Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)

1882-05-04 / 102. szám

T­i­ll á r 0­111. — A »Szép leányok« népszínmű dalaiból. — I. Ez a világ forog velem Olyan nehéz szivem, fejem, Szemeimből hull a könnyem, Árva szivem dobog szörnyen, Dobog, dobog, dobog szörnyen, Tillárom, tillárom, Ha meghalok azt se bánom. II. Nem a bor szállt a fejembe, Szivem gyuladt szerelemre. Keserű az élet nekem, Szakadjon meg bolond szivem Bolond, bolond, bolond szivem. Tillárom, tillárom, Ha meghalok azt se bánom. Csiky Gergely. — — A Keszeg Imre pásztorsága. (Elbeszélés.) irta Jakab Ödön. (Vége.) Keszeg Imrének elveszett a szeme világa s úgy érezte, mintha nagy tűz előtt ülne : szinte kigyúlt az ábrázatja. Jó későre felállott s támolyogva fogódzott belé a vastag diófába. Nehéz sóhajtással gombolta szét forró melle felett vékony, kis ujjasát. Pedig legalább vigasztalhatta volna magát az­zal, hogy a bokrétás kalapu Sütő Sándor igen köny­­nyen hazugságot is mondhat. Mert tudta azt akkor az egész vidék s ma sem hiszek olyan embert az or­szágban, a­ki ne hallotta volna azt a bolond históriát, hogy Sütő Sándor is ugyancsak utána vetette volt magát annak a leánynak, ámbár kereken megmon­dotta neki az öreg Kádáraimon, hogy a­míg Keszeg Imre Keszeg Imre lesz, addig csak nem vesztegeti el az egyetlen leányát olyan akármiféle más legényhez, kivált mikor a leány sem erőlködik nagyon. De kinek jutna ilyenkor ilyesmi eszébe! Egyszerre elborult az egész nagy határ. Hűvös szél zúgatta meg a vén diófa lombját. Nehéz, tömött felhők futkostak az égen s barna testükről nehéz csep­­pekben kezdették hullatni a hideg verítéket. Teljesen megváltozott a világ folyása. Öreg éj vala már, mikor elállott az eső. Vastag sötétség ült a vidék felett. Nem láthatta azt más, legfölebb csak az a mennybéli jó isten, hogy Keszeg Imre kegyetlen fegyverét a kezébe vette. Mindenre el volt határozva. Tudta,­ hogy a hegyet becsületes pásztornak elhagyni nem szabad, hanem azért szép lassan átugrott a gyepűn s megindult a kerteken le­felé. Háromszor is felfogadta magában, hogy agyon lövi, mint a kutyát, ha idegen embert kap­ott az életen. Reszketve ment végig a csendes udvaron s meg­állóit a virágos kertre nyíló kicsiny ablak alatt. Hall­gatózott, de csendes volt minden. Megkocogtatta halkan az ablak üvegét s beszólott a házba : — Zsuzsika te ! Alszol ? A leány ijedten futott az ablakhoz. — Jaj istenem! Valami rossz történt? — Ki van nálad, Zsuzsika? Szólj, az istenre kérlek! — Ugyan hogy kérdezhetsz ilyeneket! Mi ju­tott eszedbe ? Mi bajod van ? Aztán jól kihallatszott, hogy zokog benn a leány. Annyi ártatlanság beszélt abban a csendes zo­kogásban, hogy Keszeg Imre igazán egészen megres­­telte a dolgot s bánni kezdé, hogy mért kérdett effé­lét. Szégyenkezve húzta szemére a kalapot s szelíden mentegetődzék: — Ejnye! Nem érted a tréfát ? Csak benéz­tem, látod, hogy nincs valami baj a háznál. Rosszat álmodtam. Majd elmondok mindent. Most sietek visz­­sza. Áldjon meg az isten! Azzal sarkon fordult és sebesen indult a hegy­nek. Bujkálva ment a fák között, nehogy meglássa valaki s még hírbe keverjék miatta azt a becsületes házat. Egészen megjuhászodott s maga is csudálko­­zott azon a fonák állapoton, hogy most a hegyen fel­felé csöndesebben vert a szíve, mint az elébb, pedig akkor lefelé jött. A szőlőgyepű szűk rése előtt hirtelen meg­állott. — Né, né! Valamire léptem. Felvette, a mire lépett s azt hitte, hogy a föld mindjárt megnyílik alatta. Egy nagy kövér szőlőgerezdet tartott a ke­zében. — Teremtő istenem ! hogy került ez ide ? Tán csak nem loptak meg ? Fürkészve lépett a hegybe s szinte látta már az iszonyú pusztulást. Mert azt csak mindig tudja egy tapasztalt szőlőpásztor, hogy a gerezd el nem sé­tál a fájáról, ha csak nem segítenek neki. Meg mert volna esküdni, hogy­­megesett a hiba. De azt már mégis ki hitte volna előre, a­mit pedig mindjárt az út mellett észre vett. A Kutasi Mózes szőlőjéből még egy pár karó is ki volt törve s úgy le volt fosztva néhány szőlőtő, mintha a jég verte volna el. A­mint tisztába jött a szomorú körülménynyel, csak megállott sóbálvány módjára s jajgatott, mint a nehéz beteg. Talpon töltötte az egész éjszakát. Reggel jókor beszent a falusi birónak, hogy menjenek ki hamar, mert ő ki sem mozdult abból a szőlőből s mégis megcsúfolták. Paraszt­ebéd körül künn volt már a bíró az egész falusi elöljárósággal. Először is megindultak keresgélni a gyepű kör­nyékén , ha netalán a jól megázott