Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)

1875-06-10 / 130. szám

Csütörtök, 1875. június 10. 130. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megj­el­enik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A húsvéti kalács. (Genre.) Balázs Sándortól. Harminchatéves vagyok és harmadosztályú szám­tiszt a m. kir. közadó-minisztérium számvevő osztá­lyában. Illetékeimet ötszáznegyven oszt. értékű forint rendel­izetés és kétszáz forint szálláspénz képezi ugyancsak osztr. értékben. A levonások oly jelentéktelen csekélységek, hogy igazán csak a végeredményű összegek pontos összhasonlíthatása kedvéért érdemes azokat felem­líteni. Nyugdíjra öt­száztóli, de csak a rendes fizetés­ből , a szálláspénzből nem. S ezenkívül, némi csekély­ségek, mint: újévkor a szolgának, a fűtőnek, a kapus­nak s valami a portásnak is, ámbár én tíz év óta, a­mióta házas vagyok, sohasem kaptam levelet. Számtiszt vagyok, pontosnak, az utósó tört ne­gyed krajcárokig pontosnak kell lennem, el kell né­­mítanom szívemben a kegyelet szavát; ez az oka csu­pán és épen nem tisztelethiány (ez ellen ünnepélye­sen tiltakoznom kell,­ hogy még a hódolat adomá­nyait a kollektákat is felemlítem az újévi, előlépteté­si, születés és névnapi, eshetőleg házassági stb. stb. gratulációk alkalmából, a midőn ez osztály tisztelet­tel aláirt személyzete szép angyalokkal és más cifra­ságokkal díszített nagy velmn­iveken szokta üdvkivo­­natait kifejezni közvetett és közvetlen főnökei a tit­károk, a számtanácsosok, az osztálytanácsosok, a mi­niszteri tanácsosoknak és az államtitkár úrnak. Magá­nak a miniszternek tudvalevőleg az osztály csak köz­vetve, azaz­ tanácsosai személyeiben gratulál. Hogy nős vagyok, azt már érintettem, de hogy két kis gyermekem van, egy nyolcéves szép kis­lá­nyom Tinka, ki hosszú szőke fürjeivel és nagy kék szemeivel valóságos képmása édes­anyjának, és egy hároméves kis­fiam a Lacika, a­ki rám ütött, azt szintén tudatnom kell, habár ez szorosan véve nem is épen szükséges a történet megértéséhez. Nem hat évvel fiatalabb nálamnál s mint And­­rássy grófnét, őt is Katinkának nevezik. Büszke is rá és méltán. A kiegyezkedés előtt, a midőn még a helytartóságnál szolgáltam egy forint ötven krajcár nap­díjjal, Katalinnak neveztem őt, a koronázás szép napján azonban megkért, hogy szólítsam őt azután Katinkának, így lett aztán a kis leány is Tinkává. Hogy Katinka csinos gömbölyű teremtés, mint egy töltött galamb, azt az egész ház, sőt az egész utca is tudja, de még kollegáim közül is mindazok, kik egyszer-másszor lakásomon megfordulnak ; de hogy milyen dolgos és fürge gazdasszony, milyen ta­karékos, leleményes, sőt csodákat művelő ezermester, a­ki többet tud teremteni a hatosokból, mint más asszony a forintokból, s milyen jókedvű, milyen vi­dám, bátor, elnéző, gyöngéd és okos, azt csak egyedül én tudom a világon. Én, a­ki bűnös könnyelműségből életét összetörtem, s legszebb fiatal éveit szükség, ki­merítő munka és nélkülözésekre kárhoztattam. Már szép szemeinek fénye is homályosodni kezd a sok (ellőttem mindig titkolt és rejtegetett) sírástól és a folytonos varrás miatt. Mert a szabók ugyan tőlünk éhen halhatnának. Az ő áldott kis kezei ruháznak mindnyájunkat, a gyermekeket, magamagát sőt még engem is, és pedig a­nélkül, hogy ezt valaki raj­tunk még szabószemmel is észrevehetné. Hát nem méltán nevezem őt ezermesternek ? ! Hát ha még azt is megmondom, hogy még a lábbeliket is ő készíti a maga és a gyerekek számára, sőt ha megengedném, pedig számomra is el­készítené, a­mint hogy foltozni már akárhányszor megfoltozta