Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)
1870-07-30 / 165. szám
165-dik sz. Szombat, julius 30. Elöltetési dij: Félévre 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Vsgjelen az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Fest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 ki Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 ki Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkinti csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Zir története. — Arabs beszély. *) — Közli : b. Pongrátz Emil Magas kastélyában mély, nehéz álomból ébredt föl Jemen királya, kinek az egész világ engedelmeskedett, Sind földjétől (India) a frankok és keresztyének országáig. Azonnal egy jóst hivatott, kinek abban a mesterségben, hogy miként lehet a homokból a jövendőt kiolvasni, párja nem találkozott sehol. Ez az álmot akként magyarázta, hogy a király már csak három évig fog élni. Egy Kueb nevű szakáltalan gyerkőc, ki a Nil völgyében Telbaneh-ben lakik, a három év letelte után meg fogja őt ölni. Csak egy esetben fordulhat a király sorsa jóra. Küldjön el 50 lovast Egyptomba, hogy azok az adót fölhajtsák. Ha ezek elevenen kerülnek vissza, úgy a veszély elenyéngett ; ha pedig Kubeib legyőzi őket s elszedi tőlük a sok pénzt, akkor a jóslatnak be kell következni! Az ötven lovas élén Egyptom földére indult a jemeni király vezirje, hogy az adót összegyűjtse, s végre Telbanebbe érkezett, hol a Rebiah-törzs lakik, melynek főnöke Murrah volt, Kuleib nagybátyja. -Oh, nagybátyám, ugyan mi jogon szedik öszsze ezek az idegen férfiak a mi vagyonunkat ? — kérdezé Kuleib nagybátyjától, Murrahtól. Ez pedig felelé : „Tudd meg, fiam, hogy azok a hatalmas jemeni király küldöttei. Atyád tíz álló napig harcolt ellene , de a tizedik napon elesett a harcban s minket leigáztak.“ A király emberei tovalovagoltak a kincsekkel, de Kuleib felölte páncélját, levevé atyja kardját a falról, fölült tüzes ménére és utánuk vágtatott a sivatagba. Negyednapra utolérte és legyőzte mindnyájukat s elszedé minden kincsüket; csak egy rabszolgát hagyott életben s annak megparancsolta, hogy a királynak mindent hírül vigyen és mondja meg neki ezt : „Kubeib megjelent , és atyja vérét meg fogja beszúlni rajtad, oh király.“ Így szólván, kirántotta kardját, fölhasitá a rabszolga fülét s azután futni hagyá. Nagy haderővel jött Jemen királya Egyiptom földére ; lovasainak sokasága ellepte az országot, mint valami sáskaraj, s a föld rengett lovaik patkói alatt. Murrah tanácsot ülő törzsével, hol elhatározták, hogy futásnak erednek és elbujdosnak messze földre, idegen hazába. Kuleib, az oktondi gyermek, aki mind e bajt előidézte, maradjon, ha tetszik, és ha úgy akarja, ám csak rajta, állja meg a sarat egymagára. Kuleib pedig levetette szép ruháit, fejére egy ócska tarbusht nyomott, rongyos kabátot öltött föl, erre pedig még rongyosabb burnust, s egyik kezébe egy pálmalevelekkel telerakott kosarat vett. Akkor aztán felült egy vágottfarkú vén, sánta szamárra s a sátor-utcák között az ellenség táborába baktatott, egészen a király tanyájáig. Itt kezébe kapta hegedűjét (rabab) , megpengető húrjait és csengő, tiszta hangon így énekelt : *) E beszély — vagy inkább mese — egy nagyobb regényből van véve, melynek címe : „Kis’ s’at, ez Zir“ (Zir története). A regény