Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)

1871-04-22 / 92. szám

92-dik sz. Szombat, ápril 22 Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 fi­l­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olva­sók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Mikoós. (Folytatás). Ez egynek örökre, változatlanul, s ha Vilmost kérdenék, a nélkül, hogy ez egy által viszontsze­rettetnék. ... Nem, Aranka ily ábrádos őrültséget vagy ily magasztos kegyeletet nem sejthető, miután Vil­mos Lujza iránti szerelméről vele soha sem beszélt. Ez egyetlen bűne határtalan kegyeletéből eredt. Minden egyéb a világrendszer helyes célszerű­ségének itt a földöni merő hiánya vagy koronkinti fölbomlásának eredménye volt, mely egy fiatal szív­ben oly gerjelmeket éleszt, minőket a másik már nem viszonozhata. . .. Aranka Vilmosért eped. Nemesebb örömnél a bú, nevetésnél a sírás, azért nyilatkozik többnyire egy sóhajban vagy köny­­cseppben a szerelem, és soha sem tréfa és vidor haho­ta közt. A fiatal hölgy megtanult már ábrándozni, és ti­tokban, egy fakadó könynyel vánkosani, róla álmo­dozni s vele foglalkozni-Csak Vilmos nem sejti még, csak ő nyugszik meg e vigasztaló, nyájas női barátságban, csak ő éri be azzal, ha szomszédját két-három napban egyszer látja, ha testvéri szeretettel hogylétéről tudakozód­va, értesül, hogy jól aludt és semmi baja. Csak ő nem kér sóvár vágygyal semmit, csak ő nyugszik meg benne kedélyesen, ha együttlétük alatt az óra hatvan perc sebes rohama közben lejár. Ah! mert vonzó és magasztos a fájdalom köl­tészete ! Ott csüng lelkén búharmatcsöpp gyanánt, ott fenekük szivében, mint a drágagyöngy csiga-kagylón, keserű, sós nedvben. Nem háritná el, nem érintené kegyeletien kéz­zel. A szenvedés szent ereklyéje, s abból meri­ti köl­tészete magasztos ihletét! Mialatt isten sóhaja a fiatal leányka keblében építi föl dicső alkotmányait, Vilmos azalatt földi művének készíte el tervezetét, rakta le alapjait. A kéthavi pihenés nem volt sikertelen, önálló művének kerete, vázlata elkészülvén, négy hét alatt sajtó alá került. A valódi költő tehetségeit nem forgácsolja el, ösztöne hajtja úgyszólván, hogy egészet, maradan­dót teremtsen. S ez egész, e maradandó után nem jogosult-e ismét pihenése ? Oh ! dicső bére a fáradtságnak s munkának, tán egyetlen, midőn teljes önérzettel mondhatjuk: „Pi­henjünk, pihennünk szabad!“ Vilmos gyakran látogatta az írói kört. Pestre érkeztekor nyár volt, s immár a sanyarú tél is lejárt s a tavaszi évszak első hírnökei mutat­koznak : nyirkos köddel küzködő napfény, hóolva­dás, olykor változó szelek, midőn minden oly szo­­moritó. A lombokról leolvadt már a csillámló hóvi­rág s még nem fakadt helyében zöld levél, s a fák sötét szinü, nyirkos tövei mogorván emelkednek még a fasorokban, éktelen gyászrudak gyanánt. Ilyen nyirkos,ködös tavaszi napon kopogtató be a postaszolga Vilmos szobájába. Egy levelet hozott. Nővére irta: „Szeretett Vilmosom! Bocsáss meg a nő sejtel­mes, megeshetik, indokolatlan, sajátszerü kívánságá­nak, ki fölkér, hogy sorai vétele után nyomban in­dulj útnak s jöjj haza! . . . Jöjj haza testvéred kö­nyörgésére vagy tennen sejtelmed s előérzeteid pa­rancsára. „Oh! jöjj haza!... „Mi történik ? Mi történt ? fogod tán kérdeni fia­tal kebled fájdalmas tűnődésében, melyet már annyi csapás sújtott: „Ne ijedjél meg! „Nyugtasd meg lázas szivedet, de aggalmatlan­­ság nyugalmában még se ringasd ! „Készítsed el férfi-kebledet a fájdalomra, az edzi a lelket, hisz szenvedtél már, légy erős! „Mindazonáltal esküszöm, semmi sem történt még, semmi döntő, semmi olyas, mi a reményt merőben kizárná. . . . „Ah! hasztalan kerülöm azt az egy szót, s ügyetlen habozásom szegény szivedet marcangolja: „Luiza beteg ... sorvad. . .. „Ah! jöjj haza!“ „S hogy határzatodnak még sietőbb szárnya­kat adjak, tudd meg, hogy ő maga látni óhajt.“ Felényi rész­eir elég lett volna Vilmost le­sújtani. E levél tartalma, ama zaklatottság, melylyel Amália sorait kezdé, ama gyöngéd női habozás, a kt­z, mely maga is remeg, midőn bátorságra int, az erőtlenség önmaga fölött uralkodni, midőn mást meg­nyugtatni törekszik, ama változó rohama a kedély­­hullámzatnak, mi lerontja egyik kezével, mit a má­sikkal remény- s vigasztadót nyújta, — szóval a le­vél összes tartalma Sphynx talánya volt, azon kü­lönbséggel, hogy halált hozó nem csak arra, ki meg nem fejté, hanem arra is, ki félig fejtette meg. — Ah­­­ama folytonos gyöngélkedés, melyről néhány hóval ezelőtt nővérem irt, — rebegő aggo­dalmasan, — e gyöngélkedés tán már akkor komoly baj csirája