Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)
1875-06-10 / 130. szám
Csütörtök, 1875. június 10. 130. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A húsvéti kalács. (Genre.) Balázs Sándortól. Harminchatéves vagyok és harmadosztályú számtiszt a m. kir. közadó-minisztérium számvevő osztályában. Illetékeimet ötszáznegyven oszt. értékű forint rendelizetés és kétszáz forint szálláspénz képezi ugyancsak osztr. értékben. A levonások oly jelentéktelen csekélységek, hogy igazán csak a végeredményű összegek pontos összhasonlíthatása kedvéért érdemes azokat felemlíteni. Nyugdíjra ötszáztóli, de csak a rendes fizetésből , a szálláspénzből nem. S ezenkívül, némi csekélységek, mint: újévkor a szolgának, a fűtőnek, a kapusnak s valami a portásnak is, ámbár én tíz év óta, amióta házas vagyok, sohasem kaptam levelet. Számtiszt vagyok, pontosnak, az utósó tört negyed krajcárokig pontosnak kell lennem, el kell némítanom szívemben a kegyelet szavát; ez az oka csupán és épen nem tisztelethiány (ez ellen ünnepélyesen tiltakoznom kell, hogy még a hódolat adományait a kollektákat is felemlítem az újévi, előléptetési, születés és névnapi, eshetőleg házassági stb. stb. gratulációk alkalmából, a midőn ez osztály tisztelettel aláirt személyzete szép angyalokkal és más cifraságokkal díszített nagy velmniveken szokta üdvkivonatait kifejezni közvetett és közvetlen főnökei a titkárok, a számtanácsosok, az osztálytanácsosok, a miniszteri tanácsosoknak és az államtitkár úrnak. Magának a miniszternek tudvalevőleg az osztály csak közvetve, azaz tanácsosai személyeiben gratulál. Hogy nős vagyok, azt már érintettem, de hogy két kis gyermekem van, egy nyolcéves szép kislányom Tinka, ki hosszú szőke fürjeivel és nagy kék szemeivel valóságos képmása édesanyjának, és egy hároméves kisfiam a Lacika, aki rám ütött, azt szintén tudatnom kell, habár ez szorosan véve nem is épen szükséges a történet megértéséhez. Nem hat évvel fiatalabb nálamnál s mint Andrássy grófnét, őt is Katinkának nevezik. Büszke is rá és méltán. A kiegyezkedés előtt, a midőn még a helytartóságnál szolgáltam egy forint ötven krajcár napdíjjal, Katalinnak neveztem őt, a koronázás szép napján azonban megkért, hogy szólítsam őt azután Katinkának, így lett aztán a kis leány is Tinkává. Hogy Katinka csinos gömbölyű teremtés, mint egy töltött galamb, azt az egész ház, sőt az egész utca is tudja, de még kollegáim közül is mindazok, kik egyszer-másszor lakásomon megfordulnak ; de hogy milyen dolgos és fürge gazdasszony, milyen takarékos, leleményes, sőt csodákat művelő ezermester, aki többet tud teremteni a hatosokból, mint más asszony a forintokból, s milyen jókedvű, milyen vidám, bátor, elnéző, gyöngéd és okos, azt csak egyedül én tudom a világon. Én, aki bűnös könnyelműségből életét összetörtem, s legszebb fiatal éveit szükség, kimerítő munka és nélkülözésekre kárhoztattam. Már szép szemeinek fénye is homályosodni kezd a sok (ellőttem mindig titkolt és rejtegetett) sírástól és a folytonos varrás miatt. Mert a szabók ugyan tőlünk éhen halhatnának. Az ő áldott kis kezei ruháznak mindnyájunkat, a gyermekeket, magamagát sőt még engem is, és pedig anélkül, hogy ezt valaki rajtunk még szabószemmel is észrevehetné. Hát nem méltán nevezem őt ezermesternek ? ! Hát ha még azt is megmondom, hogy még a lábbeliket is ő készíti a maga és a gyerekek számára, sőt ha megengedném, pedig számomra is elkészítené, amint hogy foltozni már akárhányszor megfoltozta durva cipőimet. Csókolhatom-e eléggé megdurvult