Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-04 / 102. szám
102-dik az. Csütörtök, május 4. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. s.. 1. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 60 kr., félévre 7 frt. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. (Folytatás). De hát szerencsésebb-e a journalista saját osztályával szemben, hol tán több objektivitásra számíthatna?, s nem bomlásnak indul-e többnyire ama szép viszony, melynek író és író közt léteznie kellene ? Mi a publicistái tevékenység ? soha meg nem szűnő harc, örökös polémia. Az eszmék harca tán ? vajha mindig az volna! ... De nem látjuk-e olykor az elvek ingerült védelme közt előtörtetni a roszszándékú gyanúsítást, s nem látjuk-e csaknem személyeskedéssé fajulni a nézetkülönbséget? Dorong vagy tőr: hát minden szabad ? Nem, hanem ti szabadalmat vesztek rá! Vizsgáljuk elvégre a journalista saját lelkületét: tán önérzete s lelkiismerete megnyugtatásaiból némi vigaszt csak meríthet ? Vegyük például a legnagyobb tehetséget s a legszilárdabb jellemet! Bíráló tehetsége ezt mondja, tapasztalata erre tanította, de vájjon tévedhetlenül bírált, s tapasztalatait nem hazudtolja-e meg a következés ? Következetesen amazt kellene, hogy mondja: de vájjon nem bűn-e ilyen körülmények közt következetesnek lennie?, s nem szégyen-e következetesnek nem maradnia ? S ha megóvná is genialitása minden szírtől, kivonhatja-e magát a pártfegyelem alól ?, s nem kénytelen bizonyos esetekben olykor meggyőződése ellenére engedni, vagy legjobb meggyőződése ellenére nem táguzni ? Szánandó mindkét esetben, mert meggyőződésével alkudozott, mert megszűnt igaz lenni, nem hitvány zsoldért ugyan, de megszűnt az lenni. Politikai türelmetlenség a nagy közönség részéről, örökös harc és viszály kortársaival, s meghasonlás önnönmagával. Vilmos néhány heti journalistai működése alatt körülbelül ezeket tapasztalta. Mit szóljunk tehetségeiről ? A lángelme ritkán egyoldalú, s Téri rövid idő alatt tekintélyes hírre vergődött a journalistai téren is. A journalista rövid idő múlva ama megtiszteltetésben részesült, hogy a magyar sajtó atalán, sőt német lapok is cikkeivel foglalkozván, a félvilággal civódható. Mert — mint már mondom — ez a journalista hivatása, e harcokban tünteti ki képességét, e fanyar, lázas tusák hatványozzák erejét. Hadd éreztesse elméje élét, hadd villogjon az eszme percegő tolla alatt, hadd pattogjon az élő szikrája, hadd lobogjon élénken fölpislogó genialitása fáklyája, s emészsze magát parázzsá! Az előfizető közönség egyebet nem kíván. Ah! nem a költészet, nem a szelíd múzsa órái voltak e lázas percek, midőn nyugtalanul jöttekmentek a szedők és sietve ragadták ki kezeiből cikkeit, ama fanyar polémiákat, melyeknek megirásaközben atere oly ingerülten lüktetett. A római polgár, ha a fórumból hazament,larai és penatai oltalma alatt enyhet és nyugalmat talált; de a journalistának nincs oly házi istene, ki zaklatott kedélyét oltalma alá vegye: ma itt, hogy holnap ismét írjon és soha meg ne pihenjen. Lássuk azonban, minő enyhületet nyújta a journalistának fáradalmai közepett a szerelem ! Jelenleg éppen a fiatal özvegynél van. Soha nyájasabb tekintettel, ragyogóbb mosolylyal nem üdvözölte. — Ah! nem képzeli, mily boldog vagyok ! — mondá a grófné. — Egész nap önnel foglalkozom, s midőn dacára ennek, soha ki nem apadó vágygyal körülnézek s keresem, ha nem találok-e valakit, ki nekem önről beszéljen, belepillantok a napi közlönyökbe s ott látom nyomtatott betűkben önnek nevét, látom, hogy az összes irodalom önnel foglalkozik s neve dicsőségét hirdeti! — Ah! — mondá az író, — nem irigylendő kitüntetés. Örökös harc és küzdelem. — S mi küzdelem és harc, ha diadalra vezet ?! S ha az ellenfél — otromba védpajzsával kezében — önkénytelenül tisztelni kénytelen fegyvere élét,ha sisakja lehull, lándzsája széttörik s csaknem védtelenül áll ön előtt ? Ilyen kéjes elégültséget csak rendkívül becsszomjas, hiú nő érezhet, de ehhez hasonló diadalokat szintén csak író és journalista nyújthat kedvesének. Jeleztük e párbeszédet, s inkább csak azért jeleztük, hogy ismételten ama bámulatos, soha meg nem oldott rejtélyre utaljunk, mit női ösztönnek neveznek. Ha a grófné a lélektan búvárlatait s az analizáló elme minden észletét önmaga megismerésére fordítja vala, ha lelke legmélyebb mélyéig hat s jelleme jellegét átértve, léte lényegéhez mérten szabja elő a sorsnak kívánalmait, bizonynyal megfelelőbben nem okoskodhatott volna, mint a midőn kedvesének egészen véletlenül s ösztönszerűleg a journalistai pályát ajánlá. Csaknem öntudatlanúl, mindenesetre előre való számítás nélkül ejtette ki e szót, s mily találón! Mert az időszaki sajtó — mint a