Függetlenség, 1881. június (2. évfolyam, 150-178. szám)

1881-06-01 / 150. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, XV. koronaherczeg-utcza 3. az. Csak bérmentes leveleket fogadunk el Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................1B frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre.....................................4 frt Egy hóra..........................1 frt 40 kr. 150. szám. Egyes számára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Szerda, junius 1. Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV- koroziaherczeg-utcza 3. sz. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. Hirdetéseket és a nyllttereket árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A tisztviselők szavazata. (K. I.) Arra szavazni, akinek kenyerét eszi.“ Ez a szólam uralja a hivatalos világot. Persze oly bolond értelemben, mintha a kormány adná a kenyeret, tehát a becsületérzés és a hála kötelességévé tenné a tisztviselői karnak, hogy országszerte a kormánypárt jelöltjeire szavazzanak. A nép adója semmi, a kormány fizet az állam nevében, s a kormány várja a hálát az állam nevében. A tisztviselői kar romlatlan keblű része nyög a nagy presszió alatt, mely mintegy pórázon tartja szavát, mely a kenyérkérdéssel ott ül lelkén s lidércznyomása keblébe fojtja a szabad gondolkodást. Nem szabad a tisztviselőnek tudni azt, hogy a nemzet verejtéke tapadt a pénzhez, melylyel a kormány szolgálatáért fizet; nem szabad gondolni arra, hogy a nemzet jóléte érdekében kellene szolgálnia akkor, midőn szabad meggyőződését vihetné a jövőnek oltárához. Erre csak akkor szabad s kell gondolnia, midőn sovány fizetéséért nehéz munka igáját kell nyögni egész életen át. Munka és szavazat, hogy is tartozhatnék a nemzet érdekére ! ? Dolgozzék a tisztviselő izmaszakadtig, mint a gép, s a kormány betudja neki hazafiut érdemül ; ámde, ha szavazatával a legszorgalmasabb is meggyőződését követi, s ha véletlenül az a meggyőződés nem hajtja őt a zsebrák akolba, akkor fel is üt, alá is üt, s a szegény tisztviselő választhat a pisztoly és a koldusbot között. A szabad szellemű tisztviselők panasza, akiket a kenyér a kormány zsoldjához kötött, fájóan lebben ajkukról felénk, hogy ők megkötve, lenyűgözve a pressziótól, üldözve a bérelt szolgalelkű kémek vizsla tekinteteitől, lelkiismeretüket, vágyukat, meggyőződésüket meghazudtolni lesznek kényszerítve mostan is, midőn a függetlenség diadalünnepet ülni készül. Fájóan mondják titkos körökben, hová a spiczlik nem követhetik, hogy ők a függetlenség hívei, s csaknem kitör keblükből a nyílt szó, de félnek, hogy elcsapják őket hivatalukból. Általános az elégedetlenség köztük is, s jót állok érte, hogy fele is beteg lesz, midőn az urnánál hazudni kényszerítik. A tisztviselőt a nép fizeti, a tisztviselő a népé, és nem a kormányé. A tisztviselői kar legjobban tudhatja, hogy a mostani kormányrendszer exisztencziája csak a szurony hegyén nyugszik; ő tudhatja legjobban, hogy mint pusztul a nép, mint fogy a talaj, melyen egykor a hatalmas magyar jogállam virult; ő tudhatja, hogy rendszerváltozásra mily égető szükség van, s hogy e rendszerváltozás csakis a függetlenség programmjában nyújt garancziát a jobb jövőre. Szabad állam, szabad tisztviselői szeretnének lenni Ők is, midőn a népet, a nemzetet szolgálhatnák, nem úgy mint most, hogy a zsarnoki hatalom gyűlölt ellenségeivé teszi őket a népnek. A nép most azt hiszi, hogy az állami tisztviselők okai nyomorának, átkozza őket is és nem szabad nekik kimondani, hogy kik a bűnösök, s nem szabad nekik a bűnös rendszer ellen nyíltan szólamok. Nem tehetnek másként, mert