Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)

1884-04-22 / 95. szám

Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................4 frt. Negyedévre ....................... 4 frt. Megjelenik *a tunnep utáni napokat kivéve mindennap. Kedd, 1884. ápril 22. 95. szám. Huszonegyedik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere. Ath­enaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Váljunk el! (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — »Palmade Warinovits« olvasta a név fölött pompázó bárói korona alól. — Mily különös privilégiummal birnak a nagy­világ gyermekei! — szólt aztán elgondolkodva. — Míg a hozzánk hasonló kis emberek minden cimeket kénytelenek fölemlíteni, ha kilétüket tudatni óhajt­ják, a nagysádtok társaságában, ez a kis heraldikai remek s az alája írott név elég a tájékozásra. — A mivel azt akarja mondani, hogy kíváncsi­sága személyem iránt nincs kielégítve,­­— viszonozta mosolyogva a nő. — Körülbelől, csak a kifejezést nem választotta egészen jól nagyság; nem kíváncsiság, hanem rend­kívüli érdeklődés az, melyet személye abban kelt, a­ki elég szerencsés közelébe juthatni. S ez a kis papír­­lemez oly kevés felvilágosítást nyújt. Még azt sem tudhatja meg az ember belőle, ha a reá írott név saját, vagy férje neve­s viselője hajadon, férjes, vagy özvegy-e ? — Ah, ezt akarja ön tudni ? — kérdezte a nő. — Tudja meg hát, — folytatta keserű mosolylyal, mialatt arca, hűvös szemének sötétre vált tekintetétől, sötét kifejezést nyert, — tudja meg, hogy egyik sem vagyok; sem leány, sem asszony, sem özvegy. Ön bámul , majd megérti, ha megtudja mi vagyok. Amfi­­bium, olyan középlény az asszony és özvegy között; lepke, a mely elvesztette himporát s szárnyaszegetten röpködni kénytelen. Oly lény, a kit bántalmazhat, piszkolhat, lábbal tapodhat a világ, mert erre jogot adott neki, midőn megküzdve előítéletével, eldobta magától az asszonyi címet s lett belőle egy szerencsét­len, a­kit úgy neveznek, hogy: elvált nő. — Ah! — szólt, megértve a dolgot, a tanár. — Nos bámul nemde őszinteségemen, hogy be­vallok egy ily helyzetet? Vagy tán nem is bámulás, hanem borzadály nyilvánult felkiáltásában, hogy egy ily megvetendő lény iránt, némi érdeklődést érez­hetett ? — Sőt ellenkezőleg, helyzetének tudata, csak fokozza érdeklődésemet, ha elgondolom, mennyit kell szenvednie egy nőnek, míg e végzetes lépésre hatá­rozza magát. — »Mennyit kell szenvednie egy nőnek, míg e végzetes lépésre határozza magát.« — mondá, Barnai szavait ismételve tompa, hangon, merően maga elé bámulva a nő. — Tehát ön is csak nagy szenvedések árán véli a válást megengedhetőnek ? — A házasság sokkal szentebb szövetség, mint hogy nemesen érző nő mélyebb okok híján széttép­hetné azt, — felelt komolyan Barnai. — És nagyság az első pillanattól fogva a nemesen, mélyen érző, fen­­költ lelkületű nő benyomását tette reám. — Hogyan! dacára, hogy megtudta helyzete­met ? — szólt Pálma s ajka körül újra megjelent az a világot megvető, keserű gúnymosoly, míg szeme fürkészőleg pihent Barnai arcán. — Köszönöm jó vé­leményét, — folytatá, átnyújtva az asztalon kezét, miközben arca szelidebb kifejezést vett fel. — Ön bizony­nyal boldog házas, szeretetreméltó ifjú neje van s a házasságnak csak szebb oldalát ismerve, kép­telenségnek tartja felbonthatóságát ? — Nőtlen vagyok, bárónő; de bár házasságra magamra vonatkozólag még soha sem gondoltam, a válás eszméje korunkban annyira napirenden van, hogy gondolkodó embernek lehetetlen olykor azzal nem foglalkoznia. — Tehát ön elvileg ellensége a válásnak ? — Nem tagadom. Mert gyakorlatilag hiányzik önnél a tapasz­talás. Megvallom, felvilágosultabbnak