Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)
1873-06-10 / 132. szám
132-dik sz. Kedd, junius 10. Kiadó-hivatal: Pest, foarátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitkor .....................10kr. Bélyegdij minden iktatáskor .... 30 kr. •n Előfizetési fölhívás a FŐVÁROSI LAPOK július-decemberi féléves folyamára. Szépirodalmi napilapunkat újólag ajánljuk a magyar olvasóközönség meleg pártfogásába. A szerkesztőség mind a szépirodalmi dolgozatok, mind a tárcák és hírek rovatában folyvást törekszik fentartani az élénkséget, változatosságot és a jóizlés hangját. Dolgozótársaink széles köre ismeretes. Irodalmunk élő nemzedékeinek színe-javát foglalja az magában, kezdve oly koszorús veteránokon, minők Toldy Ferenc, Szigligeti, Székács, s kiterjedve oly publicistákra is, minők Fálk Miksa, Várady Gábor stb , kik nem szoktak más szépirodalmi közlönybe dolgozni. Az írók ily becses támogatása s a közönségnek folytonos pártfogása mellett lapunk értékének színvonalát nemcsak fentartani, hanem emelni is lehetséges leend, s miután az anyagok és munka nagy áremelkedése mellett az »Athenaeura« társulata kénytelen az előfizetési díjat valami csekélylyel emelni, ránk a kiadó társulat e kényszerűsége is ama kötelességet rójja, hogy a szerkesztés fokozott buzgalmával a lapot még jobbá, tartalmasabbá, élénkebbé tenni törekedjünk. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Kiadói ssb.. A folyvást emelkedő nyomdai és papírköltségek miatt a politikai napilapok már újévkor fölemelték előfizetéseiket. Az »Athenaeum« társulat a »Fővárosi Lapok«-at illetőleg eddigelé megkísértettük a nehéz körülményekkel dacolva a régi áraknál maradni, de meggyőződésünk, hogy az üzleti eszközök jelentékeny megdrágulását a legmelegebb pártolás sem egyensúlyozhatja, s ennélfogva, valamint néhány év előtt kedvező körülmények közt a lap árát önkényt leszállítottuk, úgy azt kénytelenek vagyunk most, hogy a közönség e kedvelt napilapja tartalmában és szerkesztőségében csorbutlanul maradhasson, évnegyedenkint ötven krajcárral fölebb emelni, így jövőre lapunk előfizetési ára ismét a pár év előtti lesz: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. A kiadóhivatal. (Pest, barátok tere, Athenaeum-épület). Tücsök Péter. (Elbeszélés.) Irta: Németh Ignác. (Vége.) Még két elhaló akkord, s Tücsök Péter megpihent. Egészen elmámorosító a dal, meg a hársfavirág bódító illata, s nem hallotta, hogy a kopók veszettül ordutnak a kastélyban, valamint az ébredező cselédség zavaros hangjai, s a közeledők bámuló fölkiáltásai is csak alig érintek fület. Hisz ő ablaknyílást hallott, s pedig az emeletről! (Hogy a földszinten is nyilt egy, az figyelmét elkerülte.) S azért pár sikerült fogás után mély érzelmű mollba ment át: Én vagyok, én vagyok Örökre rab vagyok Szerelmes szemeid Mély sebet vertek itt (szivében tudniillik.) S bár te kastélyban Én csak gunyhóban : Gizela, Gizela ! Mégis rabod vagyok Az vagyok, az vagyok ! Oh az vagyok !! Szegény Tücsök Péter, mért nem hallgatott józan eszére, s mért ment vakon csak bolond hiúságától ápolt vágyai után! Még el sem hagyta a gitározást, midőn az emeleti ablakból egy csengő kacagás ütött a hársfa lombjai közé, s Gizelának, aha szép Gizelának e szavai hallatszottak: — Ugyan ki ez a hóbortos bolond ember ? S a földszinti ablakból meg tüstént igy felelt