Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)
1876-04-22 / 92. szám
Szombat, 1876. ápril 22. 92. száza. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csak egy tollvonás. (Elbeszélés.) Irta Merényi László. (Folytatás.) Legelső volt a tábornok, valami pamela-kalapból átidomitott csodaszörnyet járván kezében. — Itt van, papa! Második volt a főpap, kinek legnagyobb s majd akkora feje volt, mint az apjának, miért az uj föveghez való juthatás reményétől is meg vala fosztva ; rendesen ő örökölte apja viseltes kalapjait. Egy kicsit, igaz hogy nagy volt neki, néha a két füle tartotta, máskor a nyakáig szaladt le, főleg ha valamelyik pajkos játszótársa beütötte a tetejét; de azért mind a négy fiú közt még ennek volt a legtűrhetőbb lövege. — Itt van, papa, — szólt örvendve, abbeli jóhiszemben, hogy valahára már ő is új kalaphoz juthat. Harmadik volt a leendő osztálytanácsos. Valahonnan az ágy alól valami köpenygallérból rögtönzött, szinehagyott bársony csalmát húzva elő, melyről az ember fia első tekintetre nem tudta: szine-e, visszája-e, szőrrel, bőrrel van-e kifelé fordítva. Előnye mindenesetre az volt, hogy akár kifordítva, akár befordítva ugyanazt az állást tarta meg; de azért csalma volt az mindenfélekép; igaz, hogy egy kicsit vörhönyeges, egy kicsit mállott, egy kicsit mélyevett, egy kicsit pecsétes, de mind e fogyatkozása mit sem ártott a dicső csalma névnek. Legutójára vánszorgott elő a jócipőjű diplomata, kivallott kudarca után egy elnyűtt, körülvágott, karimátlan, kalap névre nem érdemes miért mutatott elő, mely a legújabb divat szerint több rendbeli szerelő-lyukkal volt ellátva, maradványai egy-egy kidugott új mesteri alakításának. Az apa sorra kézbevette a fövegeket, bámulatos türelemmel beható tanulmányozás tárgyává tette azokat, minek eredménye jön, hogy majd ha pénz lesz, az osztálytanácsos meg a diplomata új föveget kap, mely atyai határozatban némi elégtételt nyert a jócipőjű diplomata. A családapa aztán gyors számítást tett, hogy a négy gyermek ruházata mibe kerülhet s az előleges költségvetésbe e cím alatt húsz forintot vett föl, s igy summa summárum a hetven forintból még húsz forintja marad, melyből vagy egy félöl fát, vagy a feleségének téli felöltőt vesz. — Kedvesem, a múltkor, midőn egy sétát tettünk, ismételve panaszolkodtál, hogy vállad, meg a hátad közepe fázik, mutasd csak téli felöltődet. — Attól félek, hogy nagyon is nyári felöltő lesz az már, vagy legalább egy csepp meleget sem tart s a szél dúdolva ott bújik be rajta, a hol akar s átjárja mellemet, hátam közepét, oldalamat, hogy szinte didergek s vacog a fogam, — szólt a nő, mialatt a kívánt öltönydarabot bizonyos szégyenérzettel férje karjára helyezte. A férj aztán műértőleg megvizsgálta a felöltőt, kifordította, megfordította s hol színéről, hol a viszszájáról a világosság elé tartotta. — Most látom már, hogy miért panaszkodtál annyit, édesem, a válla meg a háta, itt le egész a derékig egészen kimarjult, megkopott s olyan, mint a vászon; nézd a világosságnál, átláthatsz rajta, mint a szitán. Ez már nem tart meleget, e helyett más kell. Posztot veszünk s aztán behúzod, de nini, a bélése sem jó, nem ám, pedig csak kétszer vontad még be. Az ám, uj, egészen uj kell e helyett, nem ér ez már egy üret taplót sem. Újat veszünk, Vicám, ép erre az állásra, mert ez neked oly nagyon jólállott, úgy oda simult a derekadhoz, mégis elég bő volt; nekem tetszettél benne. — De