Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)

1873-05-04 / 103. szám

szüleiek egész csendben tétettek s Carleon kivánsá­­­­gára, Ágnessel még csak nem is tudatták. Szép, forró nyári nap volt, mint a minő nyár végével és ősz elején gyakran előfordul. A szarvas­­marha lomhán heverészett, s aludt a mezőkön és a keskeny folyó lassan folydogált a nyomasztó déli hőség sárgás párája alatt. A kukoricaföldek piros­­vassárga csöveikkel teljes pompájukban virítottak s a száraz levelek alig mozdultak meg a csendes, szellő­itlen levegőben. A menyasszony angyalian szép volt egyszerű csipkés mousselin ruhájában és fűrtei a napsugárban aranyszinben játsztak. — Szép egy pár! — mondogatták az olneyiek, kik r. templom boltozata alá csoportosultak. Minden örülni látszott. Sőt még a vőlegény is levet­­kette komor, tartózkodó lényét és nagy kék szemei­ben büszke diadal sugárzott. Csak a szertartás végével vetett egy körülmény borút az ünnepély örömeire. Midőn Dudley az oltártól elfordult, hogy menyasz­­szon­yát a sekrestyébe vezesse, egy fehér márvány-­­ lap ötlött szemébe, egy márványlap oly ujan a falba illesztve, hogy még a kőragaszveder és vakolókanál is ott álltak az egyik közeli templomszéken. „Carleon Martin emlékére. Meghalt 1849. szeptember 24-én, 26 éves korában. Ez emléktáblát állittató szomorodott öcscse Carleon Dudley.“ A kőfaragónál e tábla már épp egy éve meg volt rendelve, de ez lomha, hanyag ember lévén, csak előtte való este készité el. Midőn a lakodalmas menet a lelkészlakba visz­­szatért, kocsi állt a ház előtt. — Talán Agnes jött haza? — mondá a lelkész. Ha Dudley arca még halványabb lehetett, mint a templomban az emléktábla megpillantásakor, úgy­­ most azzá vált. — Jenny — szólt Carleon a kis kezet megra­­­­gadva, mely izmos karján nyugodott. — Jenny, Mar­low Ágnes őrült.— Ne feledd ezt, bármit mondjon is.­­ — Mit értesz ezzel, Dudley ? • — Jóságos isten, mit tudhatom én, mi jár fejé­ben ? Azt hiszed nem vettem észre, mily előítélettel, gyűlölettel viseltetett irányomban. Halványan, lesoványodva, porosan, a gyors uta­zásban összegyűrt ruhában, zilált hajjal, keskeny, beteges arccal lépett Marlow Ágnes a napfényben úszó küszöbön a márkapár elé. Sem atyjára, sem Dudleyre nem tekintett, csak a menyasszony karját ragadta meg s kiálta: — Mégis, mégis későn jöttem volna? —Te­hát csakugyan Carleon Dudley hitvese vagy ? — úgy van, Jenny hitvesem! — viszonzá he­vesen Dudley, sötéten összeráncolt homlokkal szegez­ve szemeit a beszélőre. ...................—I ' ' ""' IHMMWBE—WMWMWBWMB——WHB—WI — Igen, az vagyok, — suga halkan a megré­mült lány. — Oh, hogy későn kell­ jönnöm. Miért nem tudhattam meg előbb ? — De jöjj Jenny, kövess szobámba. — Jenny, te enyim vagy, és én megtiltom, hogy távozzál! — kiáltott Dudley.­ — Megtiltja? — kérdé Agnes éles,rémes kaca­gással, s most először emelte nagy villogó szemét a fia­tal farmerre. — Tehát itt mondjam-e meg neki, itt a lépcső alján a cselédség, a kapu előtt az ácsorgó nép­ség, atyám és ön előtt ? Itt mondjam-e el neki, Car­­leon Dudley, azt, mit akarok ? Carleon elfordult e lángoló tekintetű, sápadt alaktól, míg ez atyját félrevonva, néhány szót vál­tott vele. — Jöjj, Jenny, jöjj! És nem is vezeti, hanem vonszolá magával a szegény leányt, föl a lépcsőkön szobájába, bezárta az ajtót és kimerülten rogyott le az ágy melletti székek egyikére. Az ablakok nyitva voltak , a házat környező jázmin és egyéb bokrok­ban vidám madárkák csicseregtek és a nap reszkető sugarait a lányok halvány arcára hinté. Jenny zokogva borúit térdre s átkarolá a lelkész leányát. — Ágnes, Ágnes, légy irgalmas irántam! Gon­dold meg, ez menyegzőnapom ! — Nem szabad könyörületesnek lennem, Jenny, mit sem gondolhatok meg! — Mondom neked, hogy szivem nem elég tágas, hogy más érzelmet is be­fogadjon, mint a gyűlöletet, a gyűlöletet Carleon Dud­ley iránt! — Ágnes ! Agnes! — És ha szétzúznám is szivedet, mint az enyim szétzúzatott, és megmérgezném életedet, mint az enyim meg lett mérgezve, s ha oly kedves volna is