Mezőgazdasági Mérnök, 1973 (14. évfolyam, 1-18. szám)

1973-01-27 / 1. szám

­ Százötven éve született AZ IFJÚSÁG a lehetőségek kora. Az az időszak az ember életében, amikor a képzelet s­zabad szárnyalását nem kötik még a kicsinyes megfontolá­sok. Akárcsak annak a hánya­tott életű sovány fiatalember­nek, kinek se rangja, se hatal­ma, se vagyona nem volt, aki gyalogosan járva ismerte meg az országot és szűkös kenyé­ren élt az albérleti szobákban, aki mert úgy élni és úgy írni, hogy perbe szállt a reményte­lenséggel. Ő, Petőfi Sándor volt az, aki a zsarnokok és szolgák országának helyébe meg merte álmodni a szaba­dabb, emberibb világot. Úgy él előttünk, ahogyan el­képzeljük; nyílt szemű, nyílt szívű fiú, kihajtott ingert vi­sel. Magabiztos, annyira, hogy királyok és birodalmak félhe­tik szavát. Mit tanulhatunk tőle? A ha­za, a nép lángoló szeretetét, az ember megbecsülését, a for­radalmár eltökéltségét, a szü­lők tiszteletét. A távolba sza­kadt fiúk ritka haza-hazaláto­gatásának szép pillanatát va­jon nem az ő sorai fejezik-e ki mindmáig is legérvényeseb­ben? Mi mindent tudott ez a fia­talember, aki mindössze 26 évet élt! S ebből a 26 eszten­dőből nem sokkal több esik költői tevékenységére 5—6 év­nél. Mintha egész élete előké­szület lenne a nagy napra, 1848. március 15-re, amikor a „Nemzeti dal”, az ő verse, az ő hangja egy egész nép sorsá­nak, forradalmának harang­szava. Petőfi —­ nemzetünk ifjúsá­ga. Megtisztelő, hogy a világ­­irodalomban ma is leginkább róla és általa ismernek ben­nünket, magyarokat, hiszen verseit szinte minden ismert nyelvre lefordították. 1823 — 1973. 150 éve szüle­tett Az évforduló kapcsán szá­mos megemlékezés elhangzott már és el fog még hangzani. Hány és hány szobrát avatták és avatják fel, hány és hány emlékplakett készül róla. Hi­szen talán ő az egyetlen köl­tőnk, akit valóban mindenki ismer. Petőfi utca, tér, műve­lődési­­ otthon, szobor, emlék­szoba, emlékmúzeum és még mi minden eszünkbe nem juttatja őt a versesköteteken, tanulmányokon, életrajzokon kívül! TUDJÁTOK, UGYE, hogy Gödöllőn is járt? Nem is egy­szer. Aszódi diák korában is többször megfordult váro­sunkban, majd 1843 nyarán huzamosabb ideig lakott a Szombat család házában. És ugye azt is tudjátok, hogy a gödöllői temetőben és környe­ző erdőkben sétált egykor a Grassalkovich-uradalom jó­szágkormányzójának lányával, Mednyánszky Bertával? 20 és fél éves volt. Velünk egyko­rú! Milyen könnyen össze­gyűlt egy kötetre való vers, a „Szerelem gyöngyei”! És talán olvastátok az „Úti levelek”-ben ezeket a soro­kat is: „... Kerepesen túl Gö­döllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok, sok verset írtam. Használtam az alkalmat, míg a gyorsszekér elé új lovakat fogtak: leszáll­tam, s a múlt tarka emlékei­től könnyezve mentem... a fogadóba és megreggeliztem.” Huszonkét éves volt... olyan idős, amikor mi még az iskolapadokban ülünk. Ő már végigjárta az országot mint katona, mint vándorszínész, mint költő. Még négy év és megalkotja a magyar iroda­lom azelőtt és azóta felül nem múlt költői életművét. Ez­­ a zseniális fiatalember, akinek nem volt ideje, hogy férfivá érlelődjön — ami ta­lán jó is, mert ilyennek lát­juk ma is — hibátlan ívű életpályát hagyott ránk. Nyelvünk és irodalmunk