azt ismét csak tisztviselő tudhatja, hogy mi várna érte rájuk. De ne legyen azért még se beteg a tisztviselő, midőn szavazni kényszerítik, hanem kövesse szabadon meggyőződését. Álljon a tisztviselői kar, mint egy ember az urnához, s mondja ki meggyőződésének, lelkiismeretének szavát nyíltan, de mondja ki mind: akkor minden hivatalnokot majd mégse fognak elcsapni. Amit egy két tisztviselő nem tehetne meg, megteheti a tisztviselők közvéleménye. Hogy közvéleményt képezniük lehet, hogy a tisztviselői karban az a rész, melynek keblét a függetlenség eszméje dobogtatja, igazi nagy többsége képez, az bizonyos. A tisztviselők nagy többségét nem csaphatják el szabad meggyőződéséért, mert tisztviselőkre minden pillanatban lesz szükség. Ezer, meg ezer avatatlant nem ültethetne a boszuló kormány ugyanannyi helyébe. Teremtsen a független érzelmű tisztviselői kar közszellemet, értsék meg egymást s a világ bámulni fog, midőn a lelkiismeret demonstráland a presszió ellen. Jogról van szó; a tisztviselők zöme nem tűrheti tovább, hogy kezükben azzal úgy rendelkezzenek, mint eddig szokásban volt. A tisztviselő az csak, aki munkája mellett jogát is tartozott odaadni a fizetésért, akinek a munkaasztal mellett görnyedne, a lelkiismeret meghamisítását is meg kellett tanulni a választásokra. A tisztviselői kar szavazata mutassa meg, hogy midőn izzadva dolgozik a közügynek fizetéséért, jogát nem fogja adni egyúttal ráadásul, hanem használni akar vele egyszer a hazának. Nem fogja odaadni, mert ők nem a személyeiben változó kormány, nem Andrássy, nem Lónyay, nem Szlávy, nem Tisza tisztviselők, ők az állam, ők a nemzet tisztviselői. — május 30. Az országgyűlési függetlenségi párt június hó 1-én 6 órakor értekezletet tart. A főrendiház folyó évi június hó 1-én d. u. fél 2 órakor ülést tart. A képviselőház holnap délután 1 órakor, a főrendiház pedig 2 órakor tartják utolsó üléseiket a jelen ülésszakban. Ezen üléseken a házelnökök kimentő jelentést fognak tenni az országgyűlés működése felől. Csütörtökön, június 2-án délelőtt 11 órakor az országgyűlés a budai királyi várlak tróntermében ünnepélyesen be fog záratni. A német és az olasz kormányok már huzamos idő előtt azon megkereséssel fordultak monarchiánkhoz, hogy a nemzetközi phylloxera-konvenczió vétessék revízió alá, miután annak néhány határozmánya majdnem kivihetetlennek bizonyult. Amint értesülünk most erre vonatkozólag tárgyalások indultak meg a magyar és az osztrák kormányok közt s az osztrák kereskedelmi minisztérium részéről báró Schlosser miniszteri titkár Budapesten időzik, hogy itt a magyar kereskedelmi minisztérium megbízottjaival e tárgyban tanácskozzék. A mindkét részről kiküldött képviselők közt ma ez ügyre nézve megállapodás jött létre, úgy, hogy most már a külhatalmakkal folytatandó tárgyalások a megállapított utasítás alapján fel fognak vétethetni. Az országgyűlés bezárásának ideje ma be lett jelentve a képviselőházban is, mely alkalommal tartandó ünnepélyesség a hivatalos értesítés szerint a következőleg fog történni : Szertartás a magyar országgyűlés ünnepélyes berekesztésénél 1881. évi junius hó 2-án délelőtt 11 órakor. Az ezen ünnepélyre meghatározott napon, a kitűzött óra előtt a magyar országgyűlés mindkét házának tagjai a budai királyi palota nagy termében, — ellenben az Ő császári és apostoli királyi Felsége kíséretéhez tartozó udvari főméltóságok, a testőrkapitányok, a m. kir. miniszterek, a bibornok-primás, az ország zászlósai és a püspök az apostoli kereszttel a kihallgatási teremben, (a várnégyszög felső végén) gyűlnek össze. Mihelyt minden rendben van, a cs. és kir. első főudvarmester