földön nyomra akadnának. Akadtak is csakhamar egy fris éjjeli nyomra, csakhogy az a nyom nem jófelé vezetett ám: szépen bekísérték a kerteken a Kádár Simon udvarára. Visszatérve a szőlőhegybe, gyanakodva tekin­tett Keszeg Imrére a biró. — Imre fiam, az a nyom egyenesen a Kádár Simon udvarára vezet. S ha már­, — a­mint állítod — te ki se léptél a szőlőből egész éjjel, akkor nyil­vánvaló, hogy vagy az öreg Kádár felejtkezett el ilyen cégéresen magáról, vagy Zsuzsika járt ki ide hozzád. Imre szinte mellbe ütötte a bírót. — Nem volt az egyik sem, biró uram! — szó­lott szégyenkezve és elfojtott dühvel. Hát — bizony megvallom, hogy én néztem be Zsuzsikáékhoz egy kissé. De verjen meg az Isten, ha szőlőhöz, csak egy gerezdhez is nyúltam! — Ejnye, fiam Imre! Már látszik, hogy nem egyenes után beszélsz. Ne köntörfalazz annyit, valld be őszintén, hogy te bizony egy kicsikét szereted a másét. — Én ! — jajdult fel a vádlott. — Na, na! Ne dühösködj, hallod-e! Késő szé­gyen : tudja azt már az egész falu. Sütő Sándor min­denkinek nyíltan beszéli oda le az utcán, hogy milyen szép dologba keveredtél. De biró uram­ elhiszi-e rólam, hogy meg­tettem volna ? Ha­bár egy fü­leng szőlőt vittem a Kádár Simon udvarára, de ne vigyen az isten soha többé oda! — Oda nem is, Imre! — szólott fel a kert vé­géből Kádár Simon, ki egy horgas szilvafának tá­maszkodva, hallgatta a dolgot. — Jaj! — búgott fel fájdalmában a halálra sújtott legény s zokogva borult a durva venyigés gyepűre. A biró ezalatt bement az emberekkel, hogy be­csüljék meg a kárt, s alig lépett ki az útból a szőlő­fák közé: hát egy nagy piros bokrétát veszen fel a földről. Csudálkozva mutatja a többieknek: — Miféle portéka ez itt ? Az egyik hites a kezébe vette. — Tyúh! hát nem ismeri, biró uram! Hiszen ez a Sütő Sándor híres bokrétája. Mindig a kalapján hordja. Kacagja vele az egész falu, mert csinált vi­rágból van. Tüstént visszamentek ismét a gyepühöz. — Ne ereszd úgy el magad, Imre! — igyeke­zett mindenki vigasztalni — Másként kezd mutat­kozni a dolog. Imre csak bámult, mintha álmot látna. Pedig azokon az embereken nem volt valami különös bá­mulni való, ahhoz képest, hogy a drágalátos Sütő Sándor éppen akkor jött fel nagy lelkendezve az oda vezető keskeny, szakadékos úton. Saját szemeivel akarta látni a gonosz a szerencsétlen Keszeg Imre nagy szégyenét. Előre hízott a májja! Már néhány lépésről kiáltotta a birónak: — Na, nekünk ugyan van pásztorunk! Az én szőlőmben esett-e kár várjon? — Nem esett abban, Sándor fiam, de annál több esett ám a becsületben! Nézz ide csak: hát ez a szép bokréta kinek a jószága s hogy került be a szőlőbe ? Sütő Sándor olyan lett, mint a fal. Szentül hitte eddig, hogy a bokrétáját valahol otthon hullatta el a szénapadláson, nem pedig itt, mikor hajladozva ke­resgélte a szőlőgerezdeket. Nem birt szólam egy árva szót sem. Hallgatott, mint a hegedű nagypénteken. A biró törte meg a csöndet: — Hát te bizony szépen belé­estél a kelep­cébe, Sándor fiam. Gyönyörű legény vagy! Ne félj, elkavártélyozlak én téged mindjárt jó helyre. Ott tudom, a kutya nem veszi ki a kenyeret a kezedből Keszeg Imre is neki keseredett a beszédnek: — Hej, te gazember ! Meglested ugy­e, mikor elhagytam a szőlőt s mig én a te szavadra a bolond­ját jártam, addig tolvajkodtál, hogy elvegyed a be­csületemet, megrontsad a boldogságomat s elüssed a kezemről azt a leányt, mikor gyalázatban leszek! Veresse vasba, bíró uram s zárassa be, hogy ott pusz­tuljon el a gyalázatos A biró megindult a fogolylyal be a falu felé. Keszeg Imre pedig indulatosan nézte, a­mint men­nek. Úgy érezte, hogy most meg tudná ölni, ha meg­foghatná Sütő Sándort. Hanem azért mire addig a nagy szakadékig értek a fogolylyal, honnan a sárga agyagot szokták ásni, mégis csak utána kiáltott a birónak: — Csak a kárt fizettesse meg vele, biró uram, de mégse zárassa be a nyomorultat. Sajnálom az anyját. Erre aztán két felelet jött egyszerre: — Ha az olyan könnyen menne, Imre öcsém! — kiáltott a biró. — Emberül beszélsz, édes vejem! — szólott megengesztelődve a vén szilvafa mellől Kádár Simon.­ ­ [ Csütörtök, 1882. május 4. 102. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Féléért..................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. IRZ a­ m­illa. (Olasz elbeszélés.) Írta Edmondo de Amicis. (Folytatás.) XI. Marconák gúnyos szavai s ernyedetlenül folyta­tott beszéde lassankint legyőzték a fiatal­embernek utolsó ellenállási erejét is.

Next