Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-16 / 112. szám
112-dik Síp. Kedd, május 16. felladó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám, Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: JMlévre . . . 7 ft — kr. Hegyedésre . 3 ft 60 kr. Megjelen az ünnep utáni »sípokat kivéve minden«s. koronkint képekkel.FŐVÁROSI lapok: IRODALMI NAPI KÖZLÖNT. Szerkesztői iroda: Zöldfantea 39. az. L. ev. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A család elitéltje.. (Beszély.) Sz. Madarassy Klotildtól. (Folytatás). — Mindez valóban kissé sajátságos! — jegyzé meg az idős hölgy. — Ah!, de nézze csak kegyed, — folytatá, újabb bámulattal szemlélve a térdeléséből fölegyenesedő menyasszony junői alakját, — mily megbecsülhetlen értékű gyémántokat visel a bárónő fején és egész öltözékén! Ez valódi tündéri fény, mesés pompa! — A vőlegény nászajándéka! —suttog a fájdalmas gúnynyal a nevelőnő. —• Ez tehát nagyon gazdag ? — Azt mondják, több millióval bír! — Lehetséges volna-e, hogy Melánia bárónőt e gazdagság vakította volna el ? — mondá kétkedő hangon az öreg nő. A másik szomorúan hajta le fejét, s nem felelt. — Én nem hittem volna őt ily fényvágyónak! — jegyzé meg újra az idősb hölgy. — Ő büszkesége mellett is oly szelid és egyszerűnek látszott lenni, mint kevesen a rangjához tartozó hölgyek közül; s én mindig nagyon örvendtem, ha kegyedet meglátogatva, a Zentaváry-palotában őt olykor láthatom, s velem, mint nevelőnőjének öreg barátnőjével, nyájasan beszélgetett. Claire kisasszony egy könyvt törült le arcáról. — Elképzelheti kegyed, — mondá aztán benső megilletődéstől remegő hangon, — mennyire fájhat nekem a gondolat, hozzá többé nem közelíthetnem, őt többé nem láthatnám! — Miért nem ment el vele kegyed társalgónő gyanánt ? — Mert a bárói családdal kötött régi szerződésem nem engedi a házat előbb elhagynom, míg ifjabbik növendékem, a kis Georgine bárónőnek nevelését is be nem végeztem. Viktor, a kis báró, már kikerült kezeim alól; ennek további oktatását egy férfinevelő vette át. Egyébiránt azon esetben is, — folytatá Claire kisasszony,— ha én hajlandó lettem volna a szerződést fölbontani, hogy Melániát követhessem, ő nem bátorított föl erre engem egyetlen szó vagy célzat által sem. Ő mindjárt akkor, midőn a Goldsteinnal kötendő házasságot kijelentette, megrendelt magának egy angol társalgónőt. Régibb cselédei közül sem tartott meg senkit, még ha szobaleányát sem, kit eddig nagyon látszott kedvelni, mind újakat, idegeneket fogadott. Szóval, úgy tesz, mintha szakítani akarna egész múltjával, s mintha új helyzetében egészen új világot akarna maga körül teremteni. — Különös ! —• hallata az idősb hölgy, barátnője szavait érdekkel hallgatva. — De ime, a szertartásnak vége, s a nászsereg megindult. Ah! mily büszkén, mily hidegen néz ki a menyasszony, s arca a gyémántok tüze mellett is mily halovány! — suttogá, társnője füléhez hajolva, kinek remegő ajkai nem bírtak a nagy fölindulás miatt egyetlen szót kiejteni. Fájdalmas tekintettel kisérte az arának királynői magatartással lépdelő büszke alakját, kinek gyönyörű, mély fekete szeme szilárdan volt előre szegezve, mintegy eltökélten: semmit nem látni, senkit észre nem venni maga körül. A nászcsoport ünnepélyes lassúsággal haladt végig a templomon, s kilépett a reá várakozó kocsikhoz. A két hölgy is odahagyta székét, s lassan az