Fővárosi Lapok 1879. április (75-99. szám)

1879-04-22 / 92. szám

ledd, 1879. ápril 22. 92. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: félévre ...........................8 írt. Negyedévre ...................4 „ Megjeleníti az ünnep utáni napokat kivéve Szindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Böjti lakodalom. (Rajz.) Thúróczy Kálmántól. (Vége.) — Jól van, jól — vágott szavába az előbbi; — tudjuk, hogy honnét fú a szél. Mindenki annak a nótá­ját fütyöli, a­kinek a szekerén ül. De megfordíthat­juk ám a szekér rúdját és akkor — folytató fokozott tűzzel — akkor, én is lelkemre mondom, »apró« mindazoknak, kik rajta vannak. — Biró uram! — kiált dühösen az egyházfi, — kikérek minden fenyegetőzést. — No, no, — vág közbe csilapítólag kántor uram. — Ne indulatoskodjál, testvér !, hiszen csak nem veszed magadra a célzást. Hová gondolsz? Te ne félj semmit! — Nem is félek! Mert én vagyok olyan ember, a­ki becsülettel szolgálok mindenkit, a­ki be­csülettel szereztem verítékes kenyeremet és becsüle­tes akarok maradni végleheletemig. És meg is kívá­nom, hogy becsüljön meg mindenki, és nem engedem, hogy egyik vagy másik jó emberem becsületében gá­zoljanak. Nem, és százszor nem! Ezzel olyat ütött öklével az asztalra, hogy a palackok csak úgy táncoltak bele. Erre aztán biró uram sem akar adós maradni, a kántor szemének jelentős figyelmeztetésére azonban elhallgat, csak nyakravalóján ránt egyet és izgatottan pödörgeti bajszát. Kántor uram tudja, hogy mit mivel. Kártyát hozat és míg tréfás megjegyzéseivel csitít­­gatja a felfortyant epés indulatokat, szép csöndesen beosztja a játszmát és megindítja a „mehet«-et. A bőven érkezett bor mámoros hatása ott vil­log már a megtört, fátyolozott fényű szemeken, a duz­­zadozó arcok kékes pírján. Még a harangozó is, a­ki eddig nagy-okosan hallgatott, — most, mivel magára maradt bájos szomszédnőjével és az ital feloldotta nyelvét, mind jobban nekimelegül udvarlásában és öntelt mosolylyal visszonozza »szépe« kacérkodó pis­­lantásait Juliska mindezt nem hallja, nem látja. Mintha lába gyökeret vert volna a földbe, ugyanazon a helyen áll, a­hol kísérője elhagyta. Hirtelen elfojtott hangok nesze éri. Jutka, a szolgáló, künn a konyhában fontos­kodva súgja a sírásónak: — Dejszen ez sem viszi sokáig! — Éz olyan — felelt­emez halkan — mint a boldogult édes­apja temetésén. Olyan volt, mint a viasz. Csak úgy ténfergett és bizonyára felfor­dul, ha a kastélybeli kisasszony nem támogatja és nem húzza magával a hintóba. A nagyságos asszony is ott volt, meg az ifjúr is. — Ne mondja! — súgja amaz csudálkozva. A hallottak felrázzák Juliskát kínos tűnődésé­ből. Az emlék fájdalma utat tör szorongó érzelmei­nek; tágulni érzi keblét, szétrántja ruháját, az ágyra borul és sűrű könyekben önti ki szíve keservét. A jó, drága szülőre gondol. A jelen lassan kint elmosódik lelki szeme előtt. Képzelme ott csüng az erdei lakon, a boldog múlton. És úgy fáj a szegénynek újra látni, mint futkossa be gondtalanul a lombos erdőt, mint örül szive a madárkák énekének, a rigók füttyeinek, a rét viráginak, melyeket koszorúba fűz báránykájá­­nak nyaka köré. Aztán újra átjárja minden ízét az iszonyú jelenet, midőn atyját, — mint orvvadászok áldozatát — halva hozzák haza az erdőkerülők, midőn a koporsóra zárva lebocsátják a sötét földbe. Oh, bár vele mehetett volna oda le, bár nyugodhatnék oldalán tiszta ártatlanságában. De ők máskép akar­ták. Magukhoz vették az elhagyott árvát, — kinek atyja az ő szolgálatukban, kötelessége teljesítésében lelte