Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-04 / 101. szám

101. szám Kedd, 1875. május 4. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4. „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-ép illet) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. A lap ára: évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre 16 forint. A posta utalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A lassú viz. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — Hála istennek, hogy itt vagyunk, — mondá élénken ugorva föl helyéről Marie, s Líviát átkarolta. — Meglásd, mily boldogok leszünk itt. Te, aki oly önálló vagy, független leszesz e helyen; én pedig, ki annyira szeretlek, minden óhajtásodat örömmel teljesítem. — És ha eltelik e két hónap ? — Akkor visszatérünk az intézetbe, hol elég jó dolgunk lesz. Baudine kisasszony szeret téged, s legkevésbbé sem szigorú irántad. Aztán mégis inkább légy ott, mintsem férjhez menj olyan emberhez, akit nem szeretsz. — Ah, százszor inkább! — kiáltó Lívia s arca haragban égett. Ekkor a velük jött társalkodónő jött a szobába, s rövid társalgás után mindhárman az ebédlőbe mentek. Este lett s a két leány vidáman, könnyű léptekkel futott le a lépcsőkön a kertbe, mely még ismeretlen volt előttök. Mindent feledve hangos beszédes nevetés között futák be a hosszú, széles utakat s élvezettel szívták a virágzó fák és bokroktól illatozó levegőt. — Ah, mily boldog vagyok ! — sóhajtó, nem egyszer Lívia s szenvedélyes hévvel szorította magához Marie karját, ki szintén osztozott ez érzésben, s hasonló boldognak érezte magát. — Nincs nagyobb boldogság a függetlenségnél és szabadságnál, — folytatá hangosan Lívia. — Nem csodálom, hogy e két dologért annyi vér folyt már a világon s annyi szép és reményteljes élet esett áldozatul. — Fogadja, kisasszony, szerencsekivánatomat e szép és lelkes szavakért, — hangzott mellettük e percben egy fiatal férfi hangja. A két leány meglepetve fordúlt a magas, karcsú férfi felé, ki a bokrok közül lépett hozzájuk s levett kalappal s mosolygó arccal állt előttük. Egy percig csend volt e szavak után s a két leány szorosabban simult egymáshoz. — Önök meg vannak lepetve szavaim és váratlan megjelenésem által, — folytatá az ifjú, — de itt a bokrok között lévén, nem akartam szavaikat elrejtve kihallgatni, s bocsánatot kérek megszólitásomért. Én Arcy Gaston vagyok, ki a Villeroix grófok ügyvédjének engedelmével e kastély gyönyörű freskóit másolom. A két leány kissé zavartan hatta meg magát, de a fiatal férfi kedves hangja, szép, mosolygó, derült arca oly jó hatást tett rájuk, hogy mindkettő önkénytelenül mosolygott. — Kegyed valóban megijesztett minket, Arcy úr, — viszontá egy pillanat múlva Lívia, de hangja nem fejezett ki neheztelést. — Ha nem bírnánk oly erős idegekkel, tán el is futottunk, vagy a mi még roszabb, elájultunk volna. — A kegyed által mondott lelkes szavak után ettől nem féltem, kisasszony! — viszontá enyelegve a művész. — A kinek keblét oly magasztos érzések hevítik, az sok erélylyel bir s nemcsak az elébe kerülő egyénektől nem fél, de az élet próbáltatásaival is bátran szembe néz. Lívia nem felelt. Sötét, fénylő szeme fürkészőn nyugodott az előtte álló ifjún, ki élénk hatást keltett