tárgya a régi arabs történelemből van merítve és Egyptomban játszik. Nekem egy külföldi útitársam adta, ki több évig előkelő hivatalt viselt Kairóban, s az arabs nyelvet tökéletesen bírja. Érdemesnek tartom ez eredeti, szokatlan modorban irt beszélyt az olvasó közönséggel megismertetni. P. E. „Oh ! sátor, párodat még soha sem láttam, Te hozzád fogható nincs e nagy világban, Falaid fénylének aranycsillogásban. Ezüstös, gyémántos oszlopod is hány van 1 1 Amott korallokból faragott oszlopok, Ezeken meg a sok ékszer csak úgy ragyog. Oh ! sátor, mily ügyes kezek építenek, 8 beduin lánykezek, hogy fölékitettek ! Oroszlán s hyéna futó zergét űzve A sátor szőnyegén behimezve, fűzve. Puszták oroszlánja lengő lángsörénynyel A kölykeit őrző kegyetlen nősténynyel. Farkas, nyúl és róka mind himezve vannak, Bajos elbeszélni szeret, számát annak. Nagy, hatalmas úr az, ki e sátort lakja, Szegények, árváknak szelíd, gondos atyja. Oh talán meghallja buzgó esdeklésem. Hallja is meg, arra nagyalásan kérem !“ A király, kinek e dal tetszett, parancsot adott, hogy a dalnokot bocsássák be, s mikor a nagyszemü, kerek arcú, derült homlokos gyermeket meglátta, e fölkiáltás lopódzott el ajkairól: „Oh! mily szép lehet a leány, aki e fiúhoz hasonlít!“ Ekkor Kuleib így szólott: „Oh! királyom, ismerek én egy lányt, ki szebb minden leírásnál. Fejecskéje olyan, mint a galambé, homloka úgy ragyog fejkötője alatt, mint a tele hold, szemei mindenkit elbűvölnek, arca úgy fénylik, mint a csillag, s olyan, mint a viruló rózsa a jázminok közt; szája mint egy igazgyöngyökbe foglalt drágakő, fürtöi nyolcvan fonadékban hullámzanak alá nyakára és vállaira, nyaka mint a gazelláé, s tündöklik, mint a gyémánt, keble olyan, mint a fehér márvány, és keble halmai a gránátalmához hasonlítanak. Neve Gélieh, Murrah leánya. Ha pedig azért jöttél e földre, óh! uram és királyom, hogy egy lovagot megfékezz, ki ellened föltámadott, csak szólj : én majd találok útat és módot, hogy őt neked kiszolgáltathassam.“ Ekkor a király nevetni kezdett és mondá: „Furcsa, te szivemet szerelemre gyulasztod, holott én azért jöttem, hogy egy Kuleib nevű lovagot megfogjak és megsemmisítsek.“ — „No hát, — mondá a másik, — én kötelezem magam, hogy őt kezedre kerítem és Gelileh-t, Murrah leányát is hatalmadba játszom, de csak azon föltétel alatt, ha te a Nílus birodalmát s annak lakóit nekem adod, hogy uralkodhassam rajtuk, és ők az én parancsaimnak engedelmeskedjenek. Adj nekem három évet, hogy őket hatalmamba keríthessem, akkor fizetni fogom neked az adót s Kuleibet és Gelileh-t át fogom neked szolgáltatni.“ A király elfogadta ez ajánlatot, beleegyezett a határidőbe s parancsot adott sergének a visszatérésre, így lett Kuleib az arabok törzseinek ura és fejdelme. Mikor aztán az idő elközelgetett, Kuleib készülődni kezdett az útra. Száz kemény s erős ládát csináltatott és minden ládába egy fegyveres férfit ültetett, egészen fölkészülve karddal, buzogánynyal és pajzszsal, és mindeniket körülrakta és befödte aranynyal és drágakövekkel. A szekrényeket erős tevék vitték, Gelileh is útra kelt pompás hordszékben. Minden gyaloghintóban két rabnő ült zeneszerekkel, kezükben. Tevéje mellett ötven leány lépdelt gyalog, ének- és zenehangok között; kétszáz lovas nyitotta meg a menetet s kétszáz dromedár rekesztette