ajtóhoz közeledik. — Nézze csak, Claire kisasszony, ama két fiatal urat! — súga az idősb hölgy a másiknak, elhaladva az utósó oszlop mellett s egy oldalfülkére tekintve szemeivel. — Nem Inkeházy Andor az egyik, ki ott áll a gyóntatószék mögött ? — Valóban ő az, és barátja, gróf Tavy Kálmán ! — felelte a nevelőnő, a mondott oldalra irányozva tekintetét. — Mily halványan és meghatottan néz ki! — Tán érdekelve van az itt történtek által ? — kérdé halkan az idősb hölgy. Claire kisasszony gondolatokba mélyedve lépdelt előre, s nem látszott e kérdést hallani. — Mi kár, — mormogá aztán inkább maga elé, mint a másikhoz intézve szavait, — mi kár, hogy Melánia elmellőzte e derék ifjút! — Én hallottam hirét, mielőtt falura mentem volna, — mondá az öreg nő, hogy — Inkeházy Andor udvarolt Melánia bárónőnek, sőt leendő egybekelésükről is kezdtek már beszélni az emberek. — E hir nem is volt egészen alaptalan, — mondá a nevelőnő, — mert Inkeházy határozottan kitüntette minden alkalommal Melánia iránti figyelmét és érdekeltségét, s az utóbbi elég szívesen látszott azt fogadni. Polixéna grófnőnek pedig éppen kedvence volt ezen fiatal ember, s egy közlékeny, bizalmas percében elárulta előttem, hogy unokahúga számára derekabb férjet nem tudna találni Inkeházynál. —■ Csodálom, hogy a büszke grófnő beérte volna unokahúga számára egy nem mágnás férjjel is! — Ez onnét van, tudja kegyed, mert az utósó évek alatt nagyon megapadt az egykor oly tekintélyes Zentaváry-féle családvagyon, melyet — mi tagadás benne ? — Lindenau bárónak, Melánia atyjának költséges szenvedélyei, a sport és a játék, nem kevéssé segítettek elő; s így Melánia, eltekintve rangjától és szépségétől, alig számíthatott valami nagyon fényes parthiera. De különben is Inkeházyval minden körülmények között megelégedhetett volna, mert ez nem csak hogy egyike a legjelesebb s minden tekintetben legkitűnőbb ifjaknak, hanem egyszersmind gazdag és régi család ivadéka. Ezenkívül édes atyja és valamennyi nagyatyja excellenciás úr, anyja pedig született grófnő volt, s így valódi főúri vérből származik, a mi pedig a főkérdés Polixéna grófnő előtt. — Ah! ez már más! — hallata az idősb hölgy. —• De ha így állottak a dolgok, mi változtathatta meg Melánia bárónő érzelmeit, hogy Inkeházy helyett Goldsteint választá férjéül? — Ez oly rejtély, mely a Sphinx kérdéseihez hasonlít, s melyet eddig még senki sem tudott megfejteni. A báró halála után Inkeházy, ki nagyon munkás, tevékeny falusi gazda s terjedelmes birtokain sok hasznos újításokat hoz be, melyeket a külföldön tanúlt, több ideig távol volt a fővárostól, s ez alatt Melánia Goldstein arájává lett. A nászkocsik ezalatt elrobogtak, s a két barátnő az utcára ért. — Ne váljunk el még egymástól! — szólt szívélyes hangon az idősb hölgy. — Az idő szerfölött kellemes, tegyünk egy sétát a múzeum-parkban s csevegjünk még egy kissé. Claire kisasszony, kinek izgult kedélye némi enyhülést talált a bizalmas beszélgetésekben, készséggel fogadta el az indítványt. A két hölgy csakhamar elért a kijelölt helyre, s lassú léptekkel járkált föl s alá a tavasz első fakadó zöldjével környezeti sétautakon. — Régen nem voltam e helyen! — jegyzi meg az öreg nő, maga körül tekintve a kertben. — Ha jól emlékezem, akkor jártam itt utójára, midőn a boldogult Lindenau báró temetését néztem. Ennek pedig már több, mint fél éve. — Igen, két hónapja