Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)

1881-05-04 / 101. szám

Verses könyvemből. Te adtál lelket . . . Te adtál lelket e daloknak, Nekem szerelmet adva, Egy elsuhant boldog tavasznak, Te voltál eggy napja. Öledbe hintem ím virágit, E csengő dalfüzérben, Egy-két bimbót fűzzél szivedhez, Ne szórd el mind kevélyen! S ha a rózsák közt válogatva, Ábrándokban pihenve, Egy bántó hangra fölriadnál, S ujjad tövisre lelne : Ne fájjon az ! — Viszonzásképen, Kacagd ki újra híved. Te adtál lelket e daloknak, De sebet is e szívnek ! Az én napom. Olyan vagy, mint a nap, Mely oda fenn ragyog : Körötte bolygónak Mind, mind a csillagok. Olyan vagy, mint a nap, Forró és égető , Emésztő lángra gyűl Ki véled összejö. Olyan vagy, mint a nap, Szivem szerelmese, Te is, miként a nap, Foltokkal vagy tele! Isten veled. Tehát már vége minden köteléknek, Mely lelkeinket egybekapcsold ? Oh szép leány, bár üdvöm összetépted, Azért ne tartson bánatod soká. Találhatsz még te játszva uj szivet, Miként virágot lenge kis ruhádra. Emezt is, mint amazt, letörheted, — Hisz egy virágnak oly csekély az ára . S ha összejönnénk, óh ne födje arcod Talán a megbánásnak fellege. A láthatárról azt egy röpke szellő, Egy kis sóhajtás messze elvigye. Ne érje lelked fájó vád gyanánt E halovány arc, könnybefúlt tekintet. Óh a szerelem sokat megbocsát, S te nem tudod, hogy oly nagyon szeretlek ! Szerelemvágy. »Ne higyj te senkinek, így sohasem csalódol!« — De én bízom, hiszek, És ajkam egyre csókol. Virág, virág után, Szerelem, szerelemre, S ha pályám megfutám, — Letünök valamerre. De kétkedés miatt, Nem nyúlni a pohárhoz, Rettegve, hogy mit ad? Üdvöt avvagy halált hoz? Így tengni untalan, Lemondva, mégis égve, Pusztulni lassatan, A visszás küzködésbe: Nem élet, nem öröm. — Inkább csalódás érjen ! Inkább kettétöröm Magam minden reményem. S mosolylyal ajkamon Várom be a halálom ; Legalább mondhatom: A boldogság nem, álom ! Ebeczky Béla­ . Szerda, 1881. május 4. fel. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre......................4 firt. Megjelenik ** ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadói hivatalba küldendők. Iliána titka. (A román népéletből), irta dr. Tóth Sándor. (Folytatás.) »Menekülnie kellett. Csak azóta tudta meg, hogy apja, anyja átkozta meg az életét. — Azok nem akarták, hogy Rechilája az övé legyen. »Most békességre van szüksége, míg meggyógyul a lelke, vagy belehal. »Mert rosszabb a szerelem baja az örök kárho­zatnál, a legszörnyűbb átoknál. »Az őszinte szó szivére hatott a gvárdiánnak. Másnap egy kalugyerrel több imádkozott az Úr zsámolyánál. »Az uj páter komoly, csöndes természetű volt. Ha imádságát elvégezte, rendesen odabújt a könyvei közé, s addig olvasott-tanult, míg újra be nem szólí­totta a »tonka« könyörgésre. »Néhány hónap múlva vidámabb lett az arca. Az öreg gvárdián már nagyon megörült, hogy gyó­gyul a »betege,« a­ki legkedvesebb kalugyer-társa jön a kolostorban. Le-le kezdett járni a kertbe is, elsétálgatott órahosszat a fasorok közt. Ez volt az időtöltése. A másik meg az, hogy éjjel fölkelt nyo­­szolyájáról, végigosont a folyosón és nagy titkon belo­­pózott a templomba. Elimádkozik ott hajnalig is sok­szor. A két fráter gyakorta észrevette ugyan az új kalugyer sétáit, de jó szerivel hagyta menni. Úgy is tudták, hogy az éjjel nappallá szeretné tenni az isten dicsőségére. Hiszen maholnap esik az utolsó »felava­tása.« A »felavatott« ember pedig az Úr szentje. Csak az öreg kertésznek tűnt fel kissé a fiatal kalu­gyer gyakori sétája, annyival is inkább, mert papír­­szeletkéket látott néha­napján kezében, s mind zavar­­tabb és nyugtalanabb volt az arca, a­hányszor cellá­jába távozott. »Eleinte elnézte, a­mit látott. A »szent« ember az Úr útjait jobban ismeri, mint a szegény bűnös lélek, nem lesz jó beleavatkozni hát szándékába. »Egyszer azonban sok munkája rászorította, hogy hosszabb időre fennmaradjon. — Zivataros éj­szaka volt éppen. Amint legjavában cikázott a vil­lám és dörgött az égi háború, hirtelen megnyílik a templom mellékajtaja, s hosszú ködmenbe burkolt alak surran tova a mellékúton. Szerencsére megis­merte a kalugyert, különben rákiáltott volna, így csak a lépteit követé. »A kert hátsó része odanyúlt a tó vizéig. Sűrű cserjebokrok közt egy ifjú nő várt reá a padon, s mi­kor lépteit ballá, felszökött és eléje sietett. »Eljöttem leányzó — szólalt meg halkan