Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)

1884-05-04 / 106. szám

Vasárnap, 1884. május 4. 106. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 írt. Megjélentik m fcünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY! Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Salamon király. (Történeti ballada.) Ikervárit a királyt nagy nép veszi körül — Karácsony ünnepén minden hivő örül. Papok is úgy vélik, püspökök, érsekek — Ujjong is a szegény, hát a cifra sereg. Arca majd kicsattan — meghízott Salamon. Kevély szive mégis mind évődik azon, Hogy kik felhizlalák, trónusra emelek : Azokat világgá mint szórja szerteszét. Ellöki boszosan a sültes tálokat, Arany serlegeken sem igen kapogat. Vid tanácsosának vállát veregeti. Mert hogy kedves szókat sugdos oda neki. — Most volna ideje. — »Én is abban vagyok.« S a király orcája gonosz fényben ragyog. »László lengyel földön.« — Géza csak egyedül. Akkor üsd a kutyát, ha kezedre kerül. Dezső püspök is vet egy-egy szócskát oda. Száraz kemény szavát enyhíti mosolya. — ,Apádat is apjuk — a néhai királyt’ — »Hazudsz! — forró vérrel Salamon rá kiált. — Apám alatt is már néki hódoltatok, Tömjént, marhát, aranyt , néki hordtatok, Ettétek kenyerünk, bár — kétszínű ebek — Egy csöppet se tűrök : tűrtem már eleget!« — ,A csehet’ — »Leverém. S nem Géza verte le’ ?« — ,A vad kivit’ — »Megnyomám. S nem László ette le Tetejét, zsirosát, mindennek a mi jó . Mégis ki az irigy, a semmirevaló ?« — ,A görög koronát’ — — »S ki viseli fején? Mégis világ előtt ki a zsivány ? — nem én ?« — ,Nem úgy uram, király-------De úgy ! — kiált a Vid — Holnap felültetjük a király hadait. — ,De béke van’ — — »Az, itt markomban, az erőm !« S mint a ki megőrült néz a király mezőn. »Egy csapással elébb Géza fejét szelem, Egy csapással reá, Lászlón már a kezem.« Kitárt karral egy ősz asszony is berohan : ,Esküt törnél megint az istenért, fiam ?’ »Asszonynak gyertyáknál — szól a király — helye!« Megértik a szolgák : ki vele, ki vele! — Mert az úgy van, király ! — tóditja Vid vadul. Kitántorog a pap — , ,Legyen biró az Úr!’ A király kedvében igazán most vagyon, Egy ingre vetkezik, úgy iszik Salamon. Csörteti serlegét, fújja vígan , nohát, S karácsony ünnepén járja : »Ki a barát..« Hír, Géza herceget a templomban leli, Imádságra ahogy két kezét emeli. Holnap dárdát ragad, páncélt, kardot vészén . De megverettetik óhaj keservesen ! Szügyig vérben lova, ezer sebben maga. Elhagyta serege : Petrud, Bikás hada ! Tisza szenyes vize vérrel virágozik, — Salamon de mégis többre kivánkozik. Hát jön ám csattogva mint a jeges eső — Jámbornak, gonosznak vetését elvevő, Haraggal iszonyún, ki senkire se néz: ítélet tartani László herceg vitéz. Egy óra: s átzubog széles sebes Tiszán. Egy óra: s tábort üt Salamon asztalán. Egy óra — annyi se: s Petrud, Bikás, a Vid. Növelik Salamon sárga halottjait. — Megállj király, megállj ! Bátor Opos nevem. Tudod, hogy a futást hírből sem ismerem. Álljunk meg csak addig, a míg én is, te is , Lászlóval, bár egy szót — váltottunk verve is ! Kövér sárga lován fut sáppadt Salamon, — Mint felhő a holdat, ki fut a magason, Bátor Opos búsan béfedi balfelül, Ne legyen a király, ha király, egyedül. Mosony szűk várába kéredzik a király, Vén anyja házába tán oltalmat talál. — ,Rosz fiú, ide nem! Lábad bé nem teszed, Istent, embert csalál, fogd imár a kezed !« S hát a kéz hirtelen, mint a villám — csak ott! Salamon, a fiú, im anyjára csapott — — »Száradjon el kezed !