette Szidóniát. Ez este is, bár sokat nevettek és bábóskodtak, Szidónia várta, hogy egyedül maradjon s édes ábrándjaival társaloghasson. Lelkét annyira elfoglalta az ifjú, hogy való és álom egygye szövődött, s reggel azt sem tudta, ha aludt-e az éjen át, vagy csak folytatta a gyönyört, melyet tegnap óta érzett. Reggel vidámabb volt, mint valaha, és oly szép, mint azelőtt soha. Tizenegy óra után Herminnel az ajtóban állva néztek a szadai országút felé, melyen Hoffmann, közelgett egy délceg paripán. A ló tajtékzott és folytonosan táncolt. Midőn már kapusokhoz közeledett s a lányok már arcvonásait is kivehették, az ifjú figyelve nézett előre. Vele szemben egy koldus-talyiga ment,melybe egy bozontos szamár volt fogva. A tüzes ló ettől megijedve, fölhorkantott, s nem tudva elrohanni, hatalmas ugrásokat tett. Hoffmann mint gyakorlott lovas, erősen tartotta magát, de látva, hogy lova egyre dühösebb lesz, miután a szamár egyenesen feléje ment, egy ügyes ugrással a földön termett. E pillanatban Hermin azt hívén, hogy az ifjút a ló dobta le, fölsikoltott s halálsápadtan dőlt a reszkető Szidónia keblére.— Végem van! — susogó remegő ajkakkal... — Nagy isten! — kiáltott Szidónia rémülten, — te szereted őt? — Jobban, mint életemet, — mondá Hermin halkan. — Te haragszol ? Oh, én nem is merészeltem volna soha megmondani, de hát tehetek-e róla ? Ugye, már nem fogsz többé szeretni ? Én rosz testvér vagyok, de titkolnom kellett, mert hisz ő .. . . — Hallgass, hallgass, szegény leány ! Már az udvarn van , ter a szobába s térj magadhoz, édes, kedves testvérem! Szidónia e szavakkal a szalonba vitte Hermint, s ott magára hagyva, saját szobájába zárkózott. Keservesen zokogva dőlt kis pamlagjára. Sokáig nem volt képes magához térni, de végre fájdalma enyhült s szive halkabban dobogott. — Úgy vant úgy, — gondolá magában, — az én életem el van játszva. Én boldog nem lehetek! Gondolataiból a komorna kopogása kelté föl, ki kérdezte, hogy nem akar-e felöltözni, mert az öreg Blumenthal úr is megérkezett az orgonistával s itt az ebéd ideje? Szidónia fölnyitá ajtaját, bebocsátotta a komornát s kérdé, hogy hol vannak a vendégek ? — Hermin kisasszonynyal a kertbe mentek, — felelte a komorna. — Jöjjön és gondosan fésüljön meg. Előbb azonban nyissa föl a nagy ládát és adja ide rózsaszín selyemruhámat. — A rózsaszint ? — kérdé bámulva a komorna. — Azt, azt! Terítse az ágyra. Ugye szép ruha ? Az utósó télen csináltatta a szegény mama. Csak egyetlenegyszer volt rajtam. Ezeket a gyémántos tűket illeszsze hajamba. Aztán mondja meg az öreg Mihálynak, hogy a kis fülkéből hozzon föl borokat, s gondoskodjék maga is, hogy pontosan szolgáljon. Lássuk szívesen a vendégeket. Menjen csak, ruhámat egyedül is fölveszem. Menjen, terítsen csinos asztalt, szedjenek egy nagy bokréta virágot. Mikor a vendégek a kertből bejöttek, Szidónia a kis szalonban várta őket. Arca ragyogó volt. Szemein látszott ugyan a sírás, de ajkain diadalmas mosoly ült. Öltözéke pompás volt, főként Hermin egyszerű ruhája mellett — Kedves leányom, mily szép vagy! — mondá az öreg Blumenthal. — Két éve már, hogy ily csinosnak és szépnek nem láttalak. — Istenem, hisz csak nem mondhatok le az életről egészen, s bácsi tudhatja, hogy én a jó kedvet, szép ruhát, táncot imádom. Ezek nélkül élni sem tudnék sokáig. Hoffmann alig mert ránézni. Ő ezt a lányt meg sem ismerte. Szidónia pedig könnyelmű mosolylyal bátran szeme közé nézett s kérdé, ha szeret-e hálózni ? Szóval Szidóniára nem lehetett ráismerni. — Hoffmann, az orgonista s maga Hermin is csak úgy csodálkoztak magukban, mintha valami szokatlan talányt kellene megfejteniük. Egyedül Blumenthal bácsi gyönyörködött kedvence jó kedvén, szeszélyes ötletein, s előtte megifjulni látszott az idő, mert eszébe jutott, mikor e leányok anyjában és annak húgában épp igy gyönyörködött huszonöt-harminc év előtt. Végre azonban a jó kedv elragadt a többiekre is. Csak a vén orgonista sóhajtozott s iddogált csöndesen, elmerülve saját gondolataiba. Ebéd után Szidónia a legrohamosabb keringőket és polkákat zongorázta, s midőn a kertbe mentek, illatos