Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)

1874-04-22 / 91. szám

Szerda, ápril 22.1874. 91. szám Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 írt. Negyedévre........................­ „ Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. kiadó­hivatal. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a Kéthejűség. Kétszeres áldás érte sorsom. Két feleségem van nekem, És mind a kettő olyan kedves: A múzsa meg a hitvesem. Az egyik fölvon a magasba, Hol csillagokba vész a szem; A másik le-lekí a földre, A mely virágokat terem. Az egyik örök­ fényt ígérget, Babérfrízért és ihletet; A másik karjaira nézve, Szelíden súgja : »gyermeked !« S én mint Mahomed koporsója Az ég és föld közt lebegek. És érzem, hogy e kettő nélkül Sem itt, sem ott nem élhetek. Gróf Zichy Géza: A későn támadt szerelem. Elbeszéli: Katinka. (Folytatás.) — Tehát ennek a férje is elment? A pap el­hagyta szószékét, a fiatal férj nejét, az apa pici gyer­mekét ? Hogy érzelmeit és szégyenét elrejtse a pici gyer­mek arca mögé, átvette a kis­fiút, csókjaival hal­mozta el és gyügyügött fülébe lágy, érthetlen szava­kat, de melyekre a pici gyermek nevetni kezdett. Az anya ott hagyta gyermekét, hogy az érkező­ket jól megvendégelje. Ilona pedig ölébe állította az alig féléves gyerme­ket és nagy égszinüi szemeibe nézve, kezdte vallatni: -- Ugy­e, ha tizenöt évvel nagyobb volnál, ott lennél most most te is, a­hol atyád van ? Milyen furcsa elképzelni, ha te ebbe a pici kezedbe kardot ragadnál és ezzel a te pici kezeiddel nagy puskákat sütögetnél az ellenségre! Milyen nagy kárt tennél benne! A férj ezt a játékot olyan bolondosnak találta. — Ugyan, hogy tudsz ezzel a kis ostoba jószág­gal ilyenekről beszélni? Ilona nem felelt, hanem tovább beszélt a gyer­mekhez. — Ilona te még mindig gyermek vagy! — jegyzé meg a férj mosolyogva. — Bár az lennék!... E pár szóban annyi szemrehányás és fájdalom volt, hogy végig rezgett a férj minden idegén. — Ilonám, én most komolyan szólok hozzád, abban a reményben, hogy lelkesültséged mellett is elég higgadt leszesz szavaim igazságát belátni. Lá­tod, én is tudom becsülni, ki vész idején hazáját védi, ez kötelességre a férfinak, de még más egyéb kötelességek is vannak, a­mikkel a hazának szintén nagy szolgálatot lehet tenni. Baj volna, ha minden ember katonának menne. Én itthon maradtam, mert érzem, hogy jobb vagyok gazdának , mint hon­védnek. Hana e percben a kis fiúra nézett s azt gondolá: » Csak légy te kis fiam bátor, lelkesedni tudó fér­fivá !« E percben bejött a fiatal lelkészné, könytelt szemmel, mosolygó ajkkal s elkapta a gyermeket és ő is ahhoz kezdett beszélni: — Kedves kis fiam! ma vagy holnap haza jön atyád, a te derék atyád! Ő szente ezt nekünk. Csú­csánál megnyerték a csatát. Aztán sírt és nevetett egyszerre. A másik fiatal asszony pedig még jobban pirult. Koszul esett rá gondolnia, hogy az ő férje nem volt ottan. IV. Másnap reggel a két nő télizöldbül és virágházi borostyánból koszorút kötve ültek egy szőnyegen. A férj az ablak előtt állt. A leggyönyörűbb téli reggel volt, minden föd­ve puha fehér hóval, melynek felszíne jéggé fagyva csillogott, mint sok milliárd gyémántszem a feljövő nap tiszta sugaraiban. Kálmán, a­mint ott állt a téli tájképet szemlél­ve és gondolkozva otthoni dolgairól, egyszerre csak összerázkódott. — Nézzétek! mi az ottan? A lelkészné pedig, a­mint kitekintett, fölsikolta. — Végünk van ! Ott jön a topányság! Valóban a falu fölött elterülő begyoldalban, a hóval borított zöldfényük sudarai közt fénylettek a tiszta téli reggel levegőjében a kaszák és lándzsák acéljai. E percben gyorsan nyitott be egy oláh me­nyecske. — Hamar, hamar! A topányság itt van! Az uram előre szokött engem értesíteni, hogy ha a nagy­ságos urnak még lenne itt valakije, én távolítsam el. Míg a hegyről bejönek, egy jó órába belekerül. Ad­dig talán Kolozsvár felé el lehetne menekülni. Tehát csak gyorsan! Neked is, tiszteletes asszonyom, jó lesz velek menekülni. — Nem, nem, inkább meghalok, mint hogy most menjek, midőn őt várom.. . Ő eljön és megvéd bennünket. Aztán talán ezek sem vadak, hogy az asszonyokat is bántsák. — Én is itt maradok, — mondá Ilona. — Minő beszéd ez Ilona ? Csak készülj rögtön.