volt, egy hosszú láncolat a sorvadásig! — Ő már haldoklik! — sikolta föl görcsösen. — Haldoklása közt látni óhajt . .. látni engem ! — tévé hozzá illetődéssel. De e minden más körülmények közt örömet ger­jesztő gondolat akként hatott reá, mintha jégeső- és fergeteg-zúzta, letiport növényre néhány csöppnyi jótékony eső pereg. Andor ekkor lépett szobájába. Szeme kérdőleg akadt fönn Vilmos sápadt, dúlt vonásain. — Megyek,indulok azonnal! — mondá barátjá­nak. — Segíts pogyászomat elkészitni! — Hová sietsz ? — Haza, családom körébe, betegem van! — té­ve hozzá kényes szemmel. Barátja — önkényt érthetőleg — nem kiséri é meg vidor hangulatra gerjeszteni. Mire a könnyű, kis podgy­ász el vala rakva, Andor szemébe szintén egy kony­­olult. S most engedd meg, — szólt nyájasan Vilmos­hoz, — hadd értesítsem a kis Arankát is elutazásod felől, s kérjem meg nevedben őt s anyját, hogy ki­sérjenek el... kisérhessünk el mindhárman a pá­lyaudvarig. — Megyünk, hogy ne mennénk ? — válaszolt a szomszéd­asszony Andor meghívására. Csak Aranka nem szólt semmit, e hir hallatára szive dobbanása is fönakadt. Néhány perc múlva két bérkocsi robogtatta az utazót s barátjait a pályaudvar felé. Itt kiszállva, a váróterembe léptek. Míg Vilmos jegyet váltott, An­dor Arankával beszélgetett, de a fiatal leány társalgás­ közben gyak­ran elfordult, hogy szemeibe toluló könyeit letörülje. Anyja maga azért olvasta tán a jövő-menő vo­natok árlajstromát oly fáradhatlan kitartással, hogy leánya könyeinek tanúja ne legyen. Midőn Vilmos — a jegy­gyei kezében— vissza­jött s Arankához lépe, ez halálnál sápadtabb volt. Most csöngettek. — Isten veled, önökkel, isten kegyeddel, Aran­ka! —• mondá, kezet nyújtva a leánykának. — Mikor fog ön visszatérni ? — kérdé ez ké­nyes szemmel, s csaknem törött hangon. — Isten tudja! . . . — Vilmos! —kiálta föl Andor, barátját még egyszer átölelve. — Vilmos! — súga fülébe szilárd meggyőződés hangján, — ez a nő szeret fiatal szive egész vonzalmából. . . . (Folyt, köv.) Egy kis címért! (Beszély), Gróf Teleld Gézától (Vége). Clemence, a szegény leány, örömmel fogadta a bárót, ezzel mulatva akarta megbeszélni magát Spitzbergeren, kitől Wébernek — nem is a leánynak — reggel levele érkezett, azzal a tudósítással, hogy az ügyek helyes elintézése hosszabb utat kíván, s így még egy hétig marad ki. A levél végén ott volt ugyan a kézcsók Clemence számára s a remélt boldog viszontlátás; de hisz azt a rövid két sort, midőn az üzleti ügyekről két egész levélpapirost irt tele, csak kötelességszerű szavaknak lehetett venni! Ennyit oly ember is, ki alig ismerős, bizonyosan említett volna, ha az atyának i­. Clemence összehasonlításokat kezdett tenni jegyese­n a báró közt. Annak képzelt mellőzése nagy vétek volt emennek túlelőzékenysége és udva­riassága mellett. A nevelőnő szelleme újra megjelent. A báró mindennapos lett a bankár házánál. Az atya nem akart neki szólni, bizva leányában, s várta Spitzberger megérkezését, mi minden kellemetlenség nélkül fog véget szakítani az ifjú látogatásainak és reményeinek. Spitzberger újra irt megérkezése előtt két nap­pal Wébernek, s újra csak ama múltkor itt két sor volt a levél végén Clemence számára. Szóról-szóra,­­ mint az elsőben, mintha csak onnan másolta volna le. A báró, ki aznap előzékenyebb, kedélyesebb volt, mint valaha, hosszas ideig időzött Wéberéknél. Az atya nem volt honn, az öreg nénike, ki ilyenkor Clemence mellett maradt, kissé távozott a szobából, s így ketten maradtak. — Az első perc óta, midőn megláttam, — szólt érzéssel a báró, — vártam a pillanatot, melyben egyedül, tanúk nélkül szólhatunk. A fogadtatás, mely­ben részesített, reményt adott nekem, s e remény bátorságot, hogy szóljak. Hallgasson meg, s azután tegye valóvá legszebb álmaimat, adj­on életet lelkem­nek, vagy ölje azt meg! Nem tudok többé hallgatni, be kell vallanom érzelmemet, ha mindjárt haragját vonná is maga után, mitől különben nem szeretnék sújtva lenni. Clemence, én szeretem kegyedet, sze­rettem s szeretem az első pillanattól fogva, midőn megláttam, midőn szép szemét bámulni kezdettem, midőn hangja elbűvölt. Ez időtől nem ismerek önma­gamra. Én, ki eddig a világ zajában oly örömmel vettem részt,most csak az ön körében,vagy ha ez nem lehet, magányomban, önre gondolva, élek! Ne ta­szítson el magától, ne ölje meg első és utósó szerel­memet. Tegyen boldoggá! Ugy­e azzá tesz ?! — De hiszen én már jegyben vagyok! — da­dogta Clemence. — S mit szólna a világ ? — A világ ? De hát a világ mutatja-e az utat, melyen haladnunk kell ? Ha az emberek a világ sza­

Next