virágokat szedve, csinos bokrétákat kötözött a két öregnek. — Ön oly szomorúnak látszik, — szólt Szidónia az orgonistához. — Nézzen minket s legyen jó kedve. — Megvallom, drága kisasszony, hogy én nem vigadni jöttem ide. Beszélni akartam éppen a kisaszszonynyal. Valóban nekem nincs okom az örömre, mert a fiam .... — No lám, az a rész Róbert felénk sem néz. Egész télen alig volt itt kétszer. Hát miért kerül minket? Igazán, nem szép tőle. Kérem, mondja meg neki, hogy nem illik minket annyira elfeledni. — De kisasszony, az én fiam nagyon beteg. — Mi baja van? — Azt csak a jó isten tudja. Étvágya nincs, aludni nem tud, az embereket kerüli, sőt még festeni sem akar. Ősz óta talán ecsetet sem vett a kezébe. Mindig csak azt beszéli, hogy ő szerencsétlen, élete haszontalan, szeretne meghalni. Néha egész napokat a mezőn bolyong. Máskor órákig nézi a Duna folgálgását. Ma is sehogy sem akart ide jönni, pedig a tekintetes úr hívta és én is kértem, hogy jöjjön. Egy nagy kérésem volna a kisasszonyhoz, mert más baj is fordult elő. A múlt év végén néhai nőm közel rokona, a fiam nagybátyja, az öreg kanonok, kit nálam látott is a kisasszony, meghalt s vagyonát több mint húszezer forintot, fiamra hagyta. És most a fiú utazni készül. Én eleinte örömmel egyeztem bele, de már öt vagy hat határidő is eltelt, az utósó napon mindig elhalasztja az indulást s új határidőt tűz ki. Végre is én félek ettől az utazástól. Azt hiszem, ha elmegy, soha sem fogom őt többé látni. Kérem tehát kisasszony, tegyen valamit fiamért. (Folyt. köv.) A z á 1-v ö reg é ny. (Francia beszély.) Irta : Méri. (Folytatás.) A jövevény meghajta magát Anna kisasszony előtt, és a következő szavakat intézte hozzá, melyekre az úton két hétig készült: — Áldom ura atyja emlékét, azon nemes lelkű férfiúét, ki vejévé fogadott. De egyszersmind szerencsésnek érzem magamat önnel tudathatni, hogy én, a világ körüli utazásom után is, ha nekem kellett volna határoznom, önt választottam volna nemül. E kicsinált beszédre hosszú hallgatás következett, mint mély megindulás után szokott következni. Miután azonban e szomorú emlékeket s tompa fájdalmat elűzték, lassanként a beszéd vigabb fordulatot nyert, különösen mikor a vacsorát fölhordák. Cardan az által bizonyíta be finom tapintatát a hölgyek előtt, hogy beszélt mindenről, kivéve házasságát. Körülményesen elbeszélte utazását, melyet egy nappal azelőtt térképen tanulmányozott, s a mellett nem volt fukar tengeri kifejezésekben sem, melyeket egy tengerész-szótárból böngészett. Végre búskomor hangot von és mondá: — Én ötezer mértföldet utaztam, meglátogattam az öt világrészt, láttam minden szépet, és a tapasztalás által, mely egy ily utazás után a fiatal embert hasonlóvá teszi az agghoz, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a boldogság, ha létezik valahol , csak a családi kötelességek teljesítésében található föl, távol a világtól, visszavonult családi körben. Mellan asszony megszokta vendége kezét s arca mutatta, mennyire boldognak érezheti magát, midőn vejének ily szép érzelmeit hallhatja. Ügyes átmenettel, Cardan leendő napát egy igen fontos elhatározásáról értesítette. Összezördülésről beszélt, melybe Nantesben létekor keveredett fiatal tisztekkel. Szolgálatból való visszalépését csaknem gúnyolták, mely karddal való elégtételt követelt. — Én nem félek a párbajtól, — mondá; — azt mindenki tudja, de mindig kellemetlen, régi barátokkal verekedni. Én időt akarok nekik hagyni, hogy igazságtalanságukon gondolkozzanak. Ha kapitányom egy francia kikötőbe ér, akkor bizonyságtétele által ügyem becsületteljesebben fog kiegyenlíttetni, mint kard által. Azért nem akarom magam láttatni Toulonban, a kellemetlenségeket kikerülendő, melyek komoly és sajnálatraméltó következéseket vonhatnak maguk után. Ha napomnak kedve van, tegyünk utazást az ország belsejében, Olaszvagy Spanyolországban, egészen tetszése szerint, és ha Franciaországba visszatérünk és viseletem Indiából visszatért bajtársaim előtt egészen tisztába lesz hozva, akkor igaztalan nantesi barátaimnak nem marad egyéb hátra, mint az én bocsánatomat kérni.