előtted, mint a mily kedves, drága volt előttem bátyja, mégis, mégis beszélnem kellene! — Tudod-e, hogy ki az a férfiú, a kinek szerelmet és hűséget es­küdtél ?! — Agnes! — Carleon Jenny ! — Óh jaj nekem, hogy té­ged e néven kell szólítanom, — midőn ma reggel atyám levelét olvastam, melyben tudatja férjhezme­­neteledet, azt hittem, meg kell őrülnöm. Oh ! azért ne ijedj meg zilált, vad tekintetemtől s izgatott lé­nyemtől. Hallgass meg, boldogtalan teremtés! Nem szólhatok olyasról, mit bizonysággal tudok, csak oly dologról, mely szent meggyőződésem, s mit még ak­kor is kimondanék, ha halva lábaimhoz omolnál. — Mert még ez is jobb volna, mint hogy ez ember kü­szöbét átlépjed! — Oh, Ágnes! Menyegzőm napján, menyeg­zőm napján! — És kezeit eldőleg tartó ég felé „misera plebs“ a távlati parkba; a „népfogatok“ — bérkocsik és tramway, — tiz- meg tizezreket szállítottak, s a harminc éles Ring keskenynek mu­tatkozott a végetlen kocsitömeget befogadni, mely roppant láncolatban húzódott a világkiállítási tér kapuihoz. Zárt kocsi, meleg, téli ruha, felöltő, nagy tél kabát volt a jelszó. A Práter főfasorában természe­tesen roppant népség állt, a tizenegy óra tájban le­szakadó eső és zugó szél dacára oly erősen, szilárdan rendületlenül, mint a fal. Lesték a nagy csodákat ! Különösen nagy volt a tolongás a bemeneti kapui­k táján, kivált a déli díszkapu körül, melyen át a „leg­magabb uraságok“ léptek a kiállítási térre. Ott ké magas árbocról nagy császári lobogók lengnek, kö­röskörül pedig mindamaz országok zászlói, melyek 2 világkiállitáson képviselvék. Mily kedves, meglepő benyomást tett volna itt a belépőre — ha jó idő van — a tárlati palotáig elterjedő gyönyörű kert, szél pázsit-alakzataival, virágaival, medencéivel és szökő kázaival, de igy mindenki fázva, dideregve, eser­nyőjét kiterjesztve, vagy plaid-jébe burkolva sietett nem igen nézve meg még a jobbról emelkedő, pom­pás császári pavillont sem. Minden törekvés cél­pontja a rotunda mentő teteje volt. Fél tizenkettőkor érkeztek meg az első udvar kocsik. Harsogó zenétől s viharos „hoch“-októl fo­gadva, pontban tizenkét órakor lépték át a Felső­gök a rotunda küszöbét. Nagyszerű látványt muta­tott ekkor e világ „nyolcadik csodája,“ fényes né­pével. Valamint átalán véve maga a világtárlat ez időben nemcsak hogy csonka és darabos még, de annyira tökéletlen is, hogy minden erőfeszítés mellet­t legfölebb két hét múlva fogja a föld népes iparánál s mintha a szavakat, mint egy csapást, el akarta volna távolítani. — Carleon Dudley megmérgezte az ő bátyját, Martint! Egy hosszú nyögés lebbent el a menyasszony halvány ajkairól és ideges reszketéssel borúit a lelkész leányának lábaihoz, míg aranyhaja a padlót söpörte. — Bizonyítékom nincs, — mondá Agnes, — ha ez volna, úgy befutnám vele az országot, mindenütt boszút kiáltva! Bizonyítékom nincs, de van meg­győződésem ! Jenny fölemelte halvány arcát és térdére ván­szorogva, ismét a beszélőre tekintett. — Semmi bizonyíték ? — Semmi. De én tudom, én tudom. Ott voltam Grey­ Farmban Carleon Martin halála előtti éjjel és láttam, a­mint ez ember sápadt arccal, reszkető tp kezekkel az orvosságos üveget rázogatta. Ő nyujta a betegnek az italt, melynek a lázt csilapitani kel­lett volna, de a mely azt még inkább növelte. Én vagyok a sötét árnyék, mely soha sem távozik fekhelyétől. Hűség! Szerelem ! Igen hűség, ama hű­ség, melylyel a gyilkos átkozott útján tovább halad— szerelem ! Ama szerelem, melyet a bakó érez gyanút­lan áldozata iránt! Jenny, szemeink csak egyszer találkoztak ama végzetteljes éjszakán, és ez egyet­len pillanatban fölismertem egész bűnét. — Keresz­tülláttam lelkén, oh, és ő ezt nagyon jól tudja! — Agnes! Agnes! — Carleon Martin egy lassan ölő méreg ha­tása alatt halt meg, melyet öcscse nyújtott neki. — Most térj vissza férjedhez! — Végeztünk Mrs Carleon! — Oh Ágnes, mily kegyetlen, mily szivtelen és keresztyénietlen vagy te! Tehát puszta gyanúból — gyanúból, mely épp oly alaptalan mint utálatos, akarsz egy ártatlan embert