kedvesem, — veté ellen a nő — te csak rólunk gondolkozol és magadról egészen megfeledkezel, pedig a te téli rokkod is — — Az ős kabát ? — No hát az ős kabát maholnap megtér őseihez és nem hiszem, hogy e telet még kiszolgálja. — Az nem baj, csak én szolgáljam ki, pedig oly nehezen válok meg tőle, úgy összeszoktunk már nyolc év óta. Az alja, a szárnya még egészen jó: kifordítva Gyulának új kabátot csináltatok belőle. — De papa, ki volt már az egyszer fordítva, emlékszem rá. — Majd hallgatsz, kölök! — no hát visszafordítva a színére. A Gyula kabátját kapja Laci, a Laciét Dezső, a Dezsőét Árpád, az Árpád kabátját kapja — no az Árpád kabátjából, kedvesem, Idánknak csinálsz olyan kis jokedlit kékkel beszegve, oly jól fog az állam gömbölyded kis arcához, szőke hajacskájához. Ép oly haja és szeme van, mint neked, kedves Vicám. Tudod mit, valami jutott eszembe, a kalapomból a bélés kiszakadt, tiszta kék atlasz, azzal majd beszegheted. Mutasd csak, Árpád fiam, a hacukádat. Árpád előhozta kabátját s oda adta édesapjának. — Tyű, gaz kölök, hogy elnyűtted! — Nem én nyűttem el, hanem Dezső; az övé volt s én csak tavaly kaptam. — Majd hallgatsz , szót se, mert mindjárt! — Az egész terv dugába dőlt: ebben hét macska sem fog meg egy jóravaló egeret! — No, majd mást gondolünk ki, valami okosat, mert mégis a kedvemért csinálnod kell az én galambom Iduskámnak valami meleg hacukát, hisz már egészen nagy leány, innen-onnan már kétéves lesz. De nini, már háromnegyed négyre — oh, hogy repül az idő körötökben! — s nekem négy órakor Pesten kell lennem, dolgozni az ügyvédi irodában. Elkéstem, pedig szeretem a pontosságot : rend a dolgok veleje. Rég nem esett oly jól a beszéd, mint ma s rég nem beszélgettem oly jóízűen, hiába az a hetven forint! Isten veled! Hétkor itthon leszek. Páli kedves, de egy puszit az útra; oly hideg szél fut azon a lánchídon, valóságos Nemere: azért elkel egy kis melegítő, így ni! Isten veled! Páli kis Ida! Gyermekek aztán jók legyetek, mert, mert az egészből nem lesz semmi! Neked szól a lecke te pernahajder Dezső, mert te vagy a legroszabb fiam ! Mindezt sebesen mondta el a boldog családapa, azalatt, mig kabátját felölte, pálcáját kézbe vette s aztán futott át Pestre. A hivatalban hat, az ügyvédi irodában havi tizenöt forintért három s igy naponkint kilenc órát dolgozott, s ha valami sürgős teendő akadt, még haza is vitt munkát. No, de azért külön honorálták s egy sűrűn telektívért, melynek lemásolása legalább két órát vett igénybe, kapott vagy ötven krajcárt. — Munkával feküdt le, munkára ébredt; egyik nap olyan volt az életében, mint a másik. Azok közé az emberek közé tartozott, kik egész életükben dolgoznak, futnak fáradnak, és mégis mikor kiköltöznek ez árnyékvilágból, öt krajcárt nem hagynak maguk után. Ily fajta embernek aztán hogy esik majd az a hetven forint jutalmazási díj! Oh, hogy várta, hogy számlálgatta azt a napot, azt az órát, még azt a percet is, melyben rendes fizetésén kívül hetven forint üti a markát egy csomóban, mert a jutalmazás semmiféle díj, fizetési előlegnek és adólevonásoknak még kevésbbé tilalomnak s egyéb ily tisztviselőre félelmes szörny rettenetes működésének rendszerint nincs kitéve. A jutalomdijt a tisztviselő teljes értékben szokta kapni; a hetven forintból egy krajcárnak sem szabad hiányzani! — Meglepem a feleségemet a mantillal, — készen veszem meg tudta nélkül s mikor titokban hazaviszem s rátekitem vállaira: