Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)

1876-05-04 / 102. szám

Csütörtök, 1876. május 4. 102. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A legszerencsétlenebb ember, vagy: Az elszalasztott alkalom. Balázs Sándortól. (Folytatás.) Felix úr lelopta kezéből kését s egy falatot sem evett többé, sőt maga a háziur is egészen belezavaro­­dott nemzetgazdasági fejtegetéseibe, s hangja egész oktávával alább esett. Én azonban, mintha mi sem történt volna, minden legkisebb géné nélkül tovább falatoztam s bár jól éreztem a rám vetett tekintetből kilövelő szikrákat, mosolyogva viszonoztam e lesújtó tekintetet, s azt mondtam, hogy jóizű szalonna, meg­látszik, hogy makkon hízott disznóról való! Borgóné asszony ajkába harapott, de bár keble hullámzása elárulta a belsejében dúló vihart, mit sem szólt. Nyugalmam és nevem egyaránt imponáltak neki. E pillanatban az ajtó ismét feltárult, s azon nem, Coralie és a gyermekek léptek be. Brúnóm ahogy meglátta a szalonnát, eszeve­szetten az asztalhoz rohant, s tapsolva kért, hogy ad­jak neki egy nagy darabot. Ugyanezt tette kis an­gyalkám, a kis Coralie is. Sőt maga nem is, a Perci­­valok otthonosságával egy pillanat alatt levetette ka­lapját, egész fesztelenül és mosolyogva helyet foglalt az asztal mellett; azt mondta, hogy ez igazán eredeti, ilyesmi csak falun történhetik meg, s azután egy tisz­tességes darab szalonnát leszelt magának. Éhes volt, szegény. De hát csoda-e, oly nyomorért ebéd után! ? Borgóné asszonyság ezt látva, nem tudta magát tovább mérsékelni, hangos, pokoli gúnykacajban tört ki s egy szúró és lenéző tekintettel rám és családomra, megvetőleg igy kiáltott fel: »Ez már valóban eredeti!« •—• Nemde hogy az, kedves, aranyos Náncsi­­kám? — Kérdé­zem, kit, ha egyszer tájékozva volt követendő magaviselete iránt, senki és semmi sem volt képes zavarba hozni. — De hát miért is ne éreznék magunkat nálad egészen otthon, egészen fesztelenül. Te oly jó szívvel hivtál meg, s oly szeretetreméltó, el­bájoló vendégszeretettel fogadtál bennünket, hogy igazán sértés és rét hálátlanság lenne részünkről, bár­mi tekintetben is gonirozni magunkat. — Kérlek, — hebegte Borgóné asszony, ki majd megpukkadt a dühtől. Nem erre felugrott, oda rohant hozzá és össze­vissza csókolta. — No már annak igazán örülök, hogy az asszo­nyok így szimpatiiroznak, — mondá Borgó úr. — Ez jól is van igy ! Felix úr mit sem szólt, csak egy nagy könyet morzsolt szét szemében. Én pedig teletöltöttem poharamat s eme fel­kiáltással : a legszebb, a legkedvesebb és a legszere­tetreméltóbb háziasszonyért ! — egy hajtással kiürí­tettem. Mind e részleteket csak azért hozom fel, hogy kézzelfogható konkrét esettel bizonyítsam be önök­nek, hogy a routin, a fesztelenség s a bátor és határo­zott fellépés az élet minden viszonya között oly fö­lényt nyújtanak az embernek, melynek ellent állni nem lehet, s melylyel csak dacra szállni is hiú erő­­ködés! Borgóné megpróbálta egy párszor, de mindig csúfosan visszavezetett. Toasztomra, e merész sakkhúzásra sem tudott egyebet felelni, mint hogy azt mondta, hogy most már csak azt sajnálja, hogy a jó kávét hasztalan fő­zette meg, mert ugyan ki ennek még szalonna után kávét is! Erre meg Coralie felelt meg. — Sobse búsulj, édesem, megiszszuk mi azért a kávét