jelentést tesz Ő Felségének, mire Ő Felsége a belső termekből következő kísérettel a nagy terembe vonul : egy cs. kir. kamara-irnok, két rendi biztos, a m. kir. főajtónálló helyettes, a többi zászlós ur (párosán), a bibornok-herczegprimás, a m. kir. miniszterek, a cs. és kir főudvarmester , a palotával, a m. kir. főlovászmester helyettes, mint a cs. kir. főudvarnagy képviselője, egyenesen feltartva a meztelen kir. kardot, s jobbról mellette a püspök a kereszttel. Ő Felségét oldalt s mögötte kisérik a cs. kir. főkamarás, a m. kir. testőrkapitány, a cs. kir. darabant testőrség századosa, a cs. kir. lovastestőrök kapitánya s Ő Felsége főhadsegéde. A terembe érve ő csász. és apóst, királyi Felsége a trónra lép, leül s felteszi kalpagiát, kísérete pedig a mellékelt schemán kijelölt állásokat foglalja el a trón oldalán. Erre a csász. és apostoli kir. Felsége az egybegyült országgyűléshez beszédet intéz, melynek végeztével fölkel a trónról, leveszi kalpagját s a fennebbi rendben belső termeibe vonul vissza. Erre a magyar országgyűlés mindkét házának tagjai a várkápolnában gyülekeznek össze. A püspök az apostoli kereszttel állást foglal az oratórium alatt, melybe ő csász. és apóst kir. Felsége nyilvános kiséret nélkül vonul, hogy a Te Deumnál jelen legyen. A sárga-fekete tollak: A Magyar Polgár és a Kelet Verhovaynak felmentetése alkalmából nem mulaszthatják el, hogy fizetett tollaikkal neki ne rontsanak lapunknak, szerkesztőjének és az esküdtszéknek. Hát csak hadd tegyék. Az a Magyar Polgár, mely a híres „kellner pol“ theoriáját igyekszik most már elfeledtetni, szolgai meghunyászkodásában már úgy is elfeled maga körül mindent és az osztrák-magyar monarchia egyetlen összetartó kapcsának nevezi a megtámadott hadsereget. Hogyan lehessen tehát csodálni, ha azt állítja, hogy ezt a hadsereget „minden polgárnak tisztelnie és a sajtónak minden otromba sérelem ellen megvédenie kellene.“ Oh kellnerpof! Jegyezze meg magának a Magyar Polgár, hogy igenis, mi önálló magyar hadseregért lelkesülünk és az idegen, a nyakunkra tolt, de mégis, kénytelen-kelletlen általunk tartott hadsereget csak akkor fogjuk tisztelni, ha érdemeket szerez reá. A hadseregnek szeretnek az újabb időkben érdemeket tulajdonítani, oly érdemeket, melyek csak egyszerűen kötelesség teljesítések voltak és ha a kötelesség teljesítésbe vegyült az önfeláldozás színével bíró tulajdonság, ez nem a tisztikar, hanem a legénység érdeme volt. A tisztikar szellemét a legjobban jelzi Langer ezredes esete, ki mivel humánus eljárást tanúsított magyar, fővárosi ezrede iránt és ezért épen a fővárosiak ünnepelték, ez ünneplés elfogadásától eltiltatott. Nem a kormány ellen való bizalmatlanságról volt most szó az esküdtszék előtt. Az esküdtszék ítélete azt jelenti, hogy a nemzetnek nem kell osztrák-magyarnak keresztelt, közösnek csúfolt idegen hadsereg, hanem kell önálló magyar hadsereg, amely szellemére polgáribb, jellemére magyar. Különben azt nem követelhetjük, hogy e gondolatot átértse és átérezze olyan lap, mely a monarchia egyedüli kapcsát csak a hadseregben látja és nagy szerencséje a Magyar Polgárnak, hogy ily együgyü, durae capacitatis lap, mert bizony kormánypárti, fizetett lap létére is meg kellene máskülönben a sajtópert kapnia e nyilatkozatáért. A Kelet pedig épen a lélekharangot húzza Magyarország felett. Elvész az ország, mert itt az anarchia. Bosszúságában még azt is elmondja, hogy a hadsereg becsülete agyon van ütve. Bár úgy volna. Bár szétkergetnék azt a kedves hadsereget egészen abból az okból, hogy ime ezt az ártatlan hadsereget, mely nem egy a régi osztrák hadsereggel, melyre nem szállottak