durva cipőimet. Csókolhatom-e eléggé megdurvult kis kezét ?! Cselédet még jobb állapotunkban sem tarthat­tunk, hanem azért nem eszünk ám piaci kenyeret, mert az, a­mint jó angyalom mondja, sziksós és árt a gyerekeknek, s átalában az egésségnek. Soha sem is hívom máskint, mint édes jó angya­lunknak és soha sem tudok szégyen­pirulás és gyötrő megbánás nélkül szelíd szemei közé tekinteni. És akárhogy igyekszem köszönni jóságát, az igazi szót, a szívemben élő érzés igaz kifejezését soha sem tudom megtalálni. Kivált mikor megtudtam, másfél év után, mert addig sikerült azt előttem eltitkolnia, minthogy még a gyermekek is hallgatásra voltak betanít­va, hogy még másoknak, idegeneknek is varr és hí­mez, akkor igazán a föld alá szerettem volna bújni szégyenemmel. Egy szó nem sok, de annyit sem tud­tam volna kimondani, csak némán rogytam térdre előtte, s csak erőszakkal tudta megakadályozni, hogy lába talpát összevissza ne csókoljam. Ő pedig, a kedves teremtés, csak mosolygott, hű­hónak nevezett, s azt mondta, hogy na bizony érde­mes is ez a szóvesztegetésre. Hát nem dolgozom én is, s hogy hát ha még tizannyit dolgoznék is, képes lenne-e valaha meghálálni, hogy őt szegény leányt fe­leségül vettem, s úri asszonynyá tettem. Mert ő úri asszonynak tartja magát, s vasárnap délutánonkint a midőn a gyerekekkel sétálni me­gyünk, vagy az öregeket meglátogatjuk. (miért tit­kolnám, hogy az apja házmester a Lipótvárosban ? Hisz oly derék, becsületes ember, hogy még a házbé­­rek beszedését is rá bizzák !) Vagy pedig kimegyünk az állatkertbe, (a Lacika majd megbomlik a majmok után) hát mindig selyem ruhában van. Azaz, hogy a menyasszonyi ruhájában, mert arra a szép alkalomra vettem a számára. De nem hinné el ám senki, hogy olyan régi. Az ugyan meg nem látszik rajta. Mit csi­nál vele mit nem, de mindig beletalál a legutóbbi di­vatba. Most még tunikája is van! És épen így áll a dolog a kalapjával is. Az is már tán hat vagy nyolc­esztendős, hanem azért mindig legújabb divatú, mint akármely nagykereskedőnéé. Na, hát aztán ne nevezzem tündérnek, vagy ezermesternek, vagy sokszor tréfásan boszorkának ? De biz annak nevezem, mert ha valaki az, ő ugyan csakugyan­az! Ott milyen vidáman és nyugodtan folytak is a napok házasságunk első éveiben és tovább is mind­addig a boldogtalan ór­áig, a­midőn legelőször irtam­ alá nevemet arra a pokolból került papiros szeletre, a­mit úgy hívnak, hogy váltó! . . Miért szépítném a dolgot ? Miért igyekezném szívreható szavakkal részvétet ébreszteni szíveikben ? A dolgot és rettentő következéseit meg nem történtté úgy sem tehetem. Legjobb lesz, ha őszintén és töredelmes szívvel elbeszélem önöknek úgy ahogy történt a dolog. Hadd mutassam be magamat egész bűnös gyarlóságomban :­ Hadd ítéljenek el akármilyen szigorúan, mert bi­­zony megérdemlem és nem is várhatok egyebet. Ezernyolcszázhetvenkettő telén, mindenki tud­­hatja, ha vissza akar emlékezni, oly rettentő magas­ságra szökött fel hirtelen az élelmi­szerek ára az egész országban, de különösen itt Budapesten, hogy bizony mondom, alig tudott az ember napról napra éldegélni, kivált, ha még családja is volt, mint nekem s csak harmadosztályú számtiszt volt, mint én. Vagy inkább mint mi, mert a magam sorsát pa­naszolva, mintha csak kollegáim sorsát panaszolnám. Nem sok különbség van állapotaink között. Ugyan­azon hajóban evezünk mindnyájan, kivévén talán azokat, a­kiknek magán­vagyonuk van. De ilyenek nincsenek osztályunkban. Még a másod sőt elsőosz­­tályú számtisztek közt sincsenek, sőt maga a számta­nácsos is, (ez nyílt titok az egész