annak, hogy a báró oly hirtelen meghalt! — hallata a nevelőnő. — Az igaz, gyors halála mindenkit meglepett. O oly viruló egésségü s még fiatal kinézésű ember volt. Szélhüdés érez őt, nemde ? — Igen! — felelt Claire kisasszony. — Ő gyakran szenvedi agyvértolalásban, s orvosa e miatt többször figyelmeztette, hogy óvakodjék minden nagyobb fölhevüléstől, mert ez egyszer veszélyessé lehet ránézve. S igy történt, hogy ő egy alkalommal Bécsből érkezvén haza, — hol valamely szerencsés spekuláció által a börzén tetemes pénznyereményhez jutott, — nagyon izgatott állapotban látszék lenni (amint ezt később komornyikjától megtudtuk, mert én a gyermekkel és Polixéna grófnővel ez időben falun voltam), amit két nappal később, egy kellemetlen találkozása valakivel a házon kívül, tetőpontra fokozott. Majdnem magánkívül tért haza — beszélte a komornyik — s járt föl s alá szobáiban, aztán erős szédüléssel hanyatlott egy székre. Komornyikra rögtön a háziorvos után küldött, de szerencsétlenségre ez falura ment, s csak néhány óra múlva volt onnét visszaérkezendő. A báró, ki ezalatt kissé magához jött, nem engedett más orvost hivatni, hanem minden erejét összeszedve. Íróasztalához ült, s gyakori félbeszakítással ugyan, de gyorsan írni kezdett. Később fölkelt asztala mellől s ingatag léptekkel járta be távollevő gyermekeinek szobáit, mintha legalább azon helyektől akart volna elbúcsúzni, hol azok tartózkodni szoktak. Legtovább időzött Melánia szobájában, hol az íróasztal fölött függő nagy olajfestvény előtt, mely nejét, a bárónőt, házasságuk első éveiben mint viruló kinézésű, bájos és boldog fiatal nőt ábrázolja; oly rendkívüli fölindulás vett rajta erőt, hogy ott eszméletlenül összerogyott . . . szélhűdés érte. Én — Melánia és a kis Georgine bárónőkkel — ugyanazon este érkeztem meg faluról (Polixéna grófnő a kis Viktorral másnap volt bennünket követendő), midőn a szerencsétlenség történt, s a palotába érve, a bárót orvosoktól környezve, reménytelen állapotban találtuk. (Folyt. köv.) Az arany álom. (Török rege). Nocier Károlytól. I. A kardouon. A kardouon, mint tudjuk, a gyíkok legszebbike, legügyesebbike és legudvariasabbika. Öltönye aranyos, mint a királyoké, de ő félénk, szerény és egyedül él, csöndes visszavonultságban, ezért tudósnak tartják. Nem tett még roszat senkinek, és kedven is mindenki előtt. A fiatal leányok büszkék, ha fényes szemeivel rájuk néz, rubintos nyakát feléjük fordítva valami öreg fal hasadéka közül, midőn a nap fényében ezer meg ezer pompás színben ragyog ékes öltönye. Azt szokták egymásnak mondani: „Nem rád, hanem én rám nézett ám, engem talált szépnek, énbelém szeretett.“ De a kardomnak más a gondja. Illatos gyökereket keres, és aztán társait megvendégeli délben valami jó verőfényes helyen,hol nagyon vígan vannak. Egy nap a puszta homokjában roppant kincset talált a kardonon,mely csupa nagy aranypénzekből és négyszögletesre csiszolt gyönyörű drágakövek és gyémántokból állott. Egy arra menekülő király hányta el, hogy könnyebben futhasson. — Boldog isten! — mondá a kardonon, — ha nem csalódom, akkor itt pompás élelmet takaríthatok el a télre. Ezek legalább is valami kitűnő édes gyümölcs szeletei lesznek ; soha sem láttam ennél szebbet. S a kardonon e szavakkal a kincshez közeledett, de nem egyenesen, mert ez nem szokása, hanem okos kerülőkben , majd fölemelt fejjel, figyelő fülek-