kis kezét ?! Cselédet még jobb állapotunkban sem tarthattunk, hanem azért nem eszünk ám piaci kenyeret, mert az, amint jó angyalom mondja, sziksós és árt a gyerekeknek, s átalában az egésségnek. Soha sem is hívom máskint, mint édes jó angyalunknak és soha sem tudok szégyenpirulás és gyötrő megbánás nélkül szelíd szemei közé tekinteni. És akárhogy igyekszem köszönni jóságát, az igazi szót, a szívemben élő érzés igaz kifejezését soha sem tudom megtalálni. Kivált mikor megtudtam, másfél év után, mert addig sikerült azt előttem eltitkolnia, minthogy még a gyermekek is hallgatásra voltak betanítva, hogy még másoknak, idegeneknek is varr és hímez, akkor igazán a föld alá szerettem volna bújni szégyenemmel. Egy szó nem sok, de annyit sem tudtam volna kimondani, csak némán rogytam térdre előtte, s csak erőszakkal tudta megakadályozni, hogy lába talpát összevissza ne csókoljam. Ő pedig, a kedves teremtés, csak mosolygott, hűhónak nevezett, s azt mondta, hogy na bizony érdemes is ez a szóvesztegetésre. Hát nem dolgozom én is, s hogy hát ha még tizannyit dolgoznék is, képes lenne-e valaha meghálálni, hogy őt szegény leányt feleségül vettem, s úri asszonynyá tettem. Mert ő úri asszonynak tartja magát, s vasárnap délutánonkint a midőn a gyerekekkel sétálni megyünk, vagy az öregeket meglátogatjuk. (miért titkolnám, hogy az apja házmester a Lipótvárosban ? Hisz oly derék, becsületes ember, hogy még a házbérek beszedését is rá bizzák !) Vagy pedig kimegyünk az állatkertbe, (a Lacika majd megbomlik a majmok után) hát mindig selyem ruhában van. Azaz, hogy a menyasszonyi ruhájában, mert arra a szép alkalomra vettem a számára. De nem hinné el ám senki, hogy olyan régi. Az ugyan meg nem látszik rajta. Mit csinál vele mit nem, de mindig beletalál a legutóbbi divatba. Most még tunikája is van! És épen így áll a dolog a kalapjával is. Az is már tán hat vagy nyolcesztendős, hanem azért mindig legújabb divatú, mint akármely nagykereskedőnéé. Na, hát aztán ne nevezzem tündérnek, vagy ezermesternek, vagy sokszor tréfásan boszorkának ? De biz annak nevezem, mert ha valaki az, ő ugyan csakugyanaz! Ott milyen vidáman és nyugodtan folytak is a napok házasságunk első éveiben és tovább is mindaddig a boldogtalan óráig, amidőn legelőször irtam alá nevemet arra a pokolból került papiros szeletre, amit úgy hívnak, hogy váltó! . . Miért szépítném a dolgot ? Miért igyekezném szívreható szavakkal részvétet ébreszteni szíveikben ? A dolgot és rettentő következéseit meg nem történtté úgy sem tehetem. Legjobb lesz, ha őszintén és töredelmes szívvel elbeszélem önöknek úgy ahogy történt a dolog. Hadd mutassam be magamat egész bűnös gyarlóságomban : Hadd ítéljenek el akármilyen szigorúan, mert bizony megérdemlem és nem is várhatok egyebet. Ezernyolcszázhetvenkettő telén, mindenki tudhatja, ha vissza akar emlékezni, oly rettentő magasságra szökött fel hirtelen az élelmiszerek ára az egész országban, de különösen itt Budapesten, hogy bizony mondom, alig tudott az ember napról napra éldegélni, kivált, ha még családja is volt, mint nekem s csak harmadosztályú számtiszt volt, mint én. Vagy inkább mint mi, mert a magam sorsát panaszolva, mintha csak kollegáim sorsát panaszolnám. Nem sok különbség van állapotaink között. Ugyanazon hajóban evezünk mindnyájan, kivévén talán azokat, akiknek magánvagyonuk van. De ilyenek nincsenek osztályunkban. Még a másod sőt elsőosztályú számtisztek közt sincsenek, sőt maga a számtanácsos is, (ez nyílt titok az egész minisztériumban) a szakácsnőjét