szivében s ki e percben szavakba öntötte azt, a mit ő keblében rég, de rég érzett, de kifejezni nem tudott. •— Ön csodálkozni fog, hogy ily későn, sötétben találkozik velünk, a kastélytól távol s minden kiséret nélkül, — mondá mentegetőző hangon Lívia. — De mi ma érkeztünk ide, s nem tudtuk, hogy e helyet rajtunk kívül más is lakja. Én, aki tíz éve nem láttam e birtokot, alig vártam, hogy üdvözölhessem az egykor annyiszor átfutott s jól ismert kert urait, az ifjú egy percre levette kalapját s udvariasan hajtá meg magát. — Kegyed tehát Villeroix Lívia grófnő. Fogadja üdvözletemet s engedje, hogy a ház úrnőjéhez intézzem a kérést, melyre az ügyvéd már engedélylyel felelt. — A freskók lemásolása végett ? — kérdé nyájasan Lívia. — A legnagyobb örömmel. Holnap, ha nem zavarjuk önt, mi is megtekintjük munkáját. Az ifjú erre lekötelezőleg felelt, aztán fölajánlotta kíséretét, mit a leányok elfogadtak. Együtt járták be a nagy kert hosszú utait. Együtt szívták az illatos levegőt. Együtt tekintettek a csillagos égre. Együtt beszéltek oly szellemes és mulatságos tárgyakról, hogy a két leány alig tudott e sétától megválni. Végre a kert ajtajánál voltak. Az ifjú búcsút vett tőlök. Ő még, mint mondá, a kertben marad. Lívia és Marie pedig futva suhantak föl a lépcsőkön szobájukba, hol a szobaleány várta őket. — Lefekhetik, — mondá neki Lívia. — Nekünk semmire sincs szükségünk! — S hirtelen bezárta az ajtót, midőn a leány távozott. Valami különös érzés fogta őt el. Minden fölizgatta, a mi ez érzést zavará. Mariéhoz sem szólt. Hirtelen lefeküdt és behunyta szemét. Marie néhány perc múlva meg volt győződve arról, hogy barátnője már alszik, midőn ő még az ablakhoz állva sokáig, sokáig álmodozott. IX. Fényesen kelt föl a nap s midőn a két leány a kastély tágas társalgótermének erkélyére lépett, még alant minden a harmattól csillogott. A távoli hegyek arany sugaraktól ragyogtak. Az öreg kulcsár lépett be, kit Lívia hivatott. — Egy ur van itt a kastélyban, ki a freskókat másolja, — mondá neki, — tegnap nem volt az ebédnél, hol szokott enni ? — Azt hiszem, kisasszony, a közelfekvő városban, mert ott is lakik. Minden nap reggel tiz órakor jön s ebédre hét vagy nyolckor távozik. Kérje őt, hogy ezentúl velünk reggelizzen és ebédeljen, — mondá, kissé sietve ejtvén ki e szavakat Lívia, mintha nem volna egészen biztos, ha helyesen cselekszik-e ? A kulcsár távozott, de az utósó szavak alatt a társalkodónő lépett az erkélyre. — E meghívást én nem engedhetem meg, — mondá. — Erre nekem nincs utasításom. Idegent nem engedhetek ide jönni. Lívia lángvörös arccal állt előtte. — Azt hiszem, arra nem kell engedély, hogy egy a kastélyban lévő idegent ne hagyjunk más városba járni ebédelni, hanem vendégszeretetünkben részesítsük !— Semmi esetre, kisasszony, mig a grófnéhoz e tárgyban kérdést nem intézek s ő nem felel, ezt meg nem engedhetem. — Jó, — mondá Lívia. — Ne írjon a grófnőnek semmit. Az az úr nem fog nálunk és velünk ebédelni. A kulcsár fejcsóválva távozott, Lívia pedig öszszeszorított ajkakkal hagyta el az erkélyt. A társalkodónő egyedül maradt. Néha véletlenül közbejött akadályok oly események kifejlődését siettetik, melyekhez különben hónapok után évek kellettek volna, így volt ez St. Miguelben