halálát, — vigasztalták, maguknál tartották. Azt mondták, náluk kell maradnia, míg sorsáról gon­doskodva lesz. És gondoskodtak. De hát ki az oka ez irtóztató helyzetének — kérdi nyugtalan lelkiismere­­tete. Nem tőle függött-e annak maradni, a mi volt, gyermeteg, istenfélő leánynak, ki még nem ismert más csókot szülőjénél? Nem gondolhatta-e meg, hogy a gazdag fiú őt, a szegény leányt, igazán, komolyan nem szeretheti ? S mégis! Nem önkényt hajolt e sza­vaira? Nem, — felel magában gyorsan és mélyen felindulva, mialatt újra sűrű könyek áztatják arcát — nem önkényt. Hiszen ő nem tudta, mit tesz. Ő csak azt érezte, hogy oly jó, oly kimondhatatlanul jó vele, mellette lenni, és nem sejtett semmi rosszat. Hiszen már azelőtt is nem egyszer találkoztak véletlenül, nem egyszer ültek együtt este a holdvilágnál, ma­gukra hagyatva, zavartalanul­ nézték a csillagokat, hallgatták a madarak dalát, csevegtek épen úgy, mint akkor. A park illatos levegője, a tüzes szemek szik­rázó fénye kábíthatta el annyira, hogy engedte közel, szorosan maga mellé simulni az ifjút, fejét ölébe haj­tani , hogy engedte elrebegni hő szerelmi vallomásait, melyekkel, mint dajkaigéretekkel a gyermeket, mély álomhoz hasonló önfeledségbe ejtette; mert mire az első forró csók elcsattant njakán — sohasem tapasz­talt édes érzés fogta el egész valóját, ég és föld össze­folyt szeme előtt! Juliska felszökik helyéről.Zagyva, énekkel kevert zenehangok hatnak szobájába. A dáridó ott benn már javában foly. Férje rikácsoló kurjan­­tásai metszően ütik meg füleit. Uh, hogy utálta őt az első pillanat óta, a­melyben meglátta, hogy irtózott ez éles vércse­szemektől, e minden méltóságából kivet­kőzött csúszó-mászó embertől. És most hozzá van kötve elválaszthatatlanul, örökre! Oh, hogy nehezed­hetett oly könyörtelenül, oly súlyosan isten büntető keze árva fejére! Hogy viselheti el ez iszonyú csapást ? Felemeli földre szögezett tekintetét és úgy véletlenül megpillantja a nászágyat. Hideg borzadás futja át egész testét. Alig bir állni lábain, Várd feje felé tolál vére, égetve, forrón lüktet ereiben. Kinyitja a szoba ajtaját, aztán óvatosan behúzza maga után. Körülnéz, egy sötét szurdokban Jutka hever alva. Kábító szeszszag folyja körül. Csendesen, nesztelenül suhan át a konyhán, ki az utcára ... A köd szétfosz­­lott. Hideg északi szél kergeti a felhőfoszlányokat és a hold csak pillanatokra veti halvány fényét a sötét­ségbe. A közel folyó hullámai teljes erővel csapkod­nak ... A vi­torlás hangos moraja oly hívóan szól feléje. Mily jó volna megpihenni medrében. Ott senki sem zavarná, nyugodhatnék békében. Kegyetlenül hányt-vetett szive pedig oly igen nagyon vágyik a nyugalom után. Öntudatlanul, gépiesen mind közelebb és közelebb lép a parthoz. Merően néz a víztükörre s fenekére gondol. Hirtelen, mintha panaszosan siró gyermekhang vegyülne a szélroham sivításába és mintha onnan a mélyből két összekulcsolt pici kéz nyúlna feléje, könyeivel esdeklő két szemecske tekin­tene reá . . . Túlcsigázott képzőlmének e rémképére kínosan rándul meg minden idegszála . . . Fejéhez kap, mintegy visszatartani elillanó eszméletét. Mit akar tenni ? Hogy fogamzhatott benne ez az átkos gondolat ?! Hiszen élete nem az övé, neki tűrnie, szenvednie kell! Újra hangzik a zajos lárma az abla­kon át. Oda siet, betekint. Dúlt arcok, a bor hevétől dagadt erek, rekedt mámoros ujjongás. Szent isten, csak ma segíts rajta! Mindent meg fog tenni, a­mit rá mér a sors, töredelmes szívvel, készséggel. Ma nem bírja, nem lehet, meg kellene halnia és meg­halnia nem szabad. Kimegy az