Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-16 / 111. szám

111-dik SZ. Csütörtök, máj­uS 16. Kiad­ó-hi­vatal: Pest, barátok*tere 3. n­m. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 3 ft 2­ kr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petit­sor ....................9 kv. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kv. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Száguld dón Bueso ... (Régi spanyol románc.*) Száguld dón Bueso Gyors paripán, szerte A móroknak földjén Kedvesét keresve. A leányt fürödni Gyors patakban látja. „Honnét jösz e tájra Izraelnek leánya ?“ „ Szállj le paripádról, És szemed meglátja, Nem vagyok én mór, sem Izraelnek lánya. Vagyok én keresztény, A móroknak foglya, A móroknak foglya Tíz esztendő óta.“ „Ha keresztény lány vagy, Akkor kiragadlak Mórok fogságából; Ha már vagy , itt hagylak !“ S a szép leányt nyomban Emeli lovára, S gyors rohanva száguld, Szél sem ér nyomába. Hallgat a lány, eljár Óra után óra. „Mért oly néma ajkad, Lelkem, szép senóra ?“ Hegyen, völgyön s erdőn Csakhamar túljárnak, De szava csak nem kél A siró leánynak. Zöld mezőre érnek, Föltekint a lányka, S könyve szárad, ébred Ajka mosolygása. „Óh vidám mezőség, Szép szülőföldem te, Hol anyám, királyném Vásznát teregette; Jó apám, királyom, Téreiden szerte, Futó vadak sergét Ebekkel kergette. Testvérem, Bucso, Férfikort itt ért el, Játszva hősi karddal, S röpke szerelmével.“ „Mondsza , hogyan hinak, Ki szült a világra ?“ „Nevem Rosalinda, Vagyok király lánya.“ „Mutass magadon felt, Nékem bizonyságot.“ „Fehér keblemen szép Piros rózsa támadt.“ „Mutasd, hadd ismerjek — S ölelő kart­­ára — Benned testvéremre, Szép Rosalindára.“ Átölelik egymást Hosszú ölelésben, S lobogó ruhájuk Egyre messzebb lebben. Áll az ősi vár még, Vár a jó királyné Szép Rosalindára. Vár a jó királyné, Hiába várása, Nem is hiszi­ többé Leány­át hogy lássa : A kapu föltárni, Dobban a ló lába, Terjed az örömhír, S az öröm a házba. Harci játékokkal Ünnepet ér ünnep, S a szép lány kezéért Királyfiak küzdnek. *) E románc kapcsolatban áll a „Cid-románcok“-ról móló , mai számunkban olvasható érdekes tárcával. Sszerk. Meg is nyeri egyik, A legvitézebbik, Viszi országába, S ülteti trónjára. * Száguld dán Bucso Mórok földjén újra, Kedvesét keresni, S nem ér véget útja. Bekaics Gusztáv: Klári néni. (Elbeszélés.) Sebestyén Gyulától. (Folytatás). VII. A ki eddig is csak ama remény fejében köve­tett elbeszélésemben, hogy valahára csak akad olyan helyre, a mely idegeit fölizgassa s kíváncsiságának rendkívüli falatokat fog juttatni, az forduljon még jó eleve vissza, mert minél tovább lesz utitársam, a végnél annál nagyobb leend csalódása. A­mit én megírok, nem más, mint egy szegény sokat sokat szenvedett asszony története. Az ő élete nem bővel­kedik ugyan hajmeresztő epizódokban, de annál gazdagabb tanulságokban. Egy élet tragédiája foly le előttünk, de ez a tragédia ritkán csap túl a szív partjain, a­melyek között foganzott és elhalt. És mivel inkább csak jellemet festek, mint történeteket írok, a­kik követni óhajtanak, nem neheztelnek meg érette, ha apróbb részletekkel vagyok kénytelen figyelmeket igénybe venni. Mozaikot rakok, a­mely­nek alkatrészeit dirib darab kavicsok teszik. Ez a dolog természetéből foly. De meg igen csalódik az, a­ki azt hiszi, hogy rendkívüli dolgoknak forrá­sai is rendkívüliek. Ellenkezőleg, sokszor a legcse­kélyebb dolgok, a legjelentéktelenebbnek látszó vé­letlen, vagy igénytelen esélyek hosszú sorozata ha­tározzák az élet sorsát, a­mely csak akkor tűnik föl előttünk, megható színben, ha egy pillantással az egészet belátjuk. Hogy mennyiben mondtam igazat a fentebbiek­ben, legyen rá példa Klári néni története. Klári néni rendesen elszokott hozzánk járni, majd minden nap vendégünk volt s igy annyira megszoktam, hogy apró furcsaságai, eszelősségei nemsokára már anyira sem izgatták kíváncsiságo­mat, mint a doktornéét. Megszoktam benne azt látni a mit ők ; egy szegény, szerencsétlen házi barátnét, a ki szivvel-lélekkel a doktorék családján csüggött s a kit lehetetlen volt szivesen nem látni, bármely ór­ában tette légyen is látogatásait Hetek teltek el és semmi új dolog nem adta elő magát- Klári néni egyik napon változatlanul olyan volt, mint a mási­kon Ha hivatalos látogatást tett, rendesen legszebb ruháit öltötte magára. Fölcicomázta magát apró csecsebecsével, s