át az osztrák hadsereg bűnei, mely még senkinek nem vétett, ezt az ártatlan hadsereget agyonütötte becsületében Verhovay és miután a hadseregnél a fő, hogy becsülete épen maradjon, oszlassák fel és alakítsák meg a másikat, azt, mely a magyarnak szive szerint való lesz. Csakhogy hát nincs reményünk még ez idő szerint erre, hanem a nagy lármából kettőt látunk: az egyik, hogy Verhovayt muszáj fizetésért szidni, amiért fogadják köszönetét; a másik, hogy mégis csak nagy szolgálatot tett az esküdtszék az országnak. Az esküdtszék ítélete valóságos mértföld jelző a hadsereg vezetőire. Láthatják belőle, hogy ezt a nemzetet nem nyugtathatják felhivatalos frázisok, ez a nemzet haladni, és haladva polgárilag érző, hősileg hadakozó igazi magyar hadsereget kíván, s nem olyat, aminő a mostani. A hadseregnek át kell gyökeresen alakulnia, míg át nem alakul, addig nincs számára pardon: ezt kívánja a magyar érdek, a magyar hazafiság, a magyar becsület A veszprémi paktum. A veszprémi paktum, amely ahány ember, annyiféle megjegyzés és magyarázás tárgyát képezte, s ép e miatt a legnagyobb mértékben bénítólag hatott pártunk működésére, legújabban ismét kudarczot vallott a megye egyik kerületében Enyingen. E kudarcz annál jelentékenyebb, mert gr. Apponyi, akinek a függetlenségi párt vezértagjait utánozni próbálgató korteskedéséről komikusabbnál komikusabb adomák keringenek, e paktum alapján óhajta megvetni csapra ütni Csapó jelöltségét. Hogy mily visszatetszést szült ez, s hogy mily józan politikai érzékkel utasítá azt vissza az elveiben szilárd, erkölcseiben ép függetlenségi párt, arról adjon képet a következő levél: Enying, május 29. Május 29-én délután 3 órakor tartotta Csapó Kálmán az enyingi választókerület „egyesült ellenzéki“ képviselője beszámoló beszédét Enyingen. Ugyancsak aznap délután 4 órakor tartatott meg az Enying kerületi „általános ellenzéki“ értekezlet is. Az események lefolyásáról van szerencsénk t. szerkesztő urat röviden a következőkben értesíteni . Május hó 29-én délelőtt 10 és fél órakor érkezett meg Csapó Kálmán képviselő úr, a déli vaspálya lepsényi indóházához, gr. Apponyi Albert és Gál Jenő képviselő urak társaságában, honnét Wertheim Herman, az enyingi uradalom bérlőjének fogatain, 15—20 tagból álló bandérium kíséretében érkeztek be Enyingre, nevezett bérlő úr lakásához. Délután 3 órakor lépett Csapó Kálmán képviselő úr, az enyingi nagyvendéglő udvarán felállított szószékre, hol nagy és meglehetős hálás közönség előtt, folyékony beszédben számolt be 3 évi országgyűlési működéséről. A beszámoló beszéd tartalmát feleslegesnek tartjuk közölni. Minden amit mondott, olvasható a többi habaréki képviselők beszámolásban. Csapó Kálmán után Richárd déghi kath. lelkész szólalt fel s ajánlotta Csápót újból a kerület egyesült ellenzéki jelöltjéül, mit Csapó éljenzések között el is fogadott. Ezután többek felhívására gr. Apponyi Albert szólott. Beszédében Csapó Kálmán beszédét magyarázgatta. Különösen megtámadta és czáfolgatni igyekezett volt, függetlenségi képviselőnk Matkovich Tivadar urnak azon kiáltványát, melyet a f. évi május 1-én Veszprémben tartott ált. ellenzéki értekezlet után s a hasonló ált. ellenzéki értekezletnek mai nap délután 4 órájára Enyingre történt összehívása folytán az enyingi választókerület függetlenségi vál. polgáraihoz intézett, s melyben kijelenti, hogy a veszprémi értekezletnek a habarékpárttal, egyesülésre vonatkozó határozata reánk nem kötelező, hogy ez egyesülés lehetetlen, s melyben önálló, erélyes küzdelemre, zászlóbontásra, és egyszersmind egy f. évi junius hó 6-án tartandó függetlenségi értekezletre hívja meg a