is. A következő estén a két leány ismét a kertben volt, s Arcy szintén. Lívia bocsánatot kért tőle, hogy a Villeroix-család ősi kastélyában oly kevés barátságban részesül s tudtára adta, hogy ha ő független volna, ez máskép lenne. Az ifjút elragadta e szívesség. Azután lassankint ez okokra tértek, miért nem független Lívia ?, mi az, ami őt egyedül e kastélyban tartja? hol vannak szülei ?, meddig marad e helyen ? Néhány nap múlva már mint a legjobb ismerősök találkoztak és társalogtak egymással. Ez őszinteség egyrészt Livia heves és gyorsan fejlődő érzelmeiből, másrészt az ifjú eleven s bizalmat gerjesztő modorából eredt. (Folyt. köv.) Ki a bűnös? Mascneroni beszélye. (Folytatás.) — Miért lehetetlen ? Gini úr udvarolt nekem .. szerettük egymást ... nővérem rideg szigora nem engedte, hogy máskép beszéljek Gini úrral, mint tanúk jelenlétében... Ez azt eredményezte, hogy titokban találkozzunk valahol. Könnyelmű, vakmerő lépés volt az tőlem ... de elvégre is megbocsátható... Vegyék tekintetbe, hogy fiatalok és szerelmesek vagyunk... Mit kívánnak még többet ? — S mindezt oly elfogulatlanul mondod szemembe. .. Eredj! nem hiszek neked... nem hihetek... Pirulásod a szűzies szemérem pirja, hogy ily vallomással kell előállnod.. .Eredj, angyalom, te a szerelem és önfeláldozás angyala... jár ide karjaimba, hogy megöleljelek . .. Kis hamis, túljárok én ám eszecskéden, magadra veszed a bűnt, hogy megmentsed kedvesedet. — Hátha csak úgy volna? Nem önmaga mondta, hogy vannak nők, kik szívesen kompromittálnák magukat egy Attilához hasonló férfiért ? — Legyen átkozott nyelvem, mely ily badarságokat mert mondani! Szedte-vette bolondsága! hisz ez csak ügyvédi fogás akart lenni!... — Bármikép is legyen, jogtalanságot lát ön a dologban? Megbocsátok ama nőnek; azzal, hogy nem meri magát feláldozni, bebizonyította, hogy nem szereti Attilát. De szeretem én s feláldozhatom magamat értte. Igaz, elveszítem a világ előtt becsületemet, de megnyerem Attila tiszteletét, ki ily módon megtudhatja majd, melyikünk érdemli meg jobban szerelmét; vagy tán fel is áldozza magát s nőül vesz, hogy igazolja vallomásomat. ..Remélem, eljárásomat nem veszi számításnak, és nem fogja hinni, hogy kényszerrel éltem ellene, hogy hasznot akartam húzni helyzetéből; meg lehet győződve, kedves sógor, hogy nem nagy boldogság rám nézve, ha oly férfinak nyújtom kezemet, ki nem viszonozza szerelmemet. — Ő térdre borul előtted és imádni fog! — mondá az ügyvéd mély meghatottsággal. — És szeretni is fog, hidd el... már most is szeret. Ama másik szerelmi viszony nagy tanulság, tisztító tűz volt rá nézve. — Elfogadja tehát ajánlatomat? — Nem fogadhatom el. Tiltja polgári becsületem, ügyvédi méltóságom. A bukott nő még fölemelhető, de egy tisztességes hajadont nem szabad megfosztani becsületétől. Nem, ismételve mondom, arról szó sem lehet soha! — Ön elitélteti, megbecstelenítteti Gini urat ? — Szegény leány! Szomorú egy állapot, de biz én mit sem tehetek tovább. Oh, hogy nem jöhetek ama másik nő nyomára!... Candida megsemmisülve egy székbe rogyott s elővette zsebkendőjét, letörlendő patakokban omló könyeit. — Ne sírj, gyermekem, ne essél kétségbe, — mondá Gordiani, megsimogatva a leány arcát. — Jó az isten s olykor a véletlen...