is, mert nekünk itt, falun, mezei étvágyunk van. De hát lehet-e az máskint oly szíves, igazán nagyszerű fogadtatás mellett! Borgóné asszony most már egészen vérig ha­rapta ajakát, — de hasztalan, azért be kellett hozat­nia a kávét, melyből, be sem várva a kínálást, magam is kértem egy findzsával. Borgóné asszony ezt azzal beszálta meg, hogy nem adott egyebet vacsorára hideg birkahúsnál. De újra elszámította magát: egy utósó árva falatig meg­ettük mind, a­mit az asztalra adtak. E pillanattól kezdve csak félig leplezett, mond­hatni nyílt harc és háború tört ki közöttünk. Azaz, hogy részemről csak önvédelem, mert ugyan miért tá­madtam volna én ? Én csak felfogtam az ellenem és családom ellen mért csapásokat. Én csak nem hagytam magamat e szeszélyes és fukar asszony által elűzetni s élvezni akartam ven­dégjogaimat. Miért nagyzol, ha nincs módja hozzá? Miért hi vendéget, ha terhére esik ellátni! Éreztem, hogy jogomban vagyok, s azért egy lépést sem tágítottam. Nem álltam különben egészen szövetségesek nélkül, habár azok, a dolgok kényes természete követ­keztében, csak dugva és titokban voltak is segítsé­gemre. A férj akkor, ha poharazás közben a magasabb politika kérdéseit fejtegette, vagy ha a felesége nem volt közelében. Mert papucs alatt állott az istenadta, mint többnyire a nagy politikusok. Ártatlan jó ember különben, ki folyvást azzal vigasztalt, hogy a felesé­gének kissé nehéz természete van ugyan, de azért ma­radjak a meddig tetszik, mert ő megszeretett és szíve­sen lát. Szerethetett is, mert oly figyelemmel még soha sem hallgatta végig senki értekezéseit, s oly könyedén miniszteri tárcához sem jutott még senki, mint ahogy azt én neki felajánlottam. Felix úr teljes szívvel barátom volt. De a sze­gény istenadta édes keveset tehetett javamra, mert ő neki még nálamnál is kényesebb helyzete volt a ház­nál. Ő itt addig, mig valami állása akad, stabil ven­­dégkint tartózkodott s ezek mindig a háziasszonyok zsarnoksága alatt nyögnek. Felix úr különben a maga túlszerénységében még a rabszolgák emez egyedüli elő­jogával sem élt: ő még csak nem is nyögött, hanem folyvást szomorkodott és bánkódott. Hanem a mi keveset javamra tehetett, azt meg­tette. Maga Borgóné asszony a legbarbárabb hadjá­ratot folytatta ellenünk, s még a népjog által eltil­tott láncos golyóktól sem iszonyodott, csakhogy an­nál nagyobb károkat tehessen táborunkban, ítéljenek önök. Ahogy észrevette, hogy a kertben egy-egy kis szilvát szedegetünk, egy szép hajnalban összecsődí­­tette az egész cselédséget,­­s mire fölébredtünk, a kert összes gyümölcsfát kirabolva és letarolva állottak. A mily mértékben kezdte tapasztalni, hogy a birkahússal nőm és gyermekeim is kezdenek megba­rátkozni — én magam mindig nagy kedvelője voltam — a betálalt mennyiség mindinkább fogyott, utójára pedig majdnem a lehetetlenségig csekélylyé változott, s midőn látta, hogy azért a sajtban igyekszünk kár­pótlást keresni, ez ama semmis ürügy alatt, hogy tel­jesen kifogyott, egészen lemaradt az asztalról. A krumplihoz pár napig csak adott egy kis va­jat — tolófánk-masinán áteresztve, hogy többnek lás­sák — de utójára egyszer csak ez is elfogyott. A kávé napról-napra gyöngébbé vált és kisebb adagokban jön kiosztva, a pirított kenyérből pedig utójára három, mind­három