a ka­lugyer — mert kívántad. Leveledből legalább azt értettem meg. Rechilája, mért kisérted az Úr szolgá­ját ? Szerelmed nem volt igaz, azért hagytalak el. Rád fogták ugyan, hogy meg is csaltál! de azt nem hittem el. Most már különben egyre megy, a mi utaink kettéváltak: maradj te örömeid közt, annak szület­tél ; majd én csak a jó »fekete kalugyer« leszek itt, a­hol igazán szeretnek. Csöndes emberek közt vagyok, a­kik nem tudják, mi a szerelem, boldogság és örö­mök ; ezeknek egy a boldogságuk: az isten. Ezt ta­nultam el tőlük és hidd el, sokkal többet tudok azóta. — A szivet lehet zaklatni, de ha megtört egy­szer, érzéketlen a további zaklatások iránt. Lásd Rechilára! volt idő, mikor nagyon, nagyon szerette­lek és most a lemondást gyakorlom. Ebben is nyilat­kozik az ihlet és mámor egy neme, csakhogy szent annak a neve. Mondj le rólam és tanítsd örömökre azokat, a­kiket helyettem szerettél: a szegény kalugyernek nem szabad többé tudnia, hogy szeretted. Mert a kalugyer is gyarló ember és az ő bűneit jobban felszámítja az Úr mennyekben. Hogy itt látsz, megnyugtatásodra akar szolgálni; de én is örültem, hogy láthatlak, mert azt mondták rám, hogy őrjöngésemben megöltelek. Most a lelkem nyugodt, szálljon a te lelkedre is az Úr békessége!« »A lány reszketni kezdett e szavakra, mint a nyárfalevél; aztán odatérdepelt a kalugyer elé, meg­ragadta két kezét, összecsókolgatta , könnyeivel meg­áztatta és igy szólt : »»Fábiánul megátkoztál,­ mikor így fogadtad Recbiláját. És nincs a földnek elhagyottabb zuga, mint az én szivem ; és nincs a ki többet vesztene, mi­kor elüzesz, mint az én bolygó lelkem. Mert áldásod­ban elmondtad azt is, hogy nem volt igaz a szerelmem és imádkozni tanítasz, mikor magad se tudsz. A te lemondásod nem őszinte, Fabiána! Azért mondtál le rólam, mivel elhitették veled és te magaddal, hogy kárhozat jár a szerelmemmel. Pedig annyit küzdöttem érted, s ha volt vétkem ellened, van most okom elég a bocsánatra««. »Leányzó! mit kívánsz tőlem azok után, miket tőlem hallottál ? — kiáltott közbe reszkető ajakkal a kalugyer. Én az Úr szolgája vagyok, hagyd meg nyugal­­­­mamat. Eleget szenvedtem úgyis. Távozzál ha szerettél.« »Akkor újra elkezdett csengeni a lány. De meg-meglassúdó beszédeket töredékesen érthette csak már. Végre azt látta, hogy a kalugyer odaroban szép kedveséhez, szilajon átöleli és forró csókjait önti nja­­kára. »A vihar még zúgott körülöttük, az összetor­­nyosult fellegek árja meg­szakadt és hosszú csator­nákban ömleszté alá az esőt. »Hanem az őrült szerelemnek nem szegheti út­ját a természet, szilajabb és rettentőbb az még az orkánnál is. Nem lassú hervadás jár a nyomában, egyszerre dúlja fel a szivet, hirtelen semmisít. . . »Hideg borzongás futotta át az öreg kertész idegeit: szeretett volna futni a helyről, hol két bol­dogtalan az istent kisérti; de lábai megtagadták a szolgálatot. »A következő pillanat pedig egészen leverte a lábáról, majd félholtan rogyott össze. »Roppant csattanást hallott, s utána felszökött a kalugyer, átszorította kedvesét, és mint az őrült so­dorta magával árkon-bokron keresztül, le a tó vizéig. »Most már aztán végkép erőt vett a kertészen a lázas félelem, összefüggő részletekre nem is emléke­­zek. Annyit látott, hogy sajátszerű fény vette körül őket, mintha sárgás füstgomoly lepné el a tó vidékét. És tüzes sziporkák hullottak alá egyenesen a vízbe, annak mélyéből szökellve föl. Mindenféle alakok hul­lámzottak ide s tova, egyik is, másik is beléjök csim­­bajkodott, s vonszolta magával tehetetlen bábokként. »Végre eltűntek. Hült nyomukat találta, mikor utánok indúlt. »Sietett azonnal fel a gvárdiánhoz, vájjon nem álom volt-e a látomása? A »fekete kalugyer« való­ban nem volt a cellájában, hírét se hallották azóta. »Hanem az öreg kertész elbeszélését mégis csak mesének tartották. Fabiána elszökött bizonyosan, meg­unta a magányosságot. »Csak több hétre rá kezdett felkavarodni a tó felszíne, mint valami óriási üst, melynek megtelt az öble csordultig, s kiömlésre vár. »Éjjel aztán, éppen tizenkét órakor, megeredt a k­ongás mindenfelé az »Ördögüstje« körül: kisebb­­nagyobb félig emberi, félig állati alakok bukkantak fel a mélységből, szemvakító fénysugarak lövelltek szerteszét, mint cikázó villámfolyamat és a víz magas hullámoszloppá erősödők, de megint tehetetlenül ösz­­szeomolt, messze kilökve helyéből a pihenő tömegeket. (Folyt, köv.)

Next