függetlenség híveit. Apponyi Albert gróf, Matkovich kiáltványának egyetlen pontját sem volt képes megczáfolni. Emlegette még Apponyi gróf „Tisza bácsi“-t is, ki — állítása szerint — szeretett volna a habarékpárt tagjai közül minisztert fogni. Legyen az ő hitök szerint. Ehhez semmi közünk. Apponyi gróf után, Gál képviselő úr szólott röviden. Szavai befejeztével Halász Károly, a habarékpárt Enying kerületi elnöke felhívta a jelen volt habarékpárti tagokat a 4 órakor tartandó értekezleten való megjelenésre. Ekkor szólalt fel Krisztinkovich Aladár ügyvéd, s felhívta a jelen levő függetlenségi párttagokat, hogy miután a most tartandó értekezlet nem kizárólag habarékpárti, hanem „általános ellenzéki“, ennélfogva vegyenek abban ők is részt. És most következett be az, ami bizalmat önt a honfiba; ami nem enged kétségbe esnünk elveink diadala, hazánk jövője felett, a mi bizonyítéka annak, hogy vannak még igaz, hű, megvesztegethetlen, eltántoríthatlan hazafiak, kik a függetlenségi elvek mellett küzdeni készek! Ugyanis, midőn a vendéglő nagy teremébe felgyülekeztünk s az értekezlet Halász K. elnök által megnyitott alak jelentetett ki, felszólalt elsősorban Krisztinkovich Aladár ügyvéd úr. Hivatkozott a veszprémi ált. ellenzéki értekezlet határozatára, mely szerint a függetlenségi párt ott, hol kisebbségben van, a habarékpártot támogatni köteles, kijelenti, hogy ő a függetlenségi párt híve s egy kipróbált függetlenségi párti képviselőjelöltet feltétlenül támogatni fogna kijelenti azonban azt is, hogy egy oly lesipuskás jelöltre nem szavaz, ki 12 évig volt a kormánypárt híve, s ma a 48-ast akarja játszani, s ily körülmények között, itt az enyingi kerületben a habarékkal egyesülés szükségét látja, s Csapót fogja támogatni. (A „lesi puskás“ kifejezés czélozás volt bizonyos Bocsor Péter nevű enyingi mérnökre, ki saját készitményü és sajátkezűig leirt kortes verseiben, mint 48-as ajánlja magát a kerületnek , kinek felléptetéséről azonban függetlenségi körökben egy szó sem volt.) Krisztinkovich szavait a jelen voltak egyrésze éljenezte, nagy rész azonban mozogni kezdett. Akkor szólalt fel Grünwald János enyingi ügyvéd úr, s Krisztinkovich beszédére reflektálva kijelenté,e a veszprémi ált. ellenzéki értekezlet határozatát, mely — miután azon az ugyanaznap Pápán tartott függetlenségi értekezlet folytán az egész felső vidék, valamint a mezőföld függetlenségi választói sem vettek részt — megyei értekezletnek nem tekinthető, a függetlenségi pártra mint olyanra, de annak egyes tagjaira sem ismeri el kötelezőnek, mert az országos függetlenségi párt beleegyezése nélkül, sőt annak ellenére hozatott; ennélfogva kijelenti, saját és függetlenségi elvtársai nevében, hogy e z hegyallyai zendülés. (Folytatás.) Mígnem végre ugyanaz nap estvéjén megérkezett az örvendező szülők karjai közé a kis herczeg is, kinek hintáját a hű Vissenaeque kiigazgattatván, minden baj nélkül elkisérő Kis- Tapolcsányra. Ekkor értesült egyszersmind a selmeczbányai bódult lárma valódi okáról. Thavonai bányagróf ugyanis a kurucz-török haderő közelgéséről szállongó hírek közepette valami biztosabb tudósítást szerzendő, kémeket küldött volt ki lóháton, Gömör vármegye szélei felé. E kémek Rákócziik Selmeczre érkezte utáni napon délután lóhalálában vágtatva tértek vissza, s rémülten kiabálák az utczai népnek, hogy az ellenséget már alig 4 mértföldnyire, Beszterczénél előltalálván, rohanását szemeikkel látták. Erre keletkezik aztán a bomlott riadás, lótás-futás, és e hírre sütögettette ki Thavonat az ágyukat kétszer egymásután. A megrémült kémek a tatár lovasságot már a nyomukban vélték száguldani, — pedig, a