Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)
1884-04-22 / 95. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................4 frt. Negyedévre ....................... 4 frt. Megjelenik *a tunnep utáni napokat kivéve mindennap. Kedd, 1884. ápril 22. 95. szám. Huszonegyedik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Váljunk el! (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — »Palmade Warinovits« olvasta a név fölött pompázó bárói korona alól. — Mily különös privilégiummal birnak a nagyvilág gyermekei! — szólt aztán elgondolkodva. — Míg a hozzánk hasonló kis emberek minden cimeket kénytelenek fölemlíteni, ha kilétüket tudatni óhajtják, a nagysádtok társaságában, ez a kis heraldikai remek s az alája írott név elég a tájékozásra. — A mivel azt akarja mondani, hogy kíváncsisága személyem iránt nincs kielégítve,— viszonozta mosolyogva a nő. — Körülbelől, csak a kifejezést nem választotta egészen jól nagyság; nem kíváncsiság, hanem rendkívüli érdeklődés az, melyet személye abban kelt, aki elég szerencsés közelébe juthatni. S ez a kis papírlemez oly kevés felvilágosítást nyújt. Még azt sem tudhatja meg az ember belőle, ha a reá írott név saját, vagy férje neves viselője hajadon, férjes, vagy özvegy-e ? — Ah, ezt akarja ön tudni ? — kérdezte a nő. — Tudja meg hát, — folytatta keserű mosolylyal, mialatt arca, hűvös szemének sötétre vált tekintetétől, sötét kifejezést nyert, — tudja meg, hogy egyik sem vagyok; sem leány, sem asszony, sem özvegy. Ön bámul , majd megérti, ha megtudja mi vagyok. Amfibium, olyan középlény az asszony és özvegy között; lepke, a mely elvesztette himporát s szárnyaszegetten röpködni kénytelen. Oly lény, a kit bántalmazhat, piszkolhat, lábbal tapodhat a világ, mert erre jogot adott neki, midőn megküzdve előítéletével, eldobta magától az asszonyi címet s lett belőle egy szerencsétlen, akit úgy neveznek, hogy: elvált nő. — Ah! — szólt, megértve a dolgot, a tanár. — Nos bámul nemde őszinteségemen, hogy bevallok egy ily helyzetet? Vagy tán nem is bámulás, hanem borzadály nyilvánult felkiáltásában, hogy egy ily megvetendő lény iránt, némi érdeklődést érezhetett ? — Sőt ellenkezőleg, helyzetének tudata, csak fokozza érdeklődésemet, ha elgondolom, mennyit kell szenvednie egy nőnek, míg e végzetes lépésre határozza magát. — »Mennyit kell szenvednie egy nőnek, míg e végzetes lépésre határozza magát.« — mondá, Barnai szavait ismételve tompa, hangon, merően maga elé bámulva a nő. — Tehát ön is csak nagy szenvedések árán véli a válást megengedhetőnek ? — A házasság sokkal szentebb szövetség, mint hogy nemesen érző nő mélyebb okok híján széttéphetné azt, — felelt komolyan Barnai. — És nagyság az első pillanattól fogva a nemesen, mélyen érző, fenkölt lelkületű nő benyomását tette reám. — Hogyan! dacára, hogy megtudta helyzetemet ? — szólt Pálma s ajka körül újra megjelent az a világot megvető, keserű gúnymosoly, míg szeme fürkészőleg pihent Barnai arcán. — Köszönöm jó véleményét, — folytatá, átnyújtva az asztalon kezét, miközben arca szelidebb kifejezést vett fel. — Ön bizonynyal boldog házas, szeretetreméltó ifjú neje van s a házasságnak csak szebb oldalát ismerve, képtelenségnek tartja felbonthatóságát ? — Nőtlen vagyok, bárónő; de bár házasságra magamra vonatkozólag még soha sem gondoltam, a válás eszméje korunkban annyira napirenden van, hogy gondolkodó embernek lehetetlen olykor azzal nem foglalkoznia. — Tehát ön elvileg ellensége a válásnak ? — Nem tagadom. Mert gyakorlatilag hiányzik önnél a tapasztalás. Megvallom, felvilágosultabbnak hittem önt. Most, midőn az