Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-14 / 227. szám

227-dik sz. Péntek, október 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. óra. Hirdetési díj: Hatodh­asábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint­ csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Bocs­ú. (Béranger.) Azt súgja minden, meghalok. — honom! A te imádott szent neved legyen — Melyet kiejt — a végszó ajkamon. Mint én, szeretett-e más oly hiven ? Olvasni se tudván, rólad énekeltem ; S ha a halál kaszája függ fölöttem, Rólad dalolva végsőt lehelek. Szerelmemért egy könnyet!... Ég veled ! Midőn diadal átkos szekerén Tíz kényűr gázlá csonkult testedet: Homlokszalagjuk’ tépésnek vevém, S önték sebedre balzsamcsöppeket. Bukásod’ isten termékenynyé tette, És áldva gondol a jövő nevedre: Széthull nagy eszméd a világ felett, S egyenlőség arat majd !... Ég veled ! Félig a sírban látom már magam ; Szeretteimnek — hon ! — légy gyámola. Elvárja ezt az a szegény galamb, Ki völgyiben sohsem zsákmányola. Hogy fiaidhoz jusson el imám, — bár Hallom az isten hívó szózatát már, — Még visszatartom a sírbolt-követ, De már karom nem birja, — ég veled! L&rincsi L. Zsigmond. A reménytelenek. (Beszély.) Erdélyi Józseftől. (V­ége.) Reszketve léptem a félig nyitott ajtóhoz s Kor­nélia asztalába fogaztam, hogy össze ne roskadjak. Kornélia álmodozva rebegte: „Szeretlek, a boldog­talanságig szeretlek!“ — Tehát légy enyém! — folytatta László szen­vedélyesen. — Légy az én boldogságom! Lásd, hol­nap meg fogsz esküdni, holnap Eduárd fog jogot tartani hozzád. Ki tudja, nem leszesz-e rab, nem fog­nak-e tőlem örökre elzárni ? Szeress! szeress! Ezeket rebegte az én jó barátom, és láttam e percben összeomlani a jövőt; éreztem, hogy szíve­met a csalódás mint marcangolja szét. Megfordul­tam, kitántorogtam a folyosóra, azután összebom­­lott eszmélettel futottam a szabadba, végre szobámba. Itt ráírtam egy fekete szegélyű lapra e szavakat : „Szeretlek, a boldogtalanságig szeretlek!“ Ezután e lapot borítékba tettem; a borítékra ráírtam Kor­nélia nevét, s a levelet rendeltetése helyére küldtem. Midőn inasom eltávozott, pisztolyokat vettem ke­zembe, s Lászlóhoz siettem. László a város szélén lakott, s kertjéből a legregényesb fekvésű szöllős völgyek közé lehetett lépni. Kopogtattam. „Sza­bad!“ hangzott erőteljes érchangja. Beléptem. László a­ki éppen keresett piperéjét végezte — a legde­­rültebben ragadta meg kezemet, mely hideg volt, mint e percben szivem. — Jó reggelt, édes Eduárd! — hadarta moso­lyogva. — Jó reggelt! Nos, hát mint aludtunk? De a patvarban lehet is a mennyország küszöbén aludni. Nos,hát mint vagy öltözetemmel megelégedve? Nézd, mily jól áll ez a frakk, ezek az apró gombok, e szabás, e könnyűség! ? Hanem már fél kilenc, a vő­fély kész, mehetünk! László szokott szélességével vette kezébe fé­nyes kalapját, nyakkendője csokrát figyelmesem megigazította, azután intett, hogy mehetünk. Én egy nagy karos­székbe ültem. László rámbámult s cso­dálkozva kérdezte: — Tehát nem jösz ? — Nem! — feleltem hidegen. — Miért ? — kérdezte László. — Mert önnel van egy kis számadásom ! — vála­szoltam ridegen. László összerezzent. — Azonban, — folytattam hidegvérrel, — nem fogok szemrehányásokat tenni; én egyedül csak elégtételért jöttem. — Megfoghatatlan! — susogta László elké­pedve. — Sőt nagyon is megfogható! — beszéltem to­vább. — Egy nemtelen lány és egy nemtelen férfi oly hálót fontak számomra, melyben becsületem lett volna a martalék. De én e hálót föl­fedeztem és­­ széttépem. Uram! ön meg fog vívni velem. Előbb azonban még ma megesküszik Kornéliával. Nem a leány boldogsága, hanem becsülete követeli ezt ön­től, miután esküvőjére annyian vannak összehíva, s nekem vissza kell lépnem ön miatt! László sápadt lett, mint a fal; össze-vissza he­­begett mindenféle hazugságot, s miután átlátta, hogy mindent tudok, bevallá vétkét. — Irántad eddig, igaz, — beszélte zavartan, — gyáván, mondhatni: a legnemtelenebbül viseltem ma­gamat; ezentúl azonban nem lesz ellenem kifogásod. Könnyelműség volt, bocsáss meg! Nősülnöm nem lehet, mert én nem vagyok gazdag, mint te. Inkább lőjjük agyon egymást. Menjünk! E szavai mellett változhatatlanul megmaradt. Kisétáltunk tehát a legközelebbi völgybe, s útközben segédeket híva, két különálló fa alatt megállapod­tunk, s pisztolyainkat megtöltöttük. — Először az lő, — kiáltottam én, — ki leg­­hamarább lelő egy röpülő madarat. László helyeslő­­leg intett