egy mérges női hang: — Tücsök Péter szabólegény. — Magdaléna k. a. egészen oda volt az álmélkodástól: ez a szemtelen fráter egy Halomvári kisasszonyra meri vetni szemeit! Szegény Tücsök Péter nem is hallgatott a fája alatt gúnyolódó röhögő csőcselékre, de az ágba megkapaszkodva, rémült képpel,nyitott szájjal meredt az emeleti ablak felé. S onnét nevének kimondása után ismét megújult a vérfagylaló csengő kacaj! Tücsök Péter meg volt, semmisülve. Gizela kikacagta! S ő csalódott Gizelában! Mielőtt leszállt volna, kiszakita nyakából s levágta, a földre hangszerét. Ő nem fog dalolni földi lénynek többé ? S aztán leszállt volna, ha nem is hívták volna. Mi keresete volna már ő neki itt, a kigunyoltnak, a megsemmisültnek, a hársfa lombjai közt ?! Pedig ugyancsak hívták. A kacagás és vinnyogás közt hallatszottak ily hangok is: „gyere le tolvaj, messze van az ágtól a kastély-ablak !“ — „Észrevettük hogy lopni akar, s most bolondítani kezd nótáival!" (Tücsök Péter a leszállás közt nem szólt, bár megvetőleg gondolt a béres szamárságára, mintha a tolvajok gitárral járnának !) S megszólalt Pospischl Flórián is elkeserülten : — Mit cirpelsz Tücsök ? Gyere le ! (Ez az ostoba azt hiszi, gondolá a megszólított mély megvetéssel, hogy a komornának szólt a zene s a szerelem!) S aztán midőn letoppant a fáról, zúzott gitárja romjai közé, csak ennyit szólt: — Itt vagyok szolganép ! — Aztán kacaj közt, fütyölés közt, röhögés közt az ajtón kikisérték.* A gyönyörű napra borús reggel következett. Szemetelt az eső, szomorúan fújt a szél, s az égen fekete felhők úsztak. De Tücsök Pétert ez nem tartóztató vissza, valamint nem tudták visszatartani atyjának kérései, biztatásai sem. Neki már nincs jövője Tücsökdombon ily csalódás és fiaskó után. Megtömte házi bőröndjét, vállaira övezte s lecsüggesztett fővel útnak indult. Hová? El, messze a nagy világba! Az emberek részlelküek; őt, ki annyit küzdött, fáradott a tücsökdombiak anyagi és erkölcsi jövőjének érdekében, tolvajnak képesek kiabálni Halomvári cselédjei, s bizonynyal annak gyanúsítanák a falusiak is. Sőt, ki csak ama nagyúri lány vonzalmának jeleire, biztatásaira fedezte föl szerelmét, ugyan a nagyúri lány kigunyolta, meggyalázta. Neki nincs jövője már Tücsökdombon. A méltatlan gúny s kimaradhatlan örökös csúfolódás neki megölője lenne! De nagy a világ. S talál ő menhelyet magának, hová fejét lehajtsa. S ha nem sülyed el Tücsökdomb, hallani fog az még a Tücsöknévről, ha nem is az övéről, de fiáéról. Mert meg fog házasodni, Gizelának daczára, meg fog házasodni. Ez elhatározott szándéka. Midőn a határdombhoz ért, fölállt rá s visszanézett még egyszer. Az elborúlt idő miatt csak homályosan látszott a templom s a sárga kastély teteje. Könyező szemeit megtörte, esernyőjét felhúzás indulni készült, midőn a mellékdülőúton egy ember közelgett feléje. Csurgóra álló kalap, bozontos szakál, bajusz, meghajlott tartás, kezében vastag bot, de zöldszegélyű vadász ruha; nem csalódhatik, ez Pospischl Flórián. Flórián úr, bár keserves hangulatúnak látszott, a vándorlásra indult Tücsök Pétert meglátván, nem állhatta meg, hogy föl ne kacagjon. — No hiszen mi szépen kidobtuk egymást kedves barátom, dicsekedhetünk vele! Tücsök Péter nem akarta nevetésével megszentségteleníteni a válás megható pillanatát, s azért komolyan kérdé: — Hát ön is indul ? — És pedig