­­ A mi falunkhoz csak este későn érhetnek, addig min­­­den dolgomat eligazítom, hogy csak a puszta falakat­­ kapják, ha oda jőnek. Gabonát, pénzt, ékszert elkell­­ előlük takarítani. Nem nekik szereztem. . A fiatal asszony most látott először lángot fér­jének fekete szemében s fölhevülést nyugodt arcán. És szebbnek találta, mint bármikor. E percben tompa dördülés rázta meg az ablak­táblákat. Oda­át a hegyen szólaltak meg a faágyúk. A férj lázas sietséggel sürgette nejét az indulásra. A lelkészné, első ijedtségéből magához térve,­­ mondá:­t — Az út Kolozsvár felé már nem lehet szabad. Az úri fogat pedig rögtön is föltűnnék rajta, hanem gyalog az önök falujáig még veszély nélkül el lehet­ne jutni. — Én nem távozom, — szólt közbe Ilona. — Itt van Mina, ő benne bízhatunk, ő felöltöztet minket saját ruhájába, és azt mondja, hogy az udvarhoz tar­tozó cselédek vagyunk, így kikerülhetjük a veszélyt. A férj sietett felelni : — Adja a jó isten! Öltözz gyorsan Ilonám, én pedig menekülök, hogy otthonunkat megmentsem. És elment­e menteni vagyonát. A fiatal nő arca most már nem piros volt, ha­nem halulsápadt. Úgy állt ott a szép asszony, mint egy kőszobor. De hideg szoborkezét csakhamar meg­fogták s elvezették. Érezte, mint tépik le róla a ruhát s mint adnak rá mást, idegenszerűt. A lelkésznő belátott a fiatal­asszony szivébe, — hisz néha egyik nő úgy tud a másik szivében olvas­ni, — s oda súgott a fülébe : — Ilona, öltözzék gyorsan, s rejtsük el koszo­rúinkat, hogy megmaradjanak hazatérő aty­ja és az én férjem számára. A nő felrezzent. Édes volt rá gondolni, hogy van neki is, a ki védje. Sietett öltözni s pár perc alatt a legszebb oláh menyecske lett. Karcsú, gömbö­lyű termetéhez oda kimúlt a pirossal gazdagon ki­varrt fehér gyolcs ing, melynek fodros »zászlis« ujja szabadon hagyta szép fehér karját; a fejére könnye­dén felkötött piros olajos kendő alól pedig tömött sötét hajának egy-egy gyűrüdző fürte, a­mint fehér homlokára esett, olyan különösen bájossá tette szép fiatal arcát. Nemsokára vad zajjal tört be a vad csorda. A­mint a tágas termeket elözönlék, romboló dühök legelébb is a családi képeknek esett, s csak midőn ezeket összelyukgaták és összetörték, láttak egyéb­hez. Volt egy tárgy, a­mit e vad nép különösen szere­tett, összegyűjtött és elcsomagolt: a vas. Ha ez akadt kezükbe, mint valami drága, féltett kincset vitték haza havasi kunyhóikba, és hosszú éveken át rejte­gették. Az ötvenes években sok kirablott családnak kerítették haza gyémánt, arany és ezüst drágaságait, de vasat a legszemesebb csendőr sem birt, csak egy kis darabkát is fölfedezni. Azt elásták a havasokon. Míg a lelkészné karjai közt ringató kisgyerme­két és azzal, mint valami titkos talizmánnal, távol tartotta magától a szilaj népet. Ilona nem akart fél­­rehuzódásával gyanút kelteni s úgy tett, mint a fa­lubeli oláh nők: bámuló kíváncsisággal vegyült a tömegbe. Egy fiatal móré szilaj tekintete egyre kisérte min­den léptét. Ilona gondolá, hogy talán a móré gyanakszik. Jó lesz tévútra vezetni, a gondolá s oda nézett bátran a szemébe és jókiejtésű oláhsággal meg­szólalt : — Na most jőnétek ti kényes uraságok meg­kérdezni, hogy miért nincs rend a szobátokban ? — s szintén babotáztak. — Milyen jó is lenne az, ha most jőnének azok a kényes uraságok! Midőn már annyit romboltak, hogy szinte belé­­fáradt a kezük, le a pincékbe oszlottak szét. (Folyt, köv.) Ne játszunk a fájdalommal. Girardin Emilió regénye. (Folytatás.) — Lenyugodott, mert beteg, — viszonzá Vire­­mont úr. — Azonban nem kell őt sajnálni e csekély baj miatt, maga kereste azt magának; a tengeri rák igen egésségtelen étek ily időszakban. No én már meg nem ettem volna; nem biz én! . .. — De hiszen én úgy emlékszem, hogy Hektor sem evett azt, — vágott közbe Leontine. — Evett biz ő; meg akarta ízlelni; maga beval­lotta ezt nekem, és ép ettől lett roszul. — Az Operában ? — Ott, az előcsarnokban, a kijáratnál, ájultan rogyott össze egy pillanat alatt. Szerencsére, kocsink épen előállott s mi gyorsan beemeltük őt abba. — Szegény Hektor, — szólt Leontine, — ugyan nézzük meg őt. — Már ma nem háborgatjuk , — válaszolt Albertné hevesen. — Most már jóízűen alszik s hó­nap semmi baja sem lesz, tökéletesen meggyógyúl. — Meggyógyúl! — motyog, a kedvetlen ínyenc. — Hiszen meggyógyúl, csakhogy egykét nap beletelik, míg. . . . — Volt- e ma este valaki látogatáson nálad ? — kérdé Albertné, más egyébre akarva a társalgást te­relni. — Senki, teljes magánosságban töltöm az estét. E felelet látszólag kielégítő Albertnét. Leontine helyén más nő még ezt is utána tette volna. — Oh, én senkit sem is vártam; mindenki azt hihette, hogy színházba mentem. De Leontinenek nem volt bátorsága, úgy véle­kedett, hogy: inkább semmit nem hazudni, mint ügyet­lenül­­hazudva, pirulni!

Next