legnagyobb költője már életé­ben szinte jelkép, legenda, egyes egyedülálló jelenség, a költészet és forradalom egye­sítésének megtestesítője. Lá­zas esztendők, melyeket végig­élt és ahogyan végigélte! Nem túloznak ezek a jelzők? Nem! Igazolja őt életműve és az a forradalmi tűz, amelyet köte­lességünk továbbvinni, ne­künk, fiataloknak. A CSATATÉREN, ahol el­esett, nem született meg a sza­badság diadala. Mégis, ő győ­zött. Soha oly világosan nem láttuk ezt, mint most, születé­sének másfél százados évfor­dulóján, amikor az egész mű­velt világ az emberiség nagy szellemeinek kijáró tisztelettel emlékezik meg róla. Nem csupán műveltség dol­ga, mennyire ismerjük az ő pályáját, életművét. Élete nem tartozhat egyedül az iroda­lomtörténetre; ez az élet tör­ténelmünk egy része, legszebb emberi teljesítménye: a forra­dalmár küzdelmeinek példája. Tanulni belőle — minden új nemzedék feladata és köteles­sége! Birkás Márta Rezáfi TALÁN az állami gazdaság jó borai és az ízléses hal­vacsora tették, hogy az ismerkedési est kezdettől fogva fesztelen légkörben zajlott a gazdaság KISZ-klubjában. A zenegép kicsit recsegősen ontotta ugyan a közismert slágereket, de a fiatalok emelkedett hangulatát ez csep­pet sem zavarta. Az egyetemisták és a gazdaságban dol­gozó fiatalok kisebb csoportokat alakítva beszélgettek, miközben gyakran koccintottak az édeskés zamatú bor­ral A biliárdasztalt vállalkozó kedvű fiúk betolták egé­szen a falig, s elkezdődött a tánc. Laci levegőzni ugrott ki az utcára, csak így, nagykabát nélkül. Homlokát megbizsergette a kezdődő fejfájás, de azért pityókás gondolataihoz szüksége volt a cigarettára. Gondolta, hogy végigszívja a bagót, lesétál a folyópartig, azután visszamegy a KISZ-klubba. A hűvös esti szél jól­esett fejének, azonban megvacogtatta testét. A kisváros fényeit találgatta, mindig ilyen magányos séta alkalmá­val szeretett ismerkedni az újjal. Egy város, házak, em­berek, ahol, akik között még sohasem járt. S talán nem is fog egyhamar... — Na, mi az, öreg fiú, megártott a vadvíz? — kérdez­te tőle a járási KISZ-titkár, amikor visszaült asztaltársa­ságához. — Csak szippantottam egyet odakint — felelt Laci.— Szeretem ezt a levegőt, amit a Duna hoz magával... De töltök, látom, üresek a poharak! Ittak, majd Laci is hátrafordult a táncosok felé. Azt a lányt kereste, aki még délelőtt az érkezés után kalau­zolta őket. A vacsoránál nem látta sehol, lehet, hogy nem is jött el az ismerkedési estre. Igaz, miért is olyan fontos ez? — elmélkedett magában. — Talán éppen ran­­dija volt. Egy ilyen kis lélekszámú városban is úgy él­nek a fiatalok, mint máshol. Legalábbis a szerelem te­kintetében. A szórakozási lehetőségek miatt valószínűleg Budapestről ábrándoznak — bámészkodott jobbra-balra. Azután még vagy fél órán keresztül hasonló butaságo­kon töprengett. Unta magát... — Hát te nem táncolsz? — bökte meg Laci vállát a lány. — Én?... — lepődött meg. — Dehogynem! Veled szí­vesen ! — Akkor rajta! — indult el a lány a táncosok közé. — Még csak félig-meddig ismerjük egymást... — Igaz... Erzsi vagyok, szevasz! — Szevasz !... Laci!... Már azt hittem,­ hogy nem jössz el! — Itt laktok a közelben? — kérdezte a lány­tól. — Nem messze, dehát dolgozni úgyis busszal járunk ki — kezdett