be azt, így vonult Kubeib Jemen királyának birodalmába. Hanem ez jövendőmondóitól már jó előre megtudta, hogy a veszély közeledik, hogy Kuleih és Gelileh útban vannak, és hogy a száz szekrényben, melyet magukkal hoznak, fegyveres férfiak rejlenek. Ennélfogva egyik legmeghittebb szolgáját kémszemlére küldötte ki. Ez gyors lóra ült és nekivágtatott a sivatagnak, a karaván elé. Mikor aztán ezzel szembe találkozott, harci bárdjával hatalmas vágást intézett az első ládára, úgy hogy az tüstént fölszakadt. Sime, a ládából csak arany és drágakő hullt ki, és így történt ez a második és harmadiknál is. E közben Gelileh is odaért gyors tevéjén és akadálytalanul ment egészen a király palotájáig. Hanem ezalatt egy vén asszony, ki a palotában nevekedett, s a homokjóslatban igen jártas volt, Kuleib és Gelileh cselét átlátta és ezeknek csak megvesztegetés által sikerült őt részükre nyerni, hogy a királyt biztosítsa, miszerint a ládákat csakugyan drága kincsekkel telve találta és igy veszedelemtől nem lehet tartani. Erre a király seregei legnagyobb részét elbocsátotta és megengedte, hogy a ládákat a palota belsejébe szállítsák. (Folyt. köv.) Rudi n. Turgenyetv Iván beszélye. (Folytatás.) — Ejd, pajtás, ugyan nem szégyenled magadat ? — szólt Lesnew, pipáját a földről fölemelve. Rá se gondolj többé! Vigye el az . . . — Ő megsértett engem, — folytatá Wolinzow, a szobában hevesen járkálva föl s alá. — Igenlő megsértett. Ezt te sem tagadhatod. Első pillanatban nem találtam magamat föl, megzavarta a fejemet De hát ki is számított volna arra ? De én meg akarom neki mutatni, hogy velem nem lehet tréfálni... Én ez átkozott bölcsészt, mint valami fajdkakast akarom ledurrantani. — Mondhatom, nagy nyeremény lenne reád nézve! valóban! Nővéredről nem is szólok. Ismeretes dolog, hogy te a szén vendély rabja vagy . . . Azután, te nem is gondolsz nővéred sorsával! . . De még ha egy más valakire gondolsz is, azt hiszed te, hogy ha a „bölcsész“-t lelövöd, az által jobban áll ügyed ? Wolinzow egy székre vágta le magát. — Akkor elbujdosom bárhová, csak el innen! A bú annyira összeszorítja szívemet, hogy sehol sem találok nyugtát. — Te el akarsz utazni ? .. az már más! Abba én is beleegyezem. És tudod-e, mit indítványozok én neked ? Menjünk együtt a Kaukázusra, vagy Kis- Oroszországba , hol jól élünk a tésztagombócon. Pompás eledel az, pajtás ! •— Nem bánom, de ki marad itt nővéremmel ? — És miért ne utazhatnék velünk Pawlowna Alexandra is ? Istenemre, az dicső lenne! Én magamra vállalom a felőle való gondoskodást. Semmiben sem fog hiányt látni. Ha kívánja, minden este serenade-ot tartok ablaka alatt; a fuvarosokat kölni vízzel illatosítom meg, és az utakat virágokkal díszítem föl. Meglásd pajtás, egészen újra éledünk, átadjuk magunkat teljesen az élvezetnek és úgy elhízunk, hogy a szerelem sem háborgat többé minket! — Te mindig tréfálsz Misa ! — Én teljességgel nem tréfálok. Ez gyönyörű ötlet volt tőled! — Oh! nem, balgaság! — válaszolt Wolinzow; meg akarok vele verekedni! . . . — No már megint!.. Ugyan pajtás, eszeden jársz te már ma ? Az inas belépett és levelet adott át. — Kitől ? — kérdd Lesnew. — Rudintól, Rudin Nikolaics Dimitritől. A Lassunski háznak egyik inasa hozta. — Rudintól ? — ismétlé Wolinzow, — és kihez szól ? — Önhöz. — Úgy . . . add ide.