ilyenkor mindenki iránt bizonyos leereszkedéssel viseltetett. Még a gyermekek iránt sem volt olyan mint egyébkor. Előttem mindig úgy tűnt fel ilyen alkalommal, mintha a szegény Klári néni egészen a múltban élne, a mely fényesebb, ké­nyelmesebb is lehetett, mint jelene; de a­melynek glóriájából nem maradt meg egyéb a rettenetes pézsma­illatnál, a­mely által ugyancsak meg is kü­lönböztette magát a többi embertől. A gyerme­­kek jobban szerették őt anyjuknál, de Klári néni aztán nem is hagyta ám jutalmazatlanul szeretetüket. Szegény, mindig kedveskedett nekik valamivel. Ru­hájukat megfoltozta (mer­t a doktorné nem szere­tett varrni), harisnyákat kötögetett számukra s ha egyebet nem tehetett, otthon gyüszüvel szakgatott tésztanemüeket készített számukra s azokat hordo­gatta el nekik szinehagyott zsebkendőjében. És, ha ez sem volt még elég, mesélt nekik szép tündér ki­rályfiakról és királykisasszonyokról, óriásokról, tör­pékről, nagyszabású jó emberekről és csúnya vas­orrú bábákról. Különös kedve telt pedig abban, hogyha már a gyermekek szinte elszenderedni lát­szottak a tündér mesék bűvös légkörében — egyszer csak rá kezdte az „egyszer volt egy hóbortos-bolon­dos leány“ meséjét. A gyermekek persze hogy ilyen­kor dúltak-fúltak, sírtak és makrancoskodtak, de ez legkevésbbé sem gátolta Klári nénit, hogy a legjobb szü hahotára ne fakadjon. Idő folytán velem is sokkal bizalmasabban kez­dett érintkezni. Ha valamire szüksége volt, nem átallott hozzám fordulni és én mindenkor kész örömmel teljesítettem kérését, ha módomban állt az. Fenbéjázásából is engedett valamit, sőt dohányom kiszitált porát is elfogadta tőlem, a­melyet aztán ő a legfinomabb „velencei“ tobákképpen szippantga­­tott el. Könyveket adtam neki olvasni és nem kevés gyönyörűségemre szolgáltak megjegyzései, a­melyek oly eredetiek, oly találók, de legtöbbször egész a nevetségességig túlzottak voltak. Egyszer megpen­dítettem előtte a nők egyenjogúsításának eszméjét is. Kis polémiánk alatt, alig tudom, megindulásom volt-e nagyobb, vagy az a viszketegség, a mely ne­vetésre ösztönzött ? Ugyanis Klári néni ez eszmé­nek túlságos barátja volt s nem elégedett meg saját neme jogainak kivívásával, hanem a másik félt egy­szersmind kisebbíteni is igyekezett. Sokszor annyira elhagyta magát ragadtatni, hogy annak bebizonyí­tásához fogott, miszerint a világ sorsát eddig is a nők igazgatták, persze csak közvetve (s ebben volt is valami !) hanem ezentúl közvetlenül kell azt csele­kedniük! „Elég, elég, Klári néni!“ —mondtam, mi­dőn már ennyire jutottunk — „mára rekeszszük be a vitát.“ Az igaz! — felelt ő,— mégis csak a nő a gyen­gébb fél. Istenem, ha az a szerelem nem volna! A férfiak nem tudnak szeretni s épp ezért övék a világ uralma! A mi osztályrészünk a szerelem s ez hatal­masabb nálunk. A mi szerepünk az engedelmesség: szolgáknak vagyunk teremtve!“ — Azután hosszan hallgatott. Véleményének eme gyors megváltoztatása, sőt épp az ellenkezőbe csapása eleinte föltűnt szemeim­ben és megfoghatlannak tartottam azt; de később átláttam, hogy ez mindannyiszor előfordult, vala­hányszor valami figyelmeztetés által öntudatlan esz­meláncolatából kivettetve, magába pillantott s múlt­jában az általa védett eszmével ellenkező példára akadt. Egyszóval minél jobban megismertem Klári nénit, annál nagyobb részvéttel viseltettem iránta. Gyakran kimentem Klári nénivel a „cifra kert“-be s itt mindig vidáman csevegtünk első ta­lálkozásunkról. Az utcai jelenetek, a­melyeket sé­táink alkalmával ismételve előidéztünk, pajkos gyer­mekek csúfolódásai, a felnőttek gúnyos mosolyai nem sértettek, csak az evett még mindig zokon, ha a doktor úrtól kellett rászóló nyilatkozatokat halla­nom Klári néniről. Sokszor dorgált, sokszor hányta szememre, hogy nem szégyenlem-e fiatal ember lé­temre magamat, egy ilyen „kiállhatlan“ vén asszony­nyal összeadni ? Már mint fiai nevelőjétől is megvár­ná, hogy jobb példát adjak a kicsinyeknek, a­kik amúgy is „fülig“ beléje bolondultak. Rontja, ké­nyezteti a gyermekeket, engedelmetlenségre szok­tatja őket, mert mindig arra oktatja, hogy miképp játszszák ki a szülei parancsokat. Aztán anyjukról, meg ő róla is olyan dolgokat beszél nekik, a­miket bizony nem való gyermekeknek hallani. Mindegyik­nek a maga bolond feje után neveket osztogat, s rá­juk disputálja, hogy a­mit én adtam nekik, az nem igazi nevük, hogy ők annak a vén banyának a gyér.

Next