Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-14 / 227. szám
227-dik sz. Péntek, október 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. óra. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Bocsú. (Béranger.) Azt súgja minden, meghalok. — honom! A te imádott szent neved legyen — Melyet kiejt — a végszó ajkamon. Mint én, szeretett-e más oly hiven ? Olvasni se tudván, rólad énekeltem ; S ha a halál kaszája függ fölöttem, Rólad dalolva végsőt lehelek. Szerelmemért egy könnyet!... Ég veled ! Midőn diadal átkos szekerén Tíz kényűr gázlá csonkult testedet: Homlokszalagjuk’ tépésnek vevém, S önték sebedre balzsamcsöppeket. Bukásod’ isten termékenynyé tette, És áldva gondol a jövő nevedre: Széthull nagy eszméd a világ felett, S egyenlőség arat majd !... Ég veled ! Félig a sírban látom már magam ; Szeretteimnek — hon ! — légy gyámola. Elvárja ezt az a szegény galamb, Ki völgyiben sohsem zsákmányola. Hogy fiaidhoz jusson el imám, — bár Hallom az isten hívó szózatát már, — Még visszatartom a sírbolt-követ, De már karom nem birja, — ég veled! L&rincsi L. Zsigmond. A reménytelenek. (Beszély.) Erdélyi Józseftől. (Vége.) Reszketve léptem a félig nyitott ajtóhoz s Kornélia asztalába fogaztam, hogy össze ne roskadjak. Kornélia álmodozva rebegte: „Szeretlek, a boldogtalanságig szeretlek!“ — Tehát légy enyém! — folytatta László szenvedélyesen. — Légy az én boldogságom! Lásd, holnap meg fogsz esküdni, holnap Eduárd fog jogot tartani hozzád. Ki tudja, nem leszesz-e rab, nem fognak-e tőlem örökre elzárni ? Szeress! szeress! Ezeket rebegte az én jó barátom, és láttam e percben összeomlani a jövőt; éreztem, hogy szívemet a csalódás mint marcangolja szét. Megfordultam, kitántorogtam a folyosóra, azután összebomlott eszmélettel futottam a szabadba, végre szobámba. Itt ráírtam egy fekete szegélyű lapra e szavakat : „Szeretlek, a boldogtalanságig szeretlek!“ Ezután e lapot borítékba tettem; a borítékra ráírtam Kornélia nevét, s a levelet rendeltetése helyére küldtem. Midőn inasom eltávozott, pisztolyokat vettem kezembe, s Lászlóhoz siettem. László a város szélén lakott, s kertjéből a legregényesb fekvésű szöllős völgyek közé lehetett lépni. Kopogtattam. „Szabad!“ hangzott erőteljes érchangja. Beléptem. László aki éppen keresett piperéjét végezte — a legderültebben ragadta meg kezemet, mely hideg volt, mint e percben szivem. — Jó reggelt, édes Eduárd! — hadarta mosolyogva. — Jó reggelt! Nos, hát mint aludtunk? De a patvarban lehet is a mennyország küszöbén aludni. Nos,hát mint vagy öltözetemmel megelégedve? Nézd, mily jól áll ez a frakk, ezek az apró gombok, e szabás, e könnyűség! ? Hanem már fél kilenc, a vőfély kész, mehetünk! László szokott szélességével vette kezébe fényes kalapját, nyakkendője csokrát figyelmesem megigazította, azután intett, hogy mehetünk. Én egy nagy karosszékbe ültem. László rámbámult s csodálkozva kérdezte: — Tehát nem jösz ? — Nem! — feleltem hidegen. — Miért ? — kérdezte László. — Mert önnel van egy kis számadásom ! — válaszoltam ridegen. László összerezzent. — Azonban, — folytattam hidegvérrel, — nem fogok szemrehányásokat tenni; én egyedül csak elégtételért jöttem. — Megfoghatatlan! — susogta László elképedve. — Sőt nagyon is megfogható! — beszéltem tovább. — Egy nemtelen lány és egy nemtelen férfi oly hálót fontak számomra, melyben becsületem lett volna a martalék. De én e hálót fölfedeztem és széttépem. Uram! ön meg fog vívni velem. Előbb azonban még ma megesküszik Kornéliával. Nem a leány boldogsága, hanem becsülete követeli ezt öntől, miután esküvőjére annyian vannak összehíva, s nekem vissza kell lépnem ön miatt! László sápadt lett, mint a fal; össze-vissza hebegett mindenféle hazugságot, s miután átlátta, hogy mindent tudok, bevallá vétkét. — Irántad eddig, igaz, — beszélte zavartan, — gyáván, mondhatni: a legnemtelenebbül viseltem magamat; ezentúl azonban nem lesz ellenem kifogásod. Könnyelműség volt, bocsáss meg! Nősülnöm nem lehet, mert én nem vagyok gazdag, mint te. Inkább lőjjük agyon egymást. Menjünk! E szavai mellett változhatatlanul megmaradt. Kisétáltunk tehát a legközelebbi völgybe, s útközben segédeket híva, két különálló fa alatt megállapodtunk, s pisztolyainkat megtöltöttük. — Először az lő, — kiáltottam én, — ki leghamarább lelő egy röpülő madarat. László helyeslőleg intett fejével. E pillanatban nyilsebességgel szállott