fejével. E pillanatban nyilsebességgel szállott felém egy fecske, s midőn tőlem megrettenve, a földszinről föl­felé lebegett, pisztolyom ráemeltem, s a szép kis gyors madár élet nélkül bukott ellenfelem lábaihoz. Még egyszer kérdeztem, hogy megesküszik-e Kornéliával ? s miután a leggúnyosabb tagadó választ nyertem, pisztolyom elpattant, s egy kalandorral kevesebb élt a földön. Két év múlva, a homburgi játékasztalok egyi­kénél egy roskadt termetű, fonnyadt arcú asszony­kával eredtem beszédbe, ki, miután sovány ujjaival, antik sárga selyem­kalapja alatt göndörülő hamis fürtéit szemeiből kisimította, meghitt házához. Vala­mi megmagyarázhatlan ösztön súgta, hogy kö­vessem. Gazdagon bútorozott terembe léptünk. A terem falai tele voltak aggatva a legszebb kalitkák­kal, melyekben ezernemű madarak csevegtek, a karos­székeken pedig gyönyörű leányok társalogtak. Midőn beléptünk, egy a szögletben álló fenyőbokor mögötti kakadu ezt kiáltotta: „Válaszsz!“ A karos­székeken ülő hölgyek egyike pedig erre elsikoltotta magát, s mint a villám, rohant ki a teremből. Az öreg asszony rámbámult, s e szavakat su­sogta : — Nagyon szép fiatal leányka! Szülei igen becsü­letes emberek voltak, de nagyon gondatlanok. Édes atyja minden fizetését leánya piperéjére költötte. Ő volt a város divatképe. De az öreg hivatalnok meg­halt, s a leányka vagyontalanul maradt. Ruhái kopni kezdettek, a hiúság s megszokott kegyelem démonai előállottak, s ime, most e madarakat eteti... Sze­­gény leány nem tehet róla, hogy igen szereti .... a piperét, az ananászt, meg a dologtalanságot. Az a leány Kornélia volt. Még ez órában elhagytam Homburgot, és ez órától fogva Csak akkor feledem kissé a múltakat, midőn bor pezseg poharamban és fejemben. Mert én Kornéliát még most is szere­tm. IX. Ilonka fölkelt, megtörölte kényes arcát, az­után anyjához ment, ki a vad­gesztenyefa árnyában egyik legszebb angol regény utósó jelenetét olvasta. — Vigy vissza Pestre!­­— rebegte zokogva ; — itt oly fájdalmas a magány, oly éles a levegő. A zaj és a nagyvilági élet ki fognak talán gyógyítani. Hernádiné egyetlen gyermeke kívánságát csak­hamar teljesítette. S midőn az erdők zöld lombjai lehulltak , Oláhfalu madarai szomorúan röpködtek a lombtalan fagalyak között, a váci­ úton egy égszin-bársony ko­porsóval haladt a gyászkocsi. A koporsóban feküdt: Hernádi Ilonka. Ugyane nap estéjén a „Sieinius“ vendéglő egyik szögletében ismét ott ült az a szótalan fiatal ember, ki mindig iszik, de soha át nem pirul, s egyetlenegy mosoly sem látható rajta. De midőn az Ilonka gyászoló anyját meglátja, szemébe mégis egy nagy könycsepp szökik. A cár feegyence, A. Ducros francia beszélye. I. Kioff Alexis ezredes családja Oroszországban a legrégibb és legelőbbkelőek egyike volt. Fejdelmi kegy a dicsőség és tisztelet magaslatára emelte azt, s nagy befolyást biztosított számára az udvarnál. Ezt előrebocsátva, éppen nem kell csodálkoz­nunk, ha az ifjú Alexis grófot a hadseregnél gyor­san lépteték elő, s ő huszonhetedik évében ünnepi ajándék gyanánt kapta udvari testőr-ezredesi ok­mányát. Boldog Alexis gróf! A természet és szerencsének elkényeztetett gyer­meke volt e bölcsőjétől kezdve. Sokáig kellett volna még az udvaroncok sere­gében is párját keresni testi előnyeire nézve: terme­te inkább nagy volt, mint kicsiny, járása könnyed, kellemes és méltóságteljes. Fekete szeméből kima­­gyarázhatlan kellem sugárzott, melylyel magának mindenki rokonszenvét biztositá ; azonban ha bo­­szúság vagy harag tüze égett abban, még a legme­részebbek is visszariadtak tekintetétől. Egyébiránt jószívű volt, s el lehet felőle mon­dani, hogy a megszokott siker nem tette hiúvá, csak kissé könnyelművé a szerelmi ügyekben. A­nélkül, hogy szivbódításokban kereste volna dicsőségét, bizonyos büszkeségét fekteté abba, ha Szent-Pétervár delnőinek fényes körében vetélyt és féltékenységet gerjeszthetett. Egyszer csak az jutott eszébe e névaparti dán Jüannak, hogy néhány hóra száműzi magát diada­lainak szinpadáról. Szabadságidőt kért a cártól s neki csak ajkát kelle fölnyitnia, hogy e szabadságidőt haladék nél­kül megadják. Elutazását mindenki előtt eltitkold, s csak két kozák kíséretében hagyta el Szent-Pétervárat. Távozását azonnal észrevették a székvárosi arisztokrácia szalonjaiban. Eleintén azt hitték, hogy beteg. De midőn meg­tudták, hogy hirtelen odahagyta palotáját, a vélet­lenre bízták gyors eltűnése okának megfejtését. De e véletlenre hasztalan számítottak.

Next