vette feleségül. Sőt még nekem legkönnyebb volt valamenyi kollegám közt. Alert egyiknek sem volt olyan csodatevő felesége, mint nekem, aki négy hatosból három tálas ebédet tudjon penderizni, sőt még egy félmeszely bort is hozzá a számomra. Igaz, hogy csak a tizenhatosból, mert már a húszasból még ő neki sem telt. Hanem mindamellett igen rosz napok voltak lsz azok. Valóságos kutyanapok, amint akkor elneveztük. Volt olyan hét, tisztán emlékszem rá, melyen tizenöt krumplinál többet egy hatosért még az én Katinkám sem tudott hazahozni. Hát még a kenyér, a fa, a liszt, a zsír! Bizony nem nagyítom a dolgot, ha azt állítom, hogy reggelenkint, midőn a hivatalban összegyülekeztünk, hát csak úgy bámultunk egynémely kollegánkon, hogy még itt van, hogy még el nem halt éhen, hogy még le nem fagyott a füle. Olyan is volt közöttük, pedig feleséges volt az istenadta, a kinek egész télen át háromszor sem volt befűtve a szobája, s a ki, m. királyi tisztviselő létére maga hordott haza esténkint valami kotyvalékot egy lacikonyháról. Naphosszat aztán koplaltak ő is, a felesége is, (gyerek szerencsére nem volt), mert fényes nappal csak restétt volna mégis bögrével kezében végig menni az utcán. De hát a felesége ? Hisz asszonyt illet az efféle Az asszony elvégezhet minden ilyes dolgot feltűnés nélkül! Szia, nem mindenkinek Katinka a felesége. Ezé a szegény ördögé meg épen nagyralátó puttbolond, aki bizony nem igen nézte, van-e nincs-e kenyér a háznál, de a keményítőnek a föld fenekéből is ki kellett kerülni a szoknyák számára. (Folyt. Tröv.) 31 a 1 pere kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) Megvallom,a Malpeire kisasszonyról való lemondás gondolata eszemben sem volt. Sokkal szenvedélyesebben és önzőbben szerettem, semhogy még egy szerencsés vetélytárs kezéről is elütni ne igyekeztem volna, s azon a ponton álltam, hogy minden habozás és önvád nélkül eszközöljem ki a kényszerházasságot. Szenvedélyem sem kíméletről sem habozásról nem akart tudni. Eltökéltem magamban, hogy még aznapeste beszélni fogok a báróval. Csak az volt még hátra, hogy másnap reggel a házassági szerződést megkössük, s három nap alatt Malpeire kisasszony nem lehete. Mind e határozat és terv azalatt érlelődött meg bennem, míg a bárónéval a mellvédfalnál ildögélve szemléltem, mik történnek ott lent a faluban. A látvány meglehetősen összebonyolódott volt; a vásártér csaknem egészen üres lett az emberektől, kik egy kötéllel s korlátokkal elzárt tér felé tolongottak. E küzdtér egyik végén egy magas rúd emelkedett, melynek hegyén roppant nagy s fényesre csiszolt cintál volt alkalmazva. Ugy ragyogott, ez, mint egy óriási tükör. A tér másik végén egy dob és kintorna képezék a legborzasztóbb orchestert, melyet valaha emberi fül hallhatott. Malpeire kisasszony ott ült anyja mellett s egy pillanatra sem forditá el szemét a látványtól. Én leirhatlan érzelmekkel tekintek rá, hol keserűen, hol vad féltékenységgel ; ő ellenben nyugodtan, viselte magát, noha arcának lázas pírja lelkének titkos küzdelmét árulta el. — Tekintsen le csak amoda, gróf úr, — szólt a báróné hozzám, — a játékok már megkezdődtek. Két férfi lépett a küzdtérre csaknem egészen meztelenül s derékban átkarolták egymást. Az egyik csakhamar a földön terült el s némán vonult vissza; a másik egyenes tartásban vesztegelt, várva újabb ellenfelét, ki aztán ura lett a térnek, mig egy újabban érkezett őt is le nem győzte. Egy óra hosszat egymást váltogatták a birkózók s egymásután dőltek a porondra a tömeg rivalgása