erdőbe, elrejtőzik az éjen át, aztán visszatér, magába térve. Hideg, erős szél lobogtatja ruháját, átjárja tagjait. Csak kendőjét hozza ki a szobából. .. Ezalatt bent véget ér a játék is. A háziúr segély­­zett kacagással, palástolt dühhel vágja kártyáját az asztalra. Ő többé nem játszik, már megunta. Másfelé vágyik, — teszi hozzá nevetve. — Vágyik vesztett pénze után, — súgja a biró a kántornak, — de hát hiába. A hamis kereset meg nem vadzik! — Úgy, úgy, — szól a bábaasszony, állapotától kitelhető gyorsasággal kibontakozván a melléje dűlt mámoros harangozó karjaiból, — ne várassa oly soká Juliskáját! — Igaz biz­a, — kiáltanak kacagva a biró meg a kántor. A boldog férj titokban fogát vicsorgatva, nagy­­nehezen panyókára veti kabátját; a többi is valahogy nekikészül a tisztelgésnek és megindulnak. Elől a gitárját hangoló és módosan lépegető bábaasszony, Juliska épen ki akar osonni a szobából, midőn a nász­nép ajtajához ér. A bábaasszony fülrepesztő óbégatás­­sal megkezdi a nászdalt, majd belebömbölnek a fér­fiak is: Szép Juliska nyissál ajtót. Hallgasd meg a búcsúztatót. Férj, urad már kopogtat . . . A boltra ijedt menyasszony felrántja az ajtót. A kétségbeesés végső er­ejével, egészen kikelve magából, ellöki a karjait feléje nyújtogató vőlegényt, társait, és egyenesen nekiiramlik az utcának. A hátramaradtak meghökkenve düleszkednek a falnak , majd kacagás és káromkodás közt űzőbe veszik őt. Juliska céltala­nul, vakon a folyó felé szalad. Hallja a zsivajt maga mögött. Hirtelen vészes kutyaugatás üti meg füleit. Úgy ösztönszerűen visszanéz: az udvart őrző nagy szelindeket pillantja meg, a­mint dühösen feni reá fogát. Már ott van egészen közel hozzá. A folyó előtte­ menekvés nincs; érzi elakadni szive dobogá­sát ; szivrendítő sikoltás hasítja a leget, összerogy. A bábaasszony az első, ki hozzá ér; aztán a kántor. — Semmi baja, — mondja az előbbi, — elájult, majd magához tér. Az utóbbi is megtekinti a hold halvány világá­nál, megtapogatja mint szakértő, lévén egyszersmind a község halottkémje. Nem szól semmit, csak némán nézi, a mint a segítségre jött Jutkával elcipelik az alék­at. Csak a­mint visszafelé haladtában a megbot­lott és most a földről nagy­ nehezen tápászkodó vőle­génybe ütődik, kiáltja fülébe: — Ne félj semmit, testvér! Lesz temetési jós — és úgy látszik mintha ezalatt még a vén gonosz­nak is peregnének kényei. A menyasszony ott fekszik nászágyán, szépen, csendesen. Semmi baja többé. Az a parányi erecske, melyben az élet lüktet, ott benn a kebel mélyén, az szakadt meg, egyéb semmi. Az egek ura meghallgatja a jó lelkek imáját. Ő csupán nyugalom után vágyott. Most már pihenhet. Alma zavartalan, örök. Egy bárói család. Schlieben Ervin beszélye. (Folytatás.) Báró Bolten ezalatt elvégezte megbízását és a kapusnak megmutatta a könyveket, melyeket a gróf­­nénak küldjön. A múzeumon átmenve hagyták el a házat;­ a búcsúzásnál báró Bolten nem tarthatta vissza a kérdést, hogy a gróf jól érzi-e magát. Ez röviden felelt és sietve eltávozott. A báró megütközés­sel nézett utána. Csak midőn a gróf hűvös szobájába ért, tudta magát összeszedni és zavart érzéseit gondolkodással kormányozni. A­mint belépett, ágyba vetette magát és az utolsó órákra visszaemlékezett. Agyrémeinek hamar urává lett, hanem annál kínosabban elmél­kedett báró Bolten viszonyáról a báró Adel­burg- csa­ládhoz. A meggyilkoltnak kétségkívül bizalmas ba­rátja volt. Vájjon hasznára vált-e ez a barátság, He­­lianth halála után, a hátramaradt családnál, Veroni­kánál ? — A nők átalában kedvelték, és hogy ma

Next