szintén kidobattam. Ma reggel kijelenté az uraság, hogy mivel alkalmat adtam a népnek fölzúdúlására az urasági regálé iránt — tudja az a bomlott pörös ügy — tovább nem használhat, s aztán kifizetett s rögtön elküldött. Pedig lelkemre, csak az ő hasznát kerestem ! Tücsök Péter komoly megfontolással csak ennyit felelt: — A nagyok mindig háladatlanok, alattvalóikat kihasználják s aztán szemétre dobják! — S minek is maradnék tovább ? Az a hálátlan lány is — tudja hogy ki, kedves barátom — kigunyolt, s búcsúzás helyett, midőn megtudta elbocsáttatásomat, ajtót mutatott.* A sorsnak mily változása ! — sóhajtott magában Tücsök Péter. A két ellenség megtörve, egyenlővé téve emberi hálátlanság s női csalárdság által! Megindult kebléből egy nehéz sóhajt bocsátott, aztán kezet nyujtá Flóriánnak s csak ennyit szólt: — Jöjjön barátom esernyőm alá, s menjünk — nagy a világ! Tschertapchanow yége. Turgenjev elbeszélése. Forró nyári napon visszatértem kocsimon a vadászatról. Jermolai aludt mellettem ülve, és erősen szuszogott. Az elaludt kutyák lábainknál majdnem élettelenül hevertek. A kocsis néha-néha ostorával ütögette a legyeket a lovakról. Könnyű fehér porjelleg emelkedett a kocsi nyomán. Behajtottunk a bokrokba. Áthatoltunk és a kerekek csörömpölni kezdtek az ág-bogon. Jermolai fölrezzent, és körülnézett. — Hopp! — kezdő egyszerre — itt nyírfajdoknak kell lenni, legjobb lesz leszállnunk. — Leléptünk a kocsiról és behatoltunk a tisztásba. Kutyám nyomra fakadt. Lőttem s már újra készültem megtölteni fegyveremet, midőn egyszerre közvetlenül hátam mögött rettenetes zaj támadt s a bokrokból egy lovas termett előttem. — Engedelmet — szólt gőgösen — mi joggal vadász ön itt, tisztelt uram ? Az idegen rendkívül sebesen, szakadozó nyelven s orrán keresztül beszélt. Megnéztem, s mondhatom, hogy életemben nem láttam hasonló alakot. Képzeljenek önök tisztelt olvasóim, egy kicsiny szőke embert, vörös, fitos orrocskával és iszonyú hosszú bajuszszal. Hegyes süveg, málnaszínű posztófödelkével takarta be szemöldökig homlokát. Öltönye sárga, kopott archalakból *) állt, fekete kenderbársony mustrákkal mellét és szinevesztett, ezüst paszománynyal minden varrásán, vállán kürtöt hordott, övében tőr villogott. Kiaszott bütykös lábú pejparipa lihegett alatta, mintha szobagöztül lett volna meghódítva; két sovány görbelábú agár őgyelgett a ló lábai körül; az idegennek arca, tekintete, hangja, minden mozdúlata, szóval: egész magatartása a legesztelenebb vakmerő-séget árulta el s határtalan, meseszerü kevélységet; világoskék, üveges szemei nyugtalanul tévelyegtek körül, mint egy részegé; fejét hátravető,pofáját felfújta, szuszogott, és egész testében ingadozott, mintegy a méltóság túlteljességétől épen úgy, mint valami kanpulyka. Ismétlé kérdését. — Nem tudtam, hogy itt a vadászat tilos. — Ön itt, tisztelt uram, — folytató — az én jószágomon van. — Jó, úgy elhagyom. — Engedelmet kérek, — folytató — nemes emberhez van-e szerencsém ? Megmondtam nevemet. — Ez esetben tessék csak vadászni; én is nemes ember vagyok, s örvendek, ha nemesnek szolgálhatok .... nevem .... Tscher.. . táp .... cba... now Pantelej. Előre hajolt, mint egy támadásra készülve, kiáltott le nyakán fogta lovát, a ló hátravető fejét, föl* Archaluknak neveznek egy rövid mellényfél* felső öltönyt, melyet legtöbbnyire Kaukázusban viselnek.