mint aztán kisült, a mit e gyáva kémek láttak, az csak a hegyekből hazahajtott beszterczei marhacsorda — s nem a kuruczok és tatárok száguldó seregei — által fölvert hatalmas por volt. A mint ezt Vissenaeque a Selmeczen hátramaradt és őt az útban utólért nehány lovász jelentése nyomán elbeszélé, annál inkább megnyugovónak. Rákóczi ugyan önéletrajzában azt írja, hogy e jó hírtől megvigasztalódva, felújulva, egy napi pihenés után tovább folytatták utjokat, azonban emlékezetből s oly sok év múlva írván, tévednie kellett; mert azon tény, hogy a gr. Rákóczi Erzsébet alapította kis-tapolcsányi Karmel-hegyi Mária-társulat tagjainak könyvébe a fejedelem a maga, hitvese és fiacskája nevét „Kis-Tapolcsány, die 21. Julij Anno 1697.“ dátummal jegyzé be sajátkezűiig, hosszabb időzésre mutat nagynénje kastélyában. Midőn tehát itt magokat jól kipihenték, oly elhatározással indulának tovább, hogy a fejedelemasszony a kis herczeggel — a hazug vagy igaz hirek által támadható hasonszerü újabb riadások kellemetlenségeit kikerülendő, — egyenest Bécsbe menjen ; a fejedelem ellenben biztos, bővebb hirek érkezéséig, a jó ismerős gr. Forgách Simon tullajdonát képező Galgócz városában megállapodjék, mint a mely épen Lipótvár kapuinál feküdvén, veszély esetén tüstént ezen erősségbe vonulhat, így is jön. Az öt mértföldnyi utat Kis- Tapolcsánytól Galgóczig egy nap alatt megtették, honnét másnap a fejedelem Charlotte-Ameliet az övéivel útnak bocsátá Pozsony felé. Maga pedig, a mint estenden, újabb hírekre kíváncsian sétálna; egyszerre egypár német tisztet vesz észre az országúton éjszak felől sebesen hajtatni. Szóba eredt velük , s a tisztek (alig bátrabbak a selmeczi kémeknél) elmondák, hogy a lengyel határok mellől jőnek, egyikök Árva, a másikok Likava várából. (Thököly családi várai.) Sietnek Bécsbe, jelenteni, hogy Petrőczy (megint Petrőczy!) csapataival e várak közelébe érkezett, s minthogy egyik várban sincs sem hadi-, sem élelmiszer, tehát a parancsnokok a cs. kir. főhaditanács rendeletét kérik, mitevők legyenek ? — Ekkép terjesztik vala, ime maguk a németek a rémhíreket szanaszét az országban. Rákóczi az ily biztosnak látszó forrásból merített tudósításnak, természetesen, hitelt adván, azt gondolá: jobb lesz őneki is mielőbb Bécsbe sietnie. Azért szolgáit és lovait nagynénje férjének gr. Erdődy Györgynek szomolányi uradalmába igazitva, ő maga póstai alkalmatossággal a császári székvárosba követte nejét. Az udvarnál ekkor már a leggyanusabb hirek keringtek Rákóczi felől. Ő régóta a Hegyallyán tartózkodik, honnét mindenkit megdöbbentőleg érkezett a teljesen váratlanul kitört zendülés híre; a lázadók először is az ő örökös váraiban lévő cs. helyőrségeket vágták le, az ő jószágait tisztiták meg a németektől, és jobbágyai mind fegyvert ragadtak. Vájjon nem a rebellis származású ifjú fejedelem titkos ösztönzéséből történt-e mindez ? Halálos ellenségei: Kollonics és Kinsky — Strattmann halála óta az egyedül irányadó miniszterek — már várták, hogy hallani fogják : Rákóczi áll a zendülők élén, — és ekkor ő menthetetlenül Veszve van! Azonban íme, e helyett a gyanúba vett férfiú egyszerre Bécsben toppan. Ez meglepte őket. Rákóczi jól tudván: ki a legengesztelhetlenebb ellensége? legelőször is Kollonicsot látogatta meg, hogy a róla formált gyanús nézeteket a bíbornok és általa a többiek fejéből kiverje. Elmondá neki mindazt, a mi vele Szerencstől fogva történt; a kardinális aztán a császárhoz küldte őt, a kinek szintén mindent előadott, fölemlítvén még a nagy pénzszükséget is, a melybe jószágainak ott hagyása s a zendülők hatalmába kerülése következtében jutott. Hogy