lesz majd öröm! Nyakamba borúl, áradozva beszél, megölel és megcsókol, még tán könyezni is fog örömében. Mily édes jelenet lesz az: küzdés, munka, nélkülözés, minden jutalmazva lesz egy hosszan tartó ölelésben, egy forró csókban, melyben a szív melege rezeg és a tiszta érzés harmata olvadoz. Mégsem oly nagy átok ez a szegénység, s annak is megvannak örömei: én, a mint darab busómat gyermekeim közt — vigyázva felosztom — mert csak egy nehezékkel szeljek többet egyiknek, az már a másik rovására esik! — több gyönyört érzek igazságérzetemben, mint a dobzódó dúsgazdag, ki az ételnek csak puszta láttára is csömört kap s hideg borzadály közt undorodva fordul el attól, mi a józan mérséklet határai közt vért, tápot és erőt ad. Valóban jó gyomrunk van, enni jól tudunk, aztán aludni is. Enni és aludni tudni egésség és lelki nyugalom jele s e kettőnél szegény embernek kell-e több ? De hová térnek téveteg gondolataim ? mindennek szülője a hetven forint és a mantill! Aztán mihelyt üres ideje volt, vizsgálgatni kezde a kirakatokat, kereste azt a szabót, azt a ruhakereskedőt, kinél majd a mantillt megveszi. E végett sorra járta a boltokat s a ruhakereskedésekben nézegette a felöltőket, válogatott köztök, alkudott rájuk, és soha sem vett semmit. Mentül közelebb jött január tizenötödike, annál izgatottabb lett: számlálgatta a napokat: már csak tíz, már csak nyolc, már csak hat nap hiányzik. (Folyt, köv.) Az én pasztell-képem. D udától. (Folytatás.) —Kedves Armand, ön nem volt számkivetésben, nem tudja, mint vágyom a fák illata, Grande-Charmille földje után. Ezt ön nem érti; ön idejét ünnepelt szépek termeiben töltötte el, gyöngéd verseket irt, megcsodálta hímzéseiket, megismerkedett suttogásaikkal, illatszereikkel, fecsegett papagájaikkal és használta szépítő szereiket, úgyhogy most már csak illatos levegőt kedvel. De hogy Dumarsais k. a.-ra visszatérjünk, eléri Lecouvreur-t ? — Elhomályosítja! Dumarsais Thargélia elragadó, hasonlíthatlan, elérhetlen szép. Szépségre, kecsre, tehetségre, eredetiségre nézve nem volt hozzá hasonló! Tavaly kevés hónap alatt tett tönkre engem. Most Richelieut kedveli, Franciaország marsalljai nagy kegyben állnak előtte! Szász Móric bálványozza és Bouillon hercegnő ép úgy gyűlöli, mint Adriennét. Jöjjön velem ma este a színházba, és Lotharingiának hátat fordít. Azután hozzá megyünk vacsorára, minden barátomat szívesen fogadja. Én pedig örülni fogok, ha önre mosolyog és így megkedveli. Igen szeretném, ha ön Richelieut kitúrná. — Richelieu uralma tehát hosszúnak ígérkezik ? A marquis vállát vonta és ostorával sokat jelentőleg csattogott. — Tudja isten! Mi párisiak nem vagyunk próféták. Előbb mondhatnók meg, hová fordul holnap a szélkakas, mint Dumarsais szerelme. Szabad kérdenem, hová vigyem ? — Vaudreuil Lucillehez. Lunévilleben ismerkedtünk meg. Ő és Boufflersné jó barátok voltak, míg Stanislaus Lucille szemét szebbnek találta a marquisnőénél, mire összevesztek, amint a nőknél szokás és oly elkeresedett ellenségek most, mint egykor jó barátok. — Majd kibékülnek megint, mint Mailly Lujza és Chateauroux hercegnő. Szegény hercegnő! Fitz- James és Maurepas, Chatillon és Bouillon, Rochefoucauld és Pérussot mind igen hatalmasok voltak neki. A metzi esetről csak hallott valamit ? Ez átkozott jezsuviták! Ha keresztyén királyt akarnak belőle csinálni és Amor iránti hódolatából kigyógyítani, hordják el La Muette-tet és a Szarvas-parkot. Minek