egész szellemi világ ez eszme harcosául szegődött! — Sajnálom, ha e vallomásom balvéleményt kelt irántam nagyságban, de e tekintetben nem úszom az áramlattal; nagyon kárhoztatom a válásnak azt a könnyű módját, a mely utóbbi időben lábra kapott. Restellem, hogy éppen hazám lett annak hírhedté vált színhelyévé s ha tőlem függne, mindent megtennék, hogy ez intézmény útjába nehézségeket gördítsek. — Ön tehát határozottan kárhoztatja a válást? — Ezt nem mondtam, bárónő; én csak annak túlságos könnyű módját kárhoztatom. Elismerem, hogy vannak esetek, midőn a válás elkerülhetetlen, de viszont állítom, hogy a válás könnyű volta több családi szerencsétlenség okozója volt már, mint amennyit a házasság felbonthatatlansága okozott valaha. Igaz, ez utóbbi alatt szenved az egyén, de amaz gyakran egész családok romlását vonja maga után, mi idővel igen káros hatással lehet társadalmi intézményeinkre. Tíz eset közül legalább is nyolc kicsinyes, könnyelmű ok miatt jön létre s alig egy-kettő mondható valóban jogosultnak. Vannak esetek, midőn egy házaspár tíz, tizenöt évet tölt együtt békességesen, egyszerre csak a nő, kit már nagyobbra nőtt gyermeiknek gondozása nem foglal le annyira, hogy néha a világban is körül ne nézhessen, azon veszi észre magát, hogy férje nem érti meg, elhanyagolja, hogy egy másik, férjénél sokkal udvariasabb egyén inkább megérdemelné odaadását. Elmegy a paphoz, ha kell, vallást cserél, ha nem, könnyedén azt mondja: »legyőzhetetlen ellenszenv.« A pap jó pénzért elhiszi, hogy ily érzelem lehetséges olyanok között, akik évekig megfértek együtt és elválasztja őket. Épp úgy a férfi , megunja házigondok terhe alatt nyögő jó, de egyoldalúvá lett, vagy szépségét, egésségét vesztett nejét, meglát egy csinos hölgyecskét, bámulója lesz kellemes külsejének, szellemes modorának, kimondja a jelszót és szabaddá lesz. Már most lássuk, mit eredményeznek ezen esetek. Annyi bizonyos, hogy így vagy úgy, a gyermekek lesznek áldozataivá. Az elsőben a nőt vagy elveszi az, akiért elvált, vagy nem. Ha igen, akkor a nő magával viszi leánygyermekeit, melyek, ha az új házasságból új gyermekek születnek, a legszánandóbb, mellőzött lényekké válnak. Van atyjuk, kettő is és mégis atyátlanok, mert hiszen édes atyjuk is, kénytelen-kelletlen, de újra megnősül s szeretetét azokra a gyermekeire árasztja, amelyek körében élnek, szeme előtt nevekednek. Az atyánál megszűnik a szeretet gyermeke, a gyermekben atyja iránt; az anya szive meghal, a gyermek elidegenedik anyja iránt s hogy tudjon létezni testvéri szeretet ott, hol néha négyféle féltestvér közt kellene annak megoszlani ? Nem veszi el az udvarló a nőt ? Ekkor még sokkal szerencsétlenebb a gyermek anyja mellett, kinek nincsen a társadalomban biztos helyzete, kit, miként kegyed mondá, bárónő, mindenkinek jogában áll bántalmazni, sárral dobálni. És amily biztos az ily szerencsétlen teremtéseknek szellemi romlása, épp oly kikerülhetetlen az anyagi elszegényülés. A magára maradt nő vagyona rendesen tönkre megy, az apa jövedelmét új család vesziigénybe. Ha az apa hagyja oda családját, még szomorúbb a viszony. A gyermek atyját folyton kárhoztató, életunt anyja mellett felnőve, mint kiábrándult, világfájdalmas egyén lép az életbe, melyben nagyon kétes, találhat-e valaha megelégedést. És ez igy megy ezer különféle kiadásban s ha történik is olykor, hogy vált személyek uj szövetségükben boldogságra lelnek, gyermekük rovására élvezik azt s jaj a társadalomnak, ha ezek a szerencsétlenek fogják egykor többségét képezni. Hanem hát ez olyan tárgy, amit, ha napokig beszélnék, sem tudnék