Leopold megdicsérte volna őt hűségéért, nem említi; — tán jobb szerette volna Kolloniccsal együtt a császár is, ha az ifjú fejedelem a fölkelésbe belékeveredik, hogy egyszer mindenkorra nyakát szeghesse. A bécsi udvart a hegyallyai támadás első híre, mint mondák, rendkívül meglepte, és pedig annál kellemetlenebbül, minthogy biztos tudósítások szerint ez idén a török szultán személyesen állott hadainak élére és már Nándor-Fehérvárhoz közeledők hatalmas hadsereggel. Minden hadat Péter-Várad tájára kellett tehát küldeni ellene, amelyből tetemes erőt elszakasztani és a Hegyallya felé indítani a fennforgó körülmények közt nagyon bajos ; ellenben a szultán igen könnyen elbocsáthatja Thökölyt kuruczaival s egy-két török-tatár dandárral a Maroson és Körösökön keresztül a Tisza fedezete alatt Tokajhoz, hol a vár és rév már a fölkelőké. Ha ez megtörténik , félő, hogy az egész Tisza-vidék s Felső- Magyarország fegyvert fog és újból Thököly mellé áll. De ez csak az első benyomás aggodalma volt. Mert amint megtudták, hogy a zendülőket csak pórok vezérlik, sem báró Petrőczy, sem más jelentékeny ember nem áll élükön, tehát az egész jóformán csak lazán szervezett s igy könnyen szétbomlasztható néptámadás, — változni kezdenek a nézetek. Ehhez járult, hogy Tokaji Ferencz kiáltványaira a vármegyék nem hajtottak; sőt a nemesség, mivel a fegyelmetlen gyülevész a halálra keresett „kalaposok“ (németek) javai mellett az ő udvarházait is fölverte és prédálta, inkább a fölkelők ellen volt hangolva, s voltak, kik késznek nyilatkoztak fegyvert ragadni ellenök. Az udvar ekként úgy intézkedék, hogy egyrészről gr. Pálffy János tábornokot bízta meg: szedje össze a ráczokat és a végbeli magyar katonaságot ellenök; más részről pedig Vaudemont Károly herczeget detacho-hrozó két-három német vasas-ezreddel Savoyai Eugen táborából Tokaj s Patak visszafoglalására, olyképen, hogy ott hamarjában végezvén és Pálffyt a továbbiakra hátrahagyván, siessen vissza Eugenhez. Azonban, mielőtt még e rendelkezések végrehajtattak volna, az akczió már előbb megkezdődött a szegény fölkelt pórok ellen, és méghozzá: két oldalról s gyorsan egymásután. Ugyanis a gróf Schlick vasas-ezred Zemplén- és Borsodmegyei téli szállásaiból, mint már említők, kissé későcskén indult az alföldi táborra; ezredese báró Ritschan (a később Rákóczi hadai által a nádasi szorosokban tönkre vert és elfogott tábornok) meghallja útjában, valahol a Jászságon, a hegyallyai zendülés hírét, kapja magát, visszafordul, és Buttler egri kapitánytól nehány század gyaloggal erősbitve, Ónodhoz nyomul, s az ottani végbeli magyar hadat is fölszedi maga mellé. Ezalatt az uj kuruczok a zászlaik alá folyton gyülekező népből — többnyire hegyallyai kapásokból — két helyen: Tokajnál és Pataknál szervezték, csoportositák seregeiket. A tokajiak, különösen a szintén hozzájok csatlakozott várbeli magyar gyalogság erejében elhízván magokat, a patakiakat be nem várták, hanem julius 6-án reggel 400 gyalog s körülbelől szintannyi lovassal, négy ágyúval és zászlókkal megindulnak Ónod meghódoltatására. Ritschan eleve értesült jövetelükről, s a Harangod mezején, Bölcs közelében harczrendbe osztott pihent seregeivel eleikbe állván, készen várá őket. A szegény kuruczok a rekkenő meleg napon sebesen nyomulnak, s eltikkadtan érkeznek a Harangod síkjára, hol meglepetve látják a németeket és labanczokat csatarendben előttök állani. Mindazáltal jobbszárnyon álló lovasságuk, a közepet képező s nagy sietve, izzadva érkező gyalogság felvonulását be sem várja, hanem „minden tartózkodás nélkül, vitézi nagy bátorsággal azon német seregekkel szembe megy.“ (Folyt, köv.)