minisztériumban) a szakácsnőjét vette feleségül. Sőt még nekem legkönnyebb volt valamenyi kol­legám közt. Alert egyiknek sem volt olyan csodatevő felesége, mint nekem, a­ki négy hatosból három­ tálas ebédet tudjon penderizni, sőt még egy félmeszely bort is hozzá a számomra. Igaz, hogy csak a tizenhatos­ból, mert már a húszasból még ő neki sem telt. Hanem mindamellett igen rosz napok voltak lsz azok. Valóságos kutyanapok, a­mint akkor elnevez­tük. Volt olyan hét, tisztán emlékszem rá, melyen tizenöt krumplinál többet egy hatosért még az én Katinkám sem tudott haza­hozni. Hát még a kenyér, a fa, a liszt, a zsír! Bizony­ nem nagyítom a dolgot, ha azt állítom, hogy reggelenkint, midőn a hivatalban összegyülekeztünk, hát csak úgy bámultunk egynémely kollegánkon, hogy még itt van, hogy még el nem halt éhen, hogy még le­ nem fagyott a füle. Olyan is volt közöttük, pedig feleséges volt az istenadta, a kinek egész télen át háromszor sem volt befűtve a szobája, s a ki, m. királyi tisztviselő létére maga hordott haza esténkint valami kotyvalékot egy lacikonyháról. Nap­hosszat aztán koplaltak ő is, a felesége is, (gyerek szerencsére nem volt), mert fényes nappal csak restétt volna mégis bögrével kezében végig menni az utcán. De hát a felesége ? Hisz asszonyt illet az efféle Az asszony elvégezhet minden ilyes dolgot feltűnés nélkül! Szia, nem mindenkinek Katinka a felesége. Ezé a szegény ördögé meg épen nagyralátó puttbolond, a­ki bizony nem igen nézte, van-e nincs-e kenyér a háznál, de a keményítőnek a föld fenekéből is ki kellett kerülni a szoknyák számára. (Folyt. Tröv.) 31 a 1 p­e­­­r­e kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) Megvallom,a Malpeire kisasszonyról való lemon­dás gondolata eszemben sem volt. Sokkal szenvedélye­sebben és önzőbben szerettem, semhogy még egy sze­rencsés vetélytárs kezéről is elütni ne igyekeztem­ vol­na, s azon a ponton álltam, hogy minden habozás és önvád nélkül eszközöljem ki a kényszerházasságot. Szenvedélyem sem kíméletről sem habozásról nem akart tudni. Eltökéltem magamban, hogy még aznap­­este beszélni fogok a báróval. Csak az volt még hátra, hogy másnap reggel a házassági szerződést megkössük, s három nap alatt Malpeire kisasszony nem lehete. Mind e határozat és terv azalatt érlelődött meg ben­nem, míg a bárónéval a mellvédfalnál i­ldögélve szem­léltem, mik történnek ott lent a faluban. A látvány meg­lehetősen összebonyolódott volt; a vásártér csaknem egészen üres lett az emberektől, kik egy kötéllel s korlá­tokkal elzárt tér felé tolongottak. E küzdtér egyik vé­gén egy magas rúd emelkedett, melynek hegyén rop­pant nagy s fényesr­e csiszolt cintál volt alkalmazva. Ugy ragyogott, ez, mint egy óriási tükör. A tér másik végén egy dob és kintorna képezék a legborzasztóbb orchestert, melyet valaha emberi fül hallhatott. Mal­peire kisasszony ott ült anyja mellett s egy pillanatra sem forditá el szemét a látványtól. Én leirhatlan érzel­mekkel tekintek rá, hol keserűen, hol vad féltékenység­gel ; ő ellenben nyugodtan, viselte magát, noha arcá­nak lázas pírja lelkének titkos küzdelmét árulta el. — Tekintsen le csak amoda, gróf úr, — szólt a báróné hozzám, — a játékok már megkezdődtek. Két férfi lépett a küzdtérre csaknem egészen meztelenül s derékban átkarolták egymást. Az egyik csakhamar a földön terült el s némán vonult vissza; a másik egyenes tartásban vesztegelt, várva újabb ellenfelét, ki aztán ura lett a térnek, mig egy újabban érkezett őt is le nem győzte. Egy óra hosszat egymást váltogatták a birkózók s egymásután dőltek a porondra a tömeg rivalgása

Next