kimeríteni, félek, hogy máris kifárasztottam türelmét. — Oh nem, elismerem, hogy sok igaz van abban, amit ön mondott. De hát aztán, melyek azok az esetek, amelyekben ön megengedhetőnek tartja az elválást ? — Rövid együttélés után, midőn a »legyőzhetetlen ellenszenv« joggal kimondható. Gyermektelen házasságoknál, hol nem szenved az ártatlan, súlya alatt egyáltalában. — És ön nem látja be, hogy vannak esetek, midőn ha mindjárt gyermek van is, lehetetlen az együttélés ? — Válás nélkül is lehet külön élni. de hát kivételek is vannak. — Nos, halljuk az ön kivételeit. — Például, ha az egyik fél olyat tesz, amivel a másiknak becsülését végképen elveszti.Olyannal, akit kénytelenek vagyunk megverni, nem élhetünk együtt. — Ez az, ez az! — kiáltott fel hévvel Pálma. — Ők nemde lehetnek esetek, midőn az ember undorral kénytelen elfordulni attól, akit egykor szenvedélyesen szeretett? — Hanem az ilyen esetek ritkán fordulnak elő. A legtöbb elvárás pillanatnyi elkeseredés, hogy ne mondjam, szeszély szüleménye. Ritkán teremt az élet oly helyzeteket, melyekben minden kívánságunk szerint mehet. Kölcsönös elnézés sokat kiegyenlíthet s nem látom át, hogy akik az első évek nehézségeit leküzdhették, a többit el ne tölthetnék együtt? Ha a házasság nem lenne oly könnyen felbontható, komolyabban fontolóra vennék, mielőtt kötelékeibe lépnénk , de éppen a válás könnyű módja oka a sok könynyelműen kötött szövetségnek. He lám! tán igen meszszire is mentem! Hiába, tanár vagyok, megszoktam előadást tartani. Bocsásson meg nagysád, ha nézetem tán igen is tüzetes fejtegetésével sérteni találtam s nehogy azt higyje, mikép a lépést, melyet elkövetett, kárhoztatni merészelném. Mi jogon tehetném azt én, az ismeretlen, a ki nagysái történetét, viszonyait ismerni szerencsés nem vagyok ? A mit mondtam, általánosságban volt mondva. — Önnek sokban igaza lehet s nekem nincs jogom haragudni, a miért egy ilyen, annyira napirenden levő tárgyról kimondta véleményét. Ha jobb hangulatban lennék és a még egészen uj seb nem sajogna oly hevesen, tán kész volnék vitatkozásba elegyedni önnel, de igy . . . Meg vagyok győződve, ha ön ismerné történetemet, igazat adna nekem, mert a körülmények, melyek engemet e lépésre vittek, valóban rendkívüliek s nincs a szenvedésnek az a skálája, melyet én végig ne futottam volna». Ejd mit! — kiáltott, hirtelen fölugorva ülőhelyéről Pálma, — olyan régen ülünk már itt, jöjjön, mozogjunk egy kissé s beszéljen nekem ismét útjáról, Athénről, Jeruzsálemről vagy Mekkáról, a tudósok, keresztyének és muzulmánok zarándoklásának ezen fő-fő célpontjairól, vagy akármiről, ami önt érdekli, ami tetszését megnyerte. Csak hagyjuk ezt a tárgyat, amelynek nincs helye olyanok között, a kik alig ismerik egymást. Bajnai is elhagyta helyét, párszor alá s fel jártak a fedélzeten, a hölgy egy-egy kérdést intézett hozzá, melyre ő feledni igyekezett, de nem volt képes az előbbi élénk hangulatot megtalálni s igy meglehetős vontatottan ment a társalgás. Az ég is beborult, szürke felhőket hajtott a nyugatról fúvó szél a még imént oly tiszta égboltra és érzékenyen járta át a sétálók tagjait. A bárónő megfázott, magára vette köpenyét s szorosan beleburkolózott. A táj sem mutatott semmi érdekeset; kopár, sziklás partok mindkétfelől. Az eső is cseperegni kezdett, Pálma bárónő jobbnak látta a hajó belsejébe vonulni s egy szívélyes kézszoritással elbúcsúzva útitársától, lehaladt a lépcsőkön. Bajnai követte tekintetével, míg a szürke ruha utolsó fodra is el nem tűnt szemei elől, aztán levetette magát egy padra s fejét kezére hajtva, elgondolkodott (Folyt, köv.)