hittem önt. Most, midőn az egész szellemi világ ez eszme harco­sául szegődött! — Sajnálom, ha e vallomásom balvéleményt kelt irántam nagyságban, de e tekintetben nem úszom az áramlattal; nagyon kárhoztatom a válásnak azt a könnyű módját, a mely utóbbi időben lábra kapott. Restellem, hogy éppen hazám lett annak hírhedté vált színhelyévé s ha tőlem függne, mindent megten­nék, hogy ez intézmény útjába nehézségeket gör­dítsek. — Ön tehát határozottan kárhoztatja a válást? — Ezt nem mondtam, bárónő; én csak annak túlságos könnyű módját kárhoztatom. Elismerem, hogy vannak esetek, midőn a válás elkerülhetetlen, de vi­szont állítom, hogy a válás könnyű volta több családi szerencsétlenség okozója volt már, mint a­mennyit a házasság felbonthatatlansága okozott valaha. Igaz, ez utóbbi alatt szenved az egyén, de amaz gyakran egész családok romlását vonja maga után, mi idővel igen káros hatással lehet társadalmi intézményeinkre. Tíz eset közül legalább is nyolc kicsinyes, könnyelmű ok miatt jön létre s alig egy-kettő mondható valóban jo­gosultnak. Vannak esetek, midőn egy házaspár tíz, tizenöt évet tölt együtt békességesen, egyszerre csak a nő, kit már nagyobbra nőtt gyermeiknek gondozása nem foglal le annyira, hogy néha a világban is körül ne nézhessen, azon veszi észre magát, hogy férje nem érti meg, elhanyagolja, hogy egy másik, férjénél sokkal udvariasabb egyén inkább megérdemelné odaadását. Elmegy a paphoz, ha kell, vallást cserél, ha nem, könnyedén azt mondja: »legyőzhetetlen ellenszenv.« A pap jó pénzért elhiszi, hogy ily érzelem lehetséges olyanok között, a­kik évekig megfértek együtt és el­választja őket. Épp úgy a férfi , megunja házigondok terhe alatt nyögő jó, de egyoldalúvá lett, vagy szép­ségét, egésségét vesztett nejét, meglát egy csinos höl­­gyecskét, bámulója lesz kellemes külsejének, szellemes modorának, kimondja a jelszót és szabaddá lesz. Már most lássuk, mit eredményeznek ezen esetek. Annyi bizonyos, hogy így vagy úgy, a gyermekek lesznek ál­dozataivá. Az elsőben a nőt vagy elveszi az, a­kiért elvált, vagy nem. Ha igen, akkor a nő magával viszi leány­gyermekeit, melyek, ha az új házasságból új gyermekek születnek, a legszánandóbb, mellőzött lé­nyekké válnak. Van atyjuk, kettő is és mégis atyátla­­nok, mert hiszen édes atyjuk is, kénytelen-kellet­len, de újra megnősül s szeretetét azokra a gyerme­keire árasztja, a­melyek körében élnek, szeme előtt nevekednek. Az atyánál megszűnik a szeretet gyer­meke, a gyermekben atyja iránt; az anya szive meg­hal, a gyermek elidegenedik anyja iránt s hogy tudjon létezni testvéri szeretet ott, hol néha négyféle féltest­vér közt kellene annak megoszlani ? Nem veszi el az udvarló a nőt ? Ekkor még sokkal szerencsétlenebb a gyermek anyja mellett, kinek nincsen a társadalom­ban biztos helyzete, kit, miként kegyed mondá, bárónő, mindenkinek jogában áll bántalmazni, sárral dobálni. És a­mily biztos az ily szerencsétlen teremtéseknek szellemi romlása, épp oly kikerülhetetlen az anyagi elszegényülés. A magára maradt nő vagyona rende­sen tönkre megy, az apa jövedelmét új család veszi­­igénybe. Ha az apa hagyja oda családját, még szomo­rúbb a viszony. A gyermek atyját folyton kárhoztató, életunt anyja mellett felnőve, mint kiábrándult, világ­fájdalmas egyén lép az életbe, melyben nagyon kétes, találhat-e valaha megelégedést. És ez igy megy ezer különféle kiadásban s ha történik is olykor, hogy vált személyek uj szövetségükben boldogságra lelnek, gyermekük rovására élvezik azt s jaj a társadalom­nak, ha ezek a szerencsétlenek fogják egykor több­ségét képezni. Hanem hát ez olyan tárgy, a­mit, ha napokig beszélnék, sem