megbélyegezni? Ágnes, gondold meg, hogy engedheted magadat ily csalóka gyanú által tévútra vezetni? Ezzel fölemelkedett térdeiről, a toilette-asztal­­hoz lépett, letörlé csillogó könyeit s alig reszkető kezekkel rendbehozta zilált fürtéit. A­mint­egy a tü­körbe tekintve elnézte Ágnes sovány és sápadt arcát, a gondolat mindinkább gyökeret vert szívében, hogy Carleon Dudleynek igaza lehet, s a fájdalom meg­zavarta a lelkész lányának lelkét és elméjét. Agnes ágya szélén ült és beesett szemeivel figyelmesen kisérte Jenny mozdulatait. — Isten segítsen mindkettőnkön! — sóhajtá, kiaszott kezeit összekulcsolva. Isten segítsen s küldje el világosságát, hogy világítson utunkra e sötét, vak világban. Meghaltam volna, ha ki nem mondom, mi szivemen feküdt.­­ (Folyt, köv.) A bécsi világtárlat. (Május 2.) A világtárlat immár ténynyé vált. Midőn e so­rokat írjuk, fél nappal vagyunk túl annak ünnepélyes megnyitásán, melyről ismételve is méltó beszélni. Mindenelőtt egy szót az időjárásról. Anathe­ma sit! Az áprilisi végnapok után senki sem hitegette ugyan magát oly vérmes reményekkel, hogy a napok­ napja kedvéért a felhők tiszta azúrban für­­denek, s az egek királynője sugárözönnel árasztja el a várost, a Prátert s a rotunda magaslatán dí­szelgő pompás koronát, de hogy oly csúful járunk, mint tegnap, arra csakugyan nem voltunk elké­szülve. Reggel kissé esett — a hó, kilenc-tíz óra felé egy-egy kiváncsi napsugár lekandikált, s már már azt véltük, hogy erre az egy kivételes napra tán az égiek mégis csak megkegyelmeznek e nagy Sodo­m­ának, — de hasztalan kecsegtetés! minél köze­lebb jutottunk a délhez, annál rútabb lett az idő, s a hideg eső csak úgy szakadt, a metsző szél csak úgy zúgott, fenn mocskos felhők, lenn piszkos sár. Elé­­gületlenül mozgott az egész város. Mint már mindenki tudja, a megnyitás amaz óriási vaskupola alatt ment végbe, melyet ,rotunda“ névvel nevez a világ. A nagy közönség számára (nota bene azok számára, kik vagy hivatalosak vol­tak, vagy idényt egy­­yel bírtak, vagy ez egy alka­lomra huszonöt forintot fizettek le, s a­kik az udvar közvetlen kíséretéhez nem tartoztak) a bemenet ki­lenctől tizenegyig volt kitűzve. A kedvezőtlen idő dacára már kora reggel megkezdődött a népvándor­lás a Práter felé a nagy­város minden részéből. Be­­láthatlan, hullámzó tömegekben hömpölygött le a és tudományának teljesen kidomborult képét visz­­szatükrözhetni, úgy a rotundában is csak ideiglene­sen voltak egyes kitűnőbb tárgyak kiállítva: egy francia bronz-oroszlán, egy londoni csipkegyáros milliót érő árui, a milánói Bossi szőnyegei, a bécs­­liesingi Sarg-cég gyönyörű glycerintemploma és szap­pan-csodái, Schleth bázeli művész szent Jakab szob­ra, Ausztria és Vindobona márványképei, a bécs, Haas hasonlíthatlan szépségű sáljai, szőnyegei sat. a rotunda közepén, a­hol később szökőkút fogja ma­gas vízsugarait fellövelni, pompás virágcsoportozat látszott óriási kamélia- és azálea-tömbökkel, melyek közt a pálma-, myrthus-, tuxus- és babérfák büszkéi emelték az ünnepies­ségbe zöld koronáikat. De nem e tárgyak, hanem maga a kolosszális épület, fehér oszlopaival, aranynyal ékített barna mennyezetéve és fényesnél-fényesb társaságával tettek a nézőre im­pozant benyomást­„Wer zählt die Völker, kennt die Namen ?“ — a trón körül, jobbra a diplomatikus kar, a táborno­kok csillogó raja, a külföldi biztosok, a bécsi község tanács és kereskedelmi kamara, a bel- és külföld sajtó képviselői s a távlati főigazgatóság tagjai, bal­ról az osztrák minisztérium s a magyar miniszterei egy része, a birodalmi tanács s a delegáció, az oszt­rák kiállítási biztosok, küldöttségek sat. foglaltak helyet, míg a fizető közönség mindinkább emelkedő állványokon volt szem- és fültanúja a megnyitási ün­nepélynek. Mindössze lehetett vagy tizenöt­ezer em­ber, közöttük számos szép nő, nagyrészt december toilette-ben. Nehezen lehetne itt egyeseket kiemelni annyian voltak olyanok, joggal kik tarthatnak számo­t névszerinti megemlítésre. Az én szememben gr. And Folytatás a mellékleten. 444

Next