felém egy fecske, s midőn tőlem megrettenve, a földszinről fölfelé lebegett, pisztolyom ráemeltem, s a szép kis gyors madár élet nélkül bukott ellenfelem lábaihoz. Még egyszer kérdeztem, hogy megesküszik-e Kornéliával ? s miután a leggúnyosabb tagadó választ nyertem, pisztolyom elpattant, s egy kalandorral kevesebb élt a földön. Két év múlva, a homburgi játékasztalok egyikénél egy roskadt termetű, fonnyadt arcú asszonykával eredtem beszédbe, ki, miután sovány ujjaival, antik sárga selyemkalapja alatt göndörülő hamis fürtéit szemeiből kisimította, meghitt házához. Valami megmagyarázhatlan ösztön súgta, hogy kövessem. Gazdagon bútorozott terembe léptünk. A terem falai tele voltak aggatva a legszebb kalitkákkal, melyekben ezernemű madarak csevegtek, a karosszékeken pedig gyönyörű leányok társalogtak. Midőn beléptünk, egy a szögletben álló fenyőbokor mögötti kakadu ezt kiáltotta: „Válaszsz!“ A karosszékeken ülő hölgyek egyike pedig erre elsikoltotta magát, s mint a villám, rohant ki a teremből. Az öreg asszony rámbámult, s e szavakat susogta : — Nagyon szép fiatal leányka! Szülei igen becsületes emberek voltak, de nagyon gondatlanok. Édes atyja minden fizetését leánya piperéjére költötte. Ő volt a város divatképe. De az öreg hivatalnok meghalt, s a leányka vagyontalanul maradt. Ruhái kopni kezdettek, a hiúság s megszokott kegyelem démonai előállottak, s ime, most e madarakat eteti... Szegény leány nem tehet róla, hogy igen szereti .... a piperét, az ananászt, meg a dologtalanságot. Az a leány Kornélia volt. Még ez órában elhagytam Homburgot, és ez órától fogva Csak akkor feledem kissé a múltakat, midőn bor pezseg poharamban és fejemben. Mert én Kornéliát még most is szeretm. IX. Ilonka fölkelt, megtörölte kényes arcát, azután anyjához ment, ki a vadgesztenyefa árnyában egyik legszebb angol regény utósó jelenetét olvasta. — Vigy vissza Pestre!— rebegte zokogva ; — itt oly fájdalmas a magány, oly éles a levegő. A zaj és a nagyvilági élet ki fognak talán gyógyítani. Hernádiné egyetlen gyermeke kívánságát csakhamar teljesítette. S midőn az erdők zöld lombjai lehulltak , Oláhfalu madarai szomorúan röpködtek a lombtalan fagalyak között, a váci úton egy égszin-bársony koporsóval haladt a gyászkocsi. A koporsóban feküdt: Hernádi Ilonka. Ugyane nap estéjén a „Sieinius“ vendéglő egyik szögletében ismét ott ült az a szótalan fiatal ember, ki mindig iszik, de soha át nem pirul, s egyetlenegy mosoly sem látható rajta. De midőn az Ilonka gyászoló anyját meglátja, szemébe mégis egy nagy könycsepp szökik. A cár feegyence, A. Ducros francia beszélye. I. Kioff Alexis ezredes családja Oroszországban a legrégibb és legelőbbkelőek egyike volt. Fejdelmi kegy a dicsőség és tisztelet magaslatára emelte azt, s nagy befolyást biztosított számára az udvarnál. Ezt előrebocsátva, éppen nem kell csodálkoznunk, ha az ifjú Alexis grófot a hadseregnél gyorsan lépteték elő, s ő huszonhetedik évében ünnepi ajándék gyanánt kapta udvari testőr-ezredesi okmányát. Boldog Alexis gróf! A természet és szerencsének elkényeztetett gyermeke volt e bölcsőjétől kezdve. Sokáig kellett volna még az udvaroncok seregében is párját keresni testi előnyeire nézve: termete inkább nagy volt, mint kicsiny, járása könnyed, kellemes és méltóságteljes. Fekete szeméből kimagyarázhatlan kellem sugárzott, melylyel magának mindenki rokonszenvét biztositá ; azonban ha boszúság vagy harag tüze égett abban, még a legmerészebbek is visszariadtak tekintetétől. Egyébiránt jószívű volt, s el lehet felőle mondani, hogy a megszokott siker nem tette hiúvá, csak kissé könnyelművé a szerelmi ügyekben. Anélkül, hogy szivbódításokban kereste volna dicsőségét, bizonyos büszkeségét fekteté abba, ha Szent-Pétervár delnőinek fényes körében vetélyt és féltékenységet gerjeszthetett. Egyszer csak az jutott eszébe e névaparti dán Jüannak, hogy néhány hóra száműzi magát diadalainak szinpadáról. Szabadságidőt kért a cártól s neki csak ajkát kelle fölnyitnia, hogy e szabadságidőt haladék nélkül megadják. Elutazását mindenki előtt eltitkold, s csak két kozák kíséretében hagyta el Szent-Pétervárat. Távozását azonnal észrevették a székvárosi arisztokrácia szalonjaiban. Eleintén azt hitték, hogy beteg. De midőn megtudták, hogy hirtelen odahagyta palotáját, a véletlenre bízták gyors eltűnése okának megfejtését. De e véletlenre hasztalan számítottak.