tudnék kimeríteni, félek, hogy már­is kifárasztottam türelmét. — Oh nem, elismerem, hogy sok igaz van abban, a­mit ön mondott. De hát aztán, melyek azok az esetek, a­melyekben ön megengedhetőnek tartja az elválást ? — Rövid együttélés után, midőn a »legyőzhe­tetlen ellenszenv« joggal kimondható. Gyermektelen házasságoknál, hol nem szenved az ártatlan, súlya alatt egyáltalában. — És ön nem látja be, hogy vannak esetek, midőn ha mindjárt gyermek van is, lehetetlen az együttélés ? — Válás nélkül is lehet külön élni. de hát ki­vételek is vannak. — Nos, halljuk az ön kivételeit. — Például, ha az egyik fél olyat tesz, a­mivel a másiknak becsülését végképen elveszti.­Olyannal, a­kit kénytelenek vagyunk megverni, nem élhetünk együtt. — Ez az, ez az! — kiáltott fel hévvel Pálma. — Ők nemde lehetnek esetek, midőn az ember undor­ral kénytelen elfordulni attól, a­kit egykor szenvedé­lyesen szeretett? — Hanem az ilyen esetek ritkán fordulnak elő. A legtöbb elvárás pillanatnyi elkeseredés, hogy ne mondjam, szeszély szüleménye. Ritkán teremt az élet oly helyzeteket, melyekben minden kívánságunk sze­rint mehet. Kölcsönös elnézés sokat kiegyenlíthet s nem látom át, hogy a­kik az első évek nehézségeit le­­küzdhették, a többit el ne tölthetnék együtt? Ha a házasság nem lenne oly könnyen felbontható, komo­lyabban fontolóra vennék, mielőtt kötelékeibe lép­nénk , de éppen a válás könnyű módja oka a sok köny­­nyelműen kötött szövetségnek. He lám! tán igen mesz­­szire is mentem! Hiába, tanár vagyok, megszoktam előadást tartani. Bocsásson meg nagysád, ha nézetem tán igen is tüzetes fejtegetésével sérteni találtam s nehogy azt higyje, mikép a lépést, melyet elkövetett, kárhoztatni merészelném. Mi jogon tehetném azt én, az ismeretlen, a ki nagysá­i történetét, viszonyait is­merni szerencsés nem vagyok ? A mit mondtam, álta­lánosságban volt mondva. — Önnek sokban igaza lehet s nekem nincs jo­gom haragudni, a miért egy ilyen, annyira napirenden levő tárgyról kimondta véleményét. Ha jobb hangulat­ban lennék és a még egészen uj seb nem sajogna oly hevesen, tán kész volnék vitatkozásba elegyedni ön­nel, de igy . . . Meg vagyok győződve, ha ön ismerné történetemet, igazat adna nekem, mert a körülmé­nyek, melyek engemet e lépésre vittek, valóban rend­kívüliek s nincs a szenvedésnek az a skálája, melyet én végig ne futottam volna». Ejd mit! — kiáltott, hir­telen fölugorva ülőhelyéről Pálma, — olyan régen ülünk már itt, jöjjön, mozogjunk egy kissé s beszéljen nekem ismét útjáról, Athénről, Jeruzsálemről vagy Mekkáról, a tudósok, keresztyének és muzulmánok zarándoklásának ezen fő-fő célpontjairól, vagy akármi­ről, a­mi önt érdekli, a­mi tetszését megnyerte. Csak hagyjuk ezt a tárgyat, a­melynek nincs helye olyanok között, a kik alig ismerik egymást. Bajnai is elhagyta helyét, párszor alá s fel jár­tak a fedélzeten, a hölgy egy-egy kérdést intézett hozzá, melyre ő feledni igyekezett, de nem volt képes az előbbi élénk hangulatot megtalálni s igy meglehetős vontatottan ment a társalgás. Az ég is beborult, szürke felhőket hajtott a nyu­gatról fúvó szél a még imént oly tiszta égboltra és érzé­kenyen járta át a sétálók tagjait. A bárónő megfázott, magára vette köpenyét s szorosan beleburkolózott. A táj sem mutatott semmi érdekeset; kopár, sziklás partok mindkétfelől. Az eső is cseperegni kez­dett, Pálma bárónő jobbnak látta a hajó belsejébe vonulni s egy szívélyes kézszoritással elbúcsúzva úti­­társától, lehaladt a lépcsőkön. Bajnai követte tekintetével, míg a szürke ruha utolsó fodra is el nem tűnt szemei elől, aztán levetette magát egy padra s fejét kezére hajtva, elgondolkodott (Folyt, köv.)

Next