« El is száradt, de rég. Se csontját, se porát soha meg nem lelek. Tolnai Lajos. Váljunk el! (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) • Elemér barátom, ne ítélj el, hallgass meg. Talán, ha okaimat hallod, mentséget is fogsz találni szívedben számomra, —esdeklett Pálma, félénk pillantást kockáztatva Bajnai felé. — Minek hosszúra nyújtani a dolgot? — felelt keserű hangon emez. — Csak egyre feleljen, kérem, igaz, hogy mindaz amit velem elkövetett, csak szeszélyből történt ? — Elemér, értsük meg egymást. Nem egészen így van, — rebegte Pálma. — Az ember sokszor másképen képzel valamit a távolból látva, mint amilyennek a közelben tapasztalja . . . Én, én valóban . . . hidd, akkor őszintén . . . azt hittem . . . Oh, könyörülj rajtam, Elemér — kiáltott egyszerre visszaesve szenvedélyes természetébe — ne higyy rosszabbnak, mint a minő vagyok, hidd el, hogy más állásban, más körülmények között. . . — Oh értem, tökéletesen felfogom, hiszen az egész dolog igen egyszerű. Egy szeszély reám fordítá figyelmét, az uj, az ismeretlen kissé csábította az első percekben. Aztán, midőn alig volt más választása, felém billent a mérleg, melynek most egy nem reméllett örökség, a mely függetlenségét biztosítja, ismét más irányt adott. És ezért hónapokon át nem átallotta engem ámítani, bolonddá tartani. Mert hiszen, ki tudja, a nagynéne meg is gyógyulhatott, vagy esetleg másnak hagyhatta vagyonát ? Oh, hogy ennyire megalázottan, ily megvetésre méltóan kelle viszontlátnom azt, a kit oly végtelen, kimondhatatlan imádással szerettem. S a szegény ember fájdalmának súlya alatt egy székbe roskadt s elföldte arcát kezével. — Elemér, barátom ne igy ! — szólt Pálma, Bajnai fölé hajolva s kezével gyöngéden érintve vállát. — El tőlem! — kiáltott, mint kigyó érintésére összerázkódva és helyéről felugorva emez. — Mit kiván még tőlem asszonyom ? — folytatta nyugodtabban, — miért hivatott ide ? — Hogy megbeszéljük, elintézzük a jövőt. Megvallom, — mondá zavarodottan Pálma — kevésbbé szenvedélyesnek hittem, azt véltem, ön is átlátja s nyugodtabban végezhetünk. — S mi lehet közöttünk még, aminek vége nem lenne ? — szólt keserű gúnymosolylyal Bajnai. — Ah végre, örülök, hogy ön is átlátja, mikép közöttünk mindennek vége van, vége kell hogy legyen — viszont izgatottan a nő. — így remélem, nem fog ön ellenvetéseket tenni s készséggel egyezik a törvényes elválásba. — Hah, ezért hivatott hát ? válni akar? eldobni a megunt férjet, miként egy elviselt ruhát? Aztán újat keresni s ha megunta, kizsákmányolta, elvetni azt is, mint a más kettőt ? Erre vezet sokat magasztalt, sokaktól irigyelt törvényünk, amely olyan könynyűvé tette az elválást ? De szerencsére, hagyott fenn egy menedéket a megcsalt, a kijátszott feleknek a lehetőségét, hogy megtagadják beleegyezésüket s én ezt felhasználom. — Lehetséges-e s ön ezt megtehetné? — Megtehetem és megteszem , élek jogommal, hátha ez által megmenthetek még egy szerencsétlent az ön csalárdságától. De nehogy azt higgje, hogy tán ezzel vissza óhajtom férfi jogaimat ön ellenében. Nem, ezt nem teszem, nincs eset, hogy többé befogadjam magamhoz, jelenjék bár királyi fényben tündökölve, vagy koldus-rongyoktól borítva ajtóm előtt. Ella grófné, — fordult az éppen belépő úrnőhöz, — kegyed legyen tanúm, hogy az elválásba megtagadtam beleegyezésemet! Ezzel mint őrült elrohant, az első vonattal visszatért lakhelyére, hova a