színészet — a jelenhez van kötve, s diadalai gyorsak, kézzelfoghatók. Ritkán látunk ugyan egy-egy érdembecsülő kiöncöt, ki eme vagy ama hirlap minden számát évről-évre meggyűjtve, maga vagy a múzeum számára konzerválná, de láttunk már egy eszmét villanyszárnyakon kunyhóktól palotákig hatni, s láttuk a cikkírót két negyedóra múlva cikke fogalmazása után megéljeneztetni. Ilyen diadalokra számított ösztönszerűleg a grófné is, elégtételül női hiúságának. XX. Az ősz utósó sárga leveleit a tél hó virágaival cserélte föl. Tél közepén vagyunk, az 1860-dik év végén, s ama végzetszerű esztendő küszöbe előtt. Az állam hajója az absolutizmus árboca alatt nyugalmas révbe még nem vergődhete. A láthatárt kétségbeejtő sötétség borította. Habok bukkantak föl, s a habokat ismét elmosta egy új áradat, mely tartós azonban nem vola. A negyvennyolcadik évet beleszámítva, tizenegy év alatt öt alkotmány hirdettetett már ki, s ugyanannyi semmisitteték meg vagy vált tarthatlanná. Végre-valahára — sötét éjek után — egy reménysugár tűnt föl, ingatag, kétes, mindazonáltal elég arra, hogy némelyeket a végkétségbeeséstől megmentsen, másokat meg jobbra fejlődő jövő reményével kecsegtessen. E kétes, senkit ki nem elégítő, de a jobbra fordulásnak legalább lehetőségét megengedő fejlemény az októberi diploma volt. Mint tudjuk, az elmék, mintegy halottaikból föltámadva, most nyilatkozni kezdtek. Elismerést vagy kárhoztatást hirdettek, de eszmesúrlódás létjele volt. A politikai kérdéseket vitatták a társaskörökben, s a hatvanadiki tél végén Téri is gyakran ven részt ily vitákban a grófné szalonjaiban, ha ebéd után kávénál vagy havanna-szivarfüstnél egy-egy nagy úrnak éppen kedve ereszkedek politizálni. A fiatal nő mohó kedvteléssel hallgatta e vitákat, melyekben mindig Téri alapossága s érvei döntöttek. Néhány hónap múlva, amiről egy alkalommal éppen a grófné szalonjában is szó volt, az érdekes és fontos hír valósult: Ferenc József Ő Felsége bejtelő tizennegyedikén országgyűlésre meghívó királyi levele megjelent. Fontosabb esemény valóban nem foglalkoztathatta már az elméket. Térinek publicista létére — önkényt érthetőleg — föladata: a megnyitandó országgyűlés előtt, amennyire csak lehet, tisztázni a nézeteket, a helyzetnek sajátságát földerítni, s iránytadólag hatni a közvéleményre. Tette is ezt férfias szilárdsággal, meggyőződését követve. Elvei és nézetei viszhangra találtak jelesen a főváros egyik választókerületében, s barátai egy szép reggel azon megtisztelő újdonsággal lepték meg, miszerint képviselőjelölt gyanánt őt óhajtanák fölléptetni. — Köszönöm e rendkívüli megtiszteltetést, — mondá, — de oly váratlan s oly meglepő, hogy gondolkozási időt kérek. Látogatói — kik legbizalmasb barátjai voltak — távoztak, azon megjegyzéssel azonban, hogy holnap reggel megjelennek. Ez esemény után a journalista elhagyván szobáját, kedveséhez sietett. E pár szóban komoly lélektani jelenség, a társadalomra, valamint emberi nemre mélyen beható fogalom rejlik, méltó a lélekbúvár, a bölcsész, valamint az államférfi figyelmére egyaránt, mert e példa tárgya egy roppant horderejű tény: az asszonyi nem közvetett befolyása a férfira! Közvetett befolyása az élet minden körülménye közt, s ki merem mondani: a bölcsőtől a sírig, fölületesen bírálva tán gyönge, tehetetlen, de foganataiban soha meg nem szűnő s eredményeiben bámulatos, mint azon eszmék, melyek századokon keresztül adtak lendítést az emberi nemnek. Barbár századoktól a lovagkorig, s a lovagkortól a civilizációig fönn és lenn, kunyhóban és palotákban, mindenütt e közvetett befolyás jelenségeire bukkanunk. Vilmos kedveséhez siet. Nem azért, hogy tőle tanácsot kérjen, oh!, kétségkívül nem ! Ha kedvese nem volna, anyjához vagy nővéréhez menne, s anyjának vagy nővérének jutott volna ama végzetszerű szerep. — Barátaim képviselőjelöltnek tűztek ki! — mondá a journalista a grófnőnek. — Ah! üdvözlöm önt! — kiált föl a fiatal nő. A bájos özvegy nem mondta kedvesének : ne fogadja el, azt sem mondta: fogadja el a követjelöltséget, mert polgári kötelessége e nehéz időkben hazájának szolgálni, mert ildomos azért elfoglalni, tehetségeinek s érveinek egész súlyával oda hatni,hogy a kormány kísérleteivel szakítva,történelmi jogainkat tiszteletben tartsa, hogy a nemzet erejét túl nem becsülve, méltóságteljesen ugyan, de mérséklettel nyilatkozzék, s utópiák által el ne engedje magát ragadtatni. A fiatal nő mindezeket nem mondhatta, s midőn Vilmost barátai másnap fölkeresték, ezeket most mégis azon határozott nyilatkozattal fogadja: — Ha képviselőnek megválasztatnék, ez állást készséggel elvállalná, s egyetlen törekvése volna, hogy választói benne fektetett bizalmának megfeleljen. (Folyt. köv.)