kisujj-nagyságú szeletké­nél többet senki sem kapott. A tej ellen rendesen szándékos merénylet követ­­tetett el, s többnyire kozmásan került az asztalra. Azt hiszik önök, hogy ottlétünk alatt kétszernél többször ettünk pulykapecsenyét? Vagy legalább pro forma feltettek volna-e az asztalra egy-egy sódart ? Utójára még a kenyérliszt is elfogyott. Azt mondta, nagy a szárazság, nincs víz, nem lehet őrölni! Oly fekete cipókat kellett ennünk, a minőket őseink még kopóinknak sem adtak volna. Elképzelhető, hogy mennyit koplaltunk, s bizony nem tudom én, ha erős elhatározásunk dacára kibír­tuk volna-e tovább is állani, s nem lettünk volna-e kénytelenek dicstelenül visszavonulni a csatatérről, ha ha szövetségesem, Felix úr, a legnagyobb veszély pil­lanatában nem hoz segélyt számunkra. Egy este, midőn egész vacsoránk egy tányérba rántott levesből, s fejenkint két-két mondatban levő krumpliból állott, Felix úr felhasználva egy pillanatot, midőn a házi­asszony az asztaltól távol volt, búsan meghúzta kaputrükkomat s bánatosan azt súgta fü­lembe, hogy vacsora után legyek a kerti lugasban , beszédje van velem. Pontosan megjelentünk. Sóhajtva megszorította kezemet, s azt mondta, hogy nem nézheti tovább szenvedéseinket. Menjek vele. Legalább ő nagysága — nemet értette — és a szegény gyermekek ne éhezzenek. Messzi kerülővel, s néha hason csúszva, hogy a kastély ablakaiból valahogy meg ne láthassanak, a konyhakertbe vezetett. Hogy ez nekem hamarább nem jutott eszembe! Olyan sárgarépákat ástunk ki, mint a karom. Tele raktam zsebeimet, s ezenkívül még egy egész kendővel vittem fel családomnak. Ezt minden éjjel ismételtem, így szerezvén erőt a harc tovább folytatására. De e véletlenül nyert segélyforrás nélkül csak­ugyan le kellett volna tennünk a fegyvert, mert csak­hamar kása, krumpli, kozmás tej, fekete kenyér és fehér répa (brrr !) cusperson kívül egyebet nem lát­tunk. Még a birkahús is csak a szép emlékek közé tartozott már. Borgoné minden reggel mindig kérdőbb és bá­­mulóbb arccal jelent meg a reggelinél, mindennap biztosan számítván fegyver­letételünkre, azaz elutazási szándékunk bejelentésére. De azt várhatta. Mi kitartók és rendíthetetlenek voltunk, sőt oly vidáman és mosolyogva jelentünk meg, s annyira elhalmoztuk őt nyájasságainkkal és udvariasságunkkal, hogy csak a guta ütögette pulyka­mérgében. Végre kiadta utósó tromfját is. Egy reggel Borgo úr kijelentette, hogy halaszthatatlan ügyek­ben Pozsonyba kell utaznia. Azonnal eltaláltam hogy ez az asszonyi prak­tika munkája, s hadi csel csupán s azért egész nyu­galommal azt kérdeztem, hogy meddig maradsz oda, bruderkám ? Biztosan nem mondhatom meg, de biz abba két hét is bele telhetik ! Csak ? Na annak igazán örvendek. Akkor hát még itt fogsz találni bennünket. (Vége köv.) Gaston. (Francia beszély.) H. Roux Ferrand-tól. (Folytatás.) Az idegen pedig még mindig előtte térdelt, erdő szemét Magdolna arcára emelve. — Hátha e gyilkos helyén (mert annak kell lennie) az én fiam térdelne ? — Mint gyilkos! — a gondolatánál is irtózat szállja meg lelkemet! Pedig akkor is csak az én gyermekem volna ő, az, a kit keb­lemen neveltem föl, s karjaimon ringattam egykoron, s elképzelem, miként áldanám azt a jó asszonyt, a­ki megmentené az ő életét! — Ez a szivságta gondolat

Next