kiállott lelki és testi kimerültség következtében nagy betegen érkezett. Még alig volt veszélyen kívül, midőn egy napon Pálma ügyvédje kereste fel és beleegyezését kérte — védence nevében a törvényes elváláshoz. Bajnai megtagadta. Aztán, bár alig hitt még lábán állni, maga elment ügyvédéhez és megbízta, hogy kerüljön bármibe, ha kell, egész vagyonába, de minden erejével szegüljön ellene a válásnak. És aztán folyt a per, ment egyik fórumtól a másikhoz, felemésztett az ezreket s a felek türelmét, míg végre egy napon, hosszas huzavona után Bajnai törvényes végzést kap kezébe, amelyben tudtára adták, hogy Warinovits Pálma bárónő tőle véglegesen elválasztatott, dacára vonakodásának, melylyel csak azt érte el, hogy míg amaz szabad jön, maga lekötve maradt. Persze, neki hatalmas összeköttetései vannak, akik könnyen elbánnak a szerény kisvárosi tanárral. Ez a csapás egészen lesújtotta. Mint egészen megtört ember került ki alóla, egy roskatag, idő előtt megvénült világgyűlölő, ki tán csak azért vonszolta még örömtelen lételét odább, mert restelte eldobni magától. Elvonulva minden társaságtól, még legjobb barátaitól is, lemondva hivatalos teendőiről, melyekre képesnek többé nem érezte magát, tengődött tovább vagyonának abból a kis maradékából, melyet a hosszú, költséges pör fel nem emésztett. Félt az emberektől, irtózott szánakozó, gúnyolódó arcaiktól. Elzárkózott emlékeivel, csalódásával, fájdalmával s azokat naponkint ismét és ismét átélve, mintegy kínos gyönyört találva ez önkínzásban, emésztette fel szellemi tehetségeit, anyagi erejét tétlen, vigasztalan bánatában. * És az idő telt, amint telik örömben, fájdalomban egyaránt, rövid perc azoknak, kik csak fényoldalait élvezik, örökké valóság az önmagával tépelődő szenvedőnek. De hát telik, telik így vagy amúgy, egy lépés minden nap a sír, a megsemmisülés felé, ejtsük bár táncolva el, vagy vonszoljuk kínosan odább. Bajnai is átélt két évet, két hosszú, végtelennek tetsző századot, midőn egyszerre,a csodák csodája! vágy ragadta meg, őt, a kinek olyan régen nem volt már semmi vágya. Az élőhalott, aki olyan soká birt csendesen maradni négy fala között, kedvet kapott mozogni, vágyat érzett viszontlátni azokat a helyeket, ahol egykor életének oly kevés boldog percét átélte. Tudta hogy kín lesz ez is reá nézve, egy neme a mesterséges önkínzásnak, amely dacára a fájdalomnak, melyet előidéz mégis jól esik. Kéjelegni óhajtott a saját szenvedésein, átélni csalódásának tudatában azokat a boldog perceket, melyeket amaz egyetlennek körében élvezett, akit valaha szeretett. De hogy ezt tehesse, testi erőre volt szüksége s ő annyira oda lett! Csak most vette észre milyen kimerült, mily beteg, nyomorult! Orvoshoz folyamodott, az orvos fürdőt és szórakozást rendelt. A szórakozást majd megadja az utazás, ha a fürdő megadja hozzá az erőt, majd meglátja. Ezzel, nem sokat habozva, elindult Mehadiára, ahová az orvos rendelete utasította. Az idény legélénkebb, zajos szakában érkezett. Fényes, tarka sokaság lepte el a díszes tért, a kellemes sétányokat, az erdők árnyas utait s a szegény beteges világgyűlölő sehogy sem lelte helyét e nevetgélő, mulató, élvező csoportok között. Félrevonult, el az erdők legsűrűbb mélyébe, hová a zúgó lombok közé nem hatott el a nagyvilági élet zaja; vagy elsétált messze fel a tajtékzó Cserna partjain, hallgatva a bús havasi folyam átlátszó hullámainak morajló küzködését az útját álló szirtek ellen. (Vége köv.)