a megszólaló zenére ütemes mozgásba Erzsi. — Persze, városi embernek szokatlan, hogy kint a földeken dolgoznak. — Mikor végzel ? — Még két évem van. — S utána? Vidék vagy Pest? — Egyelőre nem tudom... Én Pesten szeretnék ma­radni! De szeretni nem elég!... — Gyakran jársz táncolni? — Nem. Jóformán soha... Néha egy házibulin.!. És te? — Hm... A cukrászda a főtéren van, meg a szálló étterme. Voltál már ott? — Nem... nem volt idő. Most vagyok először itt — És utoljára?!... — Lehet... Egy gyors szám következett, amikor nem tudtak be­szélgetni. Amikor a „Sok idegen az éjszakában” dallama csendült fel, Laci ismét témát akart kezdeni. — Szabad?! — lépett melléjük a gazdaságból egy fiú, akit Laci még nem ismert. — Tessék... — mondta, s visszament a helyére. Na, most már úgyis elfelejtem, amit mondani akartam neki — gyújtott rá. AZ ASZTALNÁL már nem ült senki, mindenki tánc­partnert keresett magának. Laci nem tudta pontosan, hogy melyik volt az ő pohara, ezért találomra felvett egyet és fenékig itta a benne levő bort. Kint az ebédlő­ben egy nótázó társaságot toborzott valaki, mert ide is behallatszott, ahogy rákezdtek dalolni. A teremben, La- SZEVASZ!... cival szemben a falikarok szolgáltatta félhomályban né­hány fiú és lány beszélgetett. Most a tánc volt a fő szám. Laci ismét töltött magának, majd a táncolókra nézett. Már jó nagy tömeg volt, alig fértek el a zenegép előtt. Ezek biztosan régen ismerik egymást — állt meg a te­kintete Erzsin és a vele táncoló fiún. Lehet, hogy pont ez a srác udvarol neki. Egy ilyen jó csaj nem marad ta­lonban! Ki kellene menni az éneklők közé!... Már úgysem jön vissza!... — gondolta. De azért még várt egy kicsit... — Hová? — termett hirtelen mellette Erzsi, amikor elindult kifelé. — Hát... — nézett vissza Laci, hogy vajon Erzsi tánc­partnere hova tűnt. — Gondoltam, beszállok a kornyi­­kálókhoz!... — Gyere, ez a kedvenc számom! — húzta vissza Er­zsi az ugráló tömegbe. — Ne haragudj Bélára, állati ren­des srác. Főiskolát végzett... — Miért haragudnék?! Még sokáig táncoltak együtt. Laci örökké a lány sze­mébe nézett, míg Erzsi csak egyszer-egyszer fogadta el a szemezést. Kimelegedtek, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy javasolja a leülést. A késő esti órára már szinte mindegy volt, hogy a társaságban ki egyetemista, s ki dolgozik itt a gazdaságban, hiszen már többnyire kibeszélgették magukat, most „záróra” előttre a mula­tós maradt. Holnap aztán megy minden tovább a ma­ga útján... VÉGÜL elakadt a gépzene, mert már senkinek sem volt kettese, s amíg néhányan átszaladtak a közeli cuk­rászdába aprópénzért, addig leültek. — Önthetek? ... — kérdezte Laci. — Egy kicsit... De nincs poharam! — Itt az enyém! — Kösz... Már hiába mentek, tizenegykor be kell fe­jezni a bulit! — mondta Erzsi. — Kár... jó volt veled!... — Néha mi is rendezünk bulit, most kaptuk nemrég ezt a klubot. Csak, tudod, van, aki messzebb lakik, esté­re már fáradt. Majd talán télen... — mesélt Erzsi az ottani életről. — Miért nézel úgy? — zökkent ki Erzsi a beszédből. — Hogy? — Hát így! — meresztette ki a lány tréfásan a szemét. — Valami nem stimmel rajtam? — Áh, dehogy!... Nézzelek ... csak úgy!... — Ti nem jöttök?! — huppant le Laci mellé a székre Körmendi Pista. — Átmegyünk még a szállóba inni va­lamit. Itt minden elfogyott. — Nem tudom — nézett Erzskre Laci. — Mikor indu­lunk reggel? — Hétkor! — állt fel Pista. — Gyertek, nem mara­dunk sokáig! DE NEM MENTEK a többiek után. Laci elkísérte a lányt a buszmegállóig, mert ha bent marad a főtéren, csak hajnalban tudott volna hazamenni. Laci benne lett volna az éjszakai szórakozásban, hiszen a szálló bárja hajnali ötig volt nyitva, de Erzsi nem akarta. „Felisme­rik, a néni is várja, ahol albérletben lakik, meg egyéb­ként is” — mondta. Az autóbuszra várakozóktól távolabb álltak egy sö­tét kapualjban, Laci elpöckölte a cigarettáját, Erzsi pe­dig topogott a hidegben. Laci kereste a búcsúszavakat, de érezte, hogy ez a búcsúzkodás ma valahogy nem fog menni, csak közhelyeket tudott volna mondani. Annyit még nem ivott, ,hogy jópofa legyen. Megfogta a lány kezét és néztek egymás szemébe. — Itt a busz! — mondta végül Erzsi. — Menjél, té­ged is várnak a barátaid! — Annyira nem sürgős!... Kár, hogy hazamész! — Muszáj!... — Igen, mindennek vége van egyszer... — Na akkor... Laci magához húzta a lányt és hosszan megcsókolta. Erzsi nem ellenkezett, bár lopva egy pillanatra elnézett a fiú válla felett, hátha nézi őket valaki a buszmegál­lóból.. De már valamennyi utas felszállt. Szorosan ölelték egymást, miközben egy pillanat alatt mindkettőjükben lepergett még egyszer a mai este. A megismerkedés, a tánc, a séta a buszmegállóig, a csók, és most... most az elválás ... — Szevasz! — bontakozott ki Erzsi a fiú karjából. Majd a buszhoz futott és felszállt rá. — Szevasz!... — szólt utána Laci, és állt balgán a sö­tétben. REGGEL, amikor keresztülhaladt az egyetem autóbu­sza a főtéren, Laci éppen a kabátját akarta úgy eligazí­tani, hogy ha hozzádől, akkor kényelmesen aludhasson a kirándulás következő állomásáig. De a távolsági autó­busz megállóját elhagyva, egy pillanatra abbahagyta ezt a műveletét, és fura, rossz érzéssel nézte a megállóban várakozó idegen arcokat. Tormai László M­E­R­E­N­G­É­S Jó Petőfi, te sem félhetsz, Hogy két vállad valahogy A szerencse áldásának Nagy terhétől összerogy. Adománya mindössze is A lantocska és a dal, Mit belőle búsan, vígan Érzelmid játéka csal. Hátha így találna szólni Egy tündérvilági hang: „Nos, fiam, mi kell? Jó kedvem íme mindent megadand.” Mondaná, hogy: „Rád ruházom A bűbájat, a varázst, Daljaid, mivé kívánod, Azzá testesülni lásd. Hogyha kell hír: minden hangod Egy borostyángally legyen, Míg Petrarca koszorúja Nem vet árnyat fürtiben. — Hisz Petrarca és Petőfi Félig-meddig már rokon; Annál inkább osztozhatnak A borostyánlombokon. — Hogyha kincs kell, mind megannyi Gyönggyé válik éneked, Mígnem gyönggyel rakhatod ki Gombod, sarkantyúszeged.” Mit felelnél mindezekre, Mit felelnél, jó fiú? Tudom én szíved bibéjét, Tudom, a szél honnan fú. Te bizony csak azt felelnéd: Szép a hír és jó a kincs; És hogy őket ne kívánnám, Abból ugyan semmi sincs, De ha már ezermesterré Engeded, hogy válhatom: — Van a hírnél, van a kincsnél Egy igézőbb hatalom; Mint csillagfüggés az égen Változatlan, végtelen, Úgy függ rajta és csak rajta Vágyban égő kebelem! — Hadd legyen,hát egy lépvessző, Egy kalitka énekem, S